Testvér, ha kijutsz innen élve…

Mikor merült fel, hogy darabot ír a Gulagról?

– Mindig is foglalkoztatott, de talán ’98-ban gondoltam először erre, amikor Viszockij dalaiból állítottam össze egy estet. A debreceni színházban merült fel az első lehetőség a megvalósításra, de a Ballada a két sebzett hattyúról már félig készen volt, és megelőzte. Miután 2009-ben elmentem Permbe, a 36-os táborba, írtam egy erős vázlatot. Tudni kell, hogy a sztálini Szovjetuniót behálózó munkatáborrendszerből akkor csak két tábor volt látogatható. A permi és az, amelyik a Szoloveckij-szigeteken található. Utóbbi egyébként a leghíresebb, tele van turistákkal, ma már olyan zarándokhelynek számít, mint Auschwitz. A permi jóval csendesebb, ezerkétszáz kilométerre fekszik Moszkvától. A legnagyobb lökést, hogy nekem erről írnom kell, ott kaptam.

Meglátott valamit?

– Inkább hallottam. Már sokszor elmeséltem ezt a történetet, Vaszil Sztusz ukrán költőről szól. Volt a táborban egy ház, a Találkozások Háza, itt az elítélt évente két napot együtt tölthetett a feleségével. Sztusz készült ezekre az alkalmakra, előtte hónapokon át tűhegyes ceruzával szépen lekörmölte a verseit, majd bebugyolálta egy nejlonzacskóba, leragasztotta és lenyelte. Odabent a maga természetes útján előkerült, lemosta, és ezután a felesége nyelte le, mert semmit sem vihetett ki magával a lágerből. A versek így megmaradtak. Akkor értettem meg, hogy még ilyen embertelen körülmények között is születnek versek, és azt is, hogy az alkotás vágyát semmi sem nyomja el az emberben.

Hogyan fogadták ott?

– Ennek külön története van. Valahogy ott is hírhedt kalandornak számítottam. Orosz ellenzéki körökben ismerték a Hobo Blues Band Vadászat című albumát, a szöveget annak idején le is fordították, és szamizdatban terjesztették. A permi tábor vezetője valakitől hallott rólam, így már nem ismeretlenként fogadott. Meg is mutatott olyasmiket is, amit másoknak nem. Ráadásul alig volt ott rajtunk kívül valaki. Mit mondhatnék? Minden tárgy megszólalt.

Mi hatott leginkább Sztusz történetén túl?

– A rabok tömegbarakkban, a tábornokok lakájos faházban, kényelmes szobákban laktak. Ezzel szemben az ukrán költő egy négyszer három méteres cellában raboskodott. Minden nap átvágott egy kétméteres folyosón, hogy bejusson egy másik háromszor négy méteres cellába, a „munkahelyére”. Egy kézi présgépen dolgozott, ami kábé úgy nézett ki, mint egy félkarú rabló. Ha elfáradt a keze, akkor a másikkal folytatta. Kikapcsolódásként egy harmadik ugyanilyen méretű helyen sétálhatott. Ez volt az „udvar”, a tetején dróthálós tetővel. Tizenvalahány évig ebben a három cellában plusz azon a kis folyosón zajlott az élete. Már ha ezt még életnek lehet nevezni. Ott is halt meg.

Miben tudott segíteni a kellékesnek, díszlettervezőnek?

– Segíthetnék ugyan, de ez nem az én dolgom. Bár tényleg mindent megnéztem ott. Láncokat, bilincseket, baltákat, kalapácsokat, ásókat, fűrészeket, szerszámokat, mindenféle használati tárgyat. És mindenhol üzeneteket lehetett olvasni. Az őrtorony lábába vésve, a cella falaiba karcolva, a Sztálin szobor talapzatán, a ruhákba is beleírták fekete tintával. Szomorú, reménytelen üzenetek voltak ezek. Testvér, ha kijutsz innen élve…

És milyen „virágokat” talált?

– Nagyon sokfélét. A darab Hruscsov idejében játszódik egy szibériai barakkban. Érkezik a parancs, hogy meg kell ünnepelni november hetedikét. A jeles alakalomra bárki beküldhet valamilyen alkotást: verset, monológot, történetet, vicceket, csasztuskákat. Azt találtam ki, hogy mindet jeligével küldjék be, mert így, az álnevek alatt be tudtuk csempészni a lázadó, ellenzékibb szövegeket is, a teljesen idióta vonalasak mellé. És persze jó alkalom a remekművek felelevenítésére is. Ezek, bármilyen színvonalúak is, mind a „Gulag virágai”.

Nem idegen kissé a Gulag világától a színház?

