371 csillag

Snétberger Ferenc meghívója a Bátorság és Roma Ifjúság Napja "371 Csillag" című estre a Nemzeti Színházba.

2016,. május 21., szombat

A Roma Produkciós Alapítvány és az Emberi Erőforrások Minisztériuma a Nemzeti Színházban  a kortárs művészetek kiemelkedő alakjaival, egy zenei, irodalmi esttel állít emléket az áldozatoknak. Klasszikus muzsika és hagyományos cigányzene, népzene; emlékiratok, kortárs irodalmi etűdök váltják egymást; kreatív, vizuális, hangulati aláfestéssel, vetített képekkel, filmbejátszásokkal. Műsorvezetés helyett a túlélők adaptált vallomásai kötik össze a neves előadóművészek produkcióit.

Az Európai Roma/Traveller Fórum 2005-ös kezdeményezése alapján május 16-a „a Bátorság és a Roma Ifjúság Napja”.

Emlékezzünk a hősökre!

Áldozatuk nem volt hiábavaló.

Idén május 21-én második alkalommal ismét a Nemzeti Színházban emlékezünk meg az Auschwitz-Birkenau Cigánylágerének bátorságáról.

A történelem

A megsemmisítés helyszínei

A német nemzetiszocialista hatalomátvétel után néhány hónappal, már 1933-ban működtek koncentrációs táborok. Ezek a lágerek képezték a náci uralom központi elemét, hatalmuk fenntartását, faji ideológiájuk kiteljesítésének helyszíneit. A táborok létrehozásának célja, a „munka általi megsemmisítés” mellett az alacsonyabb rendűnek minősített emberek tervszerű legyilkolása, és politikai ellenfeleik megsemmisítése volt. Himmler 1934-ben vette át a lágerek feletti parancsnokságot, ekkor a kisebb táborokat fokozatosan megszüntették, és nagyobbakat hoztak létre: Saschsenhausent 1936-ban, Buchenwaldot 1937-ben, Mauthausent 1938-ban, Rawensbrücköt 1939-ben. A nácik által elfoglalt országokban szintén létesítettek koncentrációs táborokat, munkatáborokat. 

Lengyelország összeomlása után Kelet-Felső-Sziléziát a Birodalomhoz csatolták. Himmler 1940. április 27-én hozott parancsa alapján itt hozták létre az auschwitzi koncentrációs és megsemmisítő tábort. Az első transzportok 1940 júniusában érkeztek. 1941-ben Himmler elrendelte egy újabb táborrész megépítését Auschwitz-tól 3 kilométerre, Birkenauban. A főtábort Auschwitz I–nek nevezték, a II. tábor az Auschwitz-Birkenau elnevezést kapta, ezen kívül működött még egy tábor Monowitzban Auschwitz III. néven. Auschwitz-Birkenau volt a legnagyobb, egyben a legembertelenebb táborrész, itt működtek a krematóriumok és a gázkamrák. Itt alakították ki a cigányok számára a családi tábort.

Auschwitz-parancs

Himmler 1942. december 16-án kiadott, úgynevezett „Auschwitz-parancsára” alakították ki a („a kevertfajú és balkáni”) cigányok deportálására az elkülönített cigánylágert. A következő év folyamán 19.000 cigány embert hurcoltak ide, 1944-ben további csoportok érkeztek, 2200 gyereket pedig gyermekotthonokból szedtek össze. Becslések szerint a cigány családi táborban körülbelül 23 ezer ember volt összesen, de ez a szám meglehetősen vitatható, mert a lengyel és a szovjet területekről idehurcolt cigányok adatait nem vették fel, őket egyenesen a gázkamrába küldték. A német, lengyel és szovjet állampolgárságú cigányokon kívül voltak itt még osztrák, csehszlovák, francia, holland, belga, spanyol, norvég, jugoszláv és magyar állampolgárságúak is. 

A „Zigeunerlager” 32 lakó- és 6 kiszolgáló-barakkból állt, az ideszállított foglyokat Z betűvel és mellette sorszámmal regisztrálták. A cigánytáborban a családok együtt maradhattak, hogy az SS-nek könnyebb legyen a dolga, mert a családjuktól elszakított emberek ellenálltak, kezelhetetlenné váltak. A családi táborban még rosszabbak, még embertelenebbek voltak a körülmények, mint a többi táborrészben. A barakkok túlzsúfoltak voltak, az eső beesett. Járványok tizedelték az embereket: kiütéses tífusz, vörheny, tuberkulózis és diftéria. Naponta húsz-harminc halott volt egy-egy barakkban. 

A gyerekek között terjedt a „noma”, egy rákszerű vírusos betegség. Ettől az állcsontjukig átlyukadt az arcuk, mások az éhezéstől annyira lefogytak, hogy kiálló csontjaikon gennyes sebek keletkeztek. A beteg gyerekek számára külön barakkot létesítettek, ahol a rothadó szalmazsákokban férgek nyüzsögtek. A táborban általános vízhiány volt, mert a vizet a krematóriumok működtetéséhez használták fel, és fertőzött volt a talajvíz is. A beteg, lázas gyerekek a szomjúság miatt a talajvizet itták.

A családi tábor foglyait nem vitték külső munkára, így még annak a lehetőségétől is megfosztották őket, hogy némi élelmet tudjanak szerezni maguknak. A táborlakók ugyan kaphattak csomagot, de a cigányoknak nem volt kitől, rokonaik vagy meghaltak addigra, vagy ők is lágerekben voltak. 

Himmler 1943 júliusában meglátogatta a cigánytábort. Hermann Höss így ír erről: „Végigvezettette magát széltében, hosszában a cigánytáboron és mindent alaposan megvizsgált. A túlzsúfolt lakóbarakkokat, a fertőző betegeket, megnézte a noma járványának áldozatul esett gyermekeket, akiket mindig elborzadva tudtam csak szemlélni, mert azokra a leprásokra emlékeztettek, akiket annak idején Palesztinában láttam … [Himmler] elkérte a cigányok mortalitási adatait, amelyek mindenek dacára relatíve alacsonyabbak voltak a tábor átlagához képest, kivéve a gyermekeket. …Később, miután mindezeket megszemlélte és megismerte a valós helyzetet, kiadta a parancsot a megsemmisítésükre.”

A lázadás

A Zigeunerlager lakói megneszelték, hogy a tábori hatóságok 1944. május 16-án a kivégzésüket tervezik. Ahelyett, hogy szó nélkül engedték volna, hogy a gázkamrákba vezessék őket, fellázadtak. A férfiak, nők, gyermekek ormótlan fegyvereket készítettek, melyek ugyan nem vehették fel a versenyt az SS felszerelésével, azonban amikor kora reggel megérkeztek a katonák, hogy a halálba vezessék őket, kövekkel, vascsövekkel, deszkákkal, szögesdróttal, sikeresen visszaverték az első támadást, mert meglepetésszerűen érte őket, és parancs híján nem tudták, mit tegyenek. Azonban kis idő után újabb rohamot indítottak a Zigeunerlager ellen. Véres harc következett, sok romát lemészároltak, de sok náci is elesett. Mivel a csata alatt megérkezett az újabb transzport, a táborparancsnok lefújta a támadást, a vonatokhoz vezényelte a katonákat.

Esély a túlélésre

1944. május 23-án az I-es főtábor 9-es és 10-es blokkjába áthelyeztek több mint 1500 főt, akik közül kiválogattak 82 fiatal férfit és másnap továbbküldték őket Flossenburgba, 144 fiatal nőt pedig Rawensbrückbe deportáltak tovább. 1400 embert augusztus 2-án Buchenwaldba szállítottak, 35-en büntetőszázadba kerültek, szökési kísérlet miatt két férfit agyonlőttek. Az augusztus 2-ról 3-ra virradó éjszakára már csak 2897 ember maradt a táborban, többnyire idősebb férfiak, asszonyok és gyerekek, őket ezen az éjszakán elgázosították. Tetemeiket a krematóriumok mellett ásott árokban égették el.

A jelen

Romani Rose, polgárjogi aktivista, a Német Szintik és Romák Központi Tanácsának elnöke: A mai napon szeretnénk megerősíteni a tudatot, hogy a szintók és romák nem csak áldozatok voltak. Kisebbségünk holokauszt történetének része azok bátorsága is, akik kilátástalan helyzetben is szembeszálltak gyilkosaikkal. Ez az önérvényesítésért folytatott létfenntartó küzdelem méltó a tiszteletünkre és helyet érdemel történelmi emlékezetünkben.

Elhangzott: 2015. május 16. Nemzeti Színház

(2016. május 09.)