– Elképzelni sem tudja, hogy mennyire nem. Minden nagyobb lágerkörzet parancsnokának saját társulata volt. Láttam fényképeket a táborokban előadott darabokról. A színpadon legalább húsz ember volt pompás jelmezekben, tökéletes, méregdrága díszletben, ahogy kell. Azt hiszem, épp egy Lehár-darabot adtak elő, nagy csillár lógott a mennyezetről. Olyan operaénekesek léptek föl, akiket máshol igencsak borsos áron lehetett volna meghallgatni. De nekik is könnyű volt a választás: inkább ez a színpad, minthogy meghaljanak az aranybányákban. A zenekari árokban további huszonöt vagy harminc muzsikus ücsörgött. Láttam olyan fényképeket is, amelyek a közönségről készültek. Mit gondol, mennyien voltak?
 

Kétszázan? Háromszázan?

– Öten. A lágerparancsnoknak, a feleségének, a helyettesnek és feleségének és a komisszárnak játszottak. És turnéztak is: egyik lágerből a másikba.

Most már értem, hogy miért tragikomédia a darab műfaja.

– És akkor arról még nem is beszéltem, hogy a parancsnokok között még rivalizálás is folyt, hogy kinek van a legjobb társulata.

Most is egyedül áll majd ki a színpadra?

– Szerencsére nem. Rácz József színész, aki több szerepet is játszik, Pál Lajos tangóharmonikás pedig zseniális színész. És ami nagyon fontos, mindketten beszélnek oroszul. Erre szükség is lesz.

És persze a szerző…

– Ez nem ilyen egyszerű. A plakáton úgy szerepel majd, hogy összeállította és írta: Földes László Hobo. Fontos a sorrend.

Miért?

– Mert nagyon sok a hozott anyag, a dokumentum. Legalább ötven könyvem van a Gulagról, és mindet el is olvastam. Plusz van egy ezer dal- és versszöveget összegyűjtő kiadványom, mind azok írták, akik ott raboskodtak. Szóval volt miből válogatni. De magyar műveket is felhasználtam. Karig Sára verseit és Eörsi István szövegeit is beszerkesztettem a darabba. És persze kihagyhatatlanok voltak Szolzsenyicin írásai és Salamov elbeszélései, a Cherry brandy és A vörösfenyő feltámasztása. Ezek széttépik a szívemet. Vagyis messze nem csak én beszélek, sokan beszélnek helyettem is, akik fontosabbak, megkerülhetetlenek, és örökérvényű dolgokat hagytak ránk.

Milyen szerepet alakít?

– A narrátor mellett én leszek Hoborovszkij, a lengyel származású, de szovjet gyermekotthonban nevelkedett kultúros.

Úgy tudom, személyes oka is volt arra, hogy belefogjon a darab megírásába.

– Kettő is volt. Egyrészt a téma elhanyagoltsága miatt fogtam neki, másrészt azért, amit mindenki tud rólam: kommunista családból származom, így van némi érintettségem. Apám kommunista volt, és én már fiatalkoromban szembekerültem vele. Nem volt ez fájdalommentes, de egyszerűen nem tudtam elfogadni azt az értékrendet és azt a magatartást, amit a kommunista vezetők megtestesítettek.

Mit érzett?

– Még ma is érzem. Fáj és szégyellem is magam. Hiszen láttam, hogy a kommunizmus eszméjét, ami eredetileg az őskeresztények szolidaritására emlékeztetett, hogyan tették tönkre a kommunisták, hogyan csináltak belőle a fasizmushoz hasonló borzalmas világot. És én ezzel most nem azt mondom, hogy össze kell hasonlítani Auschwitzot a Gulággal, mert ez nem valamiféle bajnokság vagy verseny, hogy ki ölt meg több embert. De szeretném továbbadni, amit ott láttam. És jó lenne, ha azok is továbbadnák majd, akik megnézik a darabot. Ne szakadjon meg az emlékezés lánca, mert ennél nincs fontosabb.

Papp Sándor Zsigmond

Karig Sára

A költő itt a hóba ír,
mert nincs papír.
És mint a gyémánt, megfagyott,
de nem ragyog
a hó, s a szó, mit hóba vés,
nagyon kevés.

Nem futja már idő, ideg,
az éj hideg;
nem futja már a balga hit,
a szavait nem olvassa el senki sem -
mégis üzen.

A költő itt a hóba ír,
mert nincs papír.
A jég hátán senki sem él,
kemény a tél.
S a lét csak tárgyi tévedés:
az érv kevés.

Ha él, ha vall, ha néha sír,
a hóba ír,
hogy itt is költő - és magyar -
és jót akar,
hogy itt is hinni, írni mer,
hogy írni kell.

Ha erre futtok szarvasok,
megálljatok:
az ember itt a hóba ír,
mert nincs papír.
S a hóba rótt szó nem fehér,
az ón a vér.

Karig Sára (1914–1999) műfordító, szerkesztő, újságíró.
1947 és 1953 között a vorkutai tábor rabja.

(2016. október 29.)