Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
Vissza a hírekhez

Ők maguk Csehov

Sardar Tagirovsky rendező

Egyszerre rendező, színész és bábjátékos. Most pedig velünk együtt költözik be a 6-os számú kórterembe, hogy olyan kérdéseket feszegessen, amelyekre nem szívesen válaszolunk a mindennapokban. Kegyetlenség, közöny, halálfélelem – és mindezt úgy, hogy ne is érezzük magunkat színházban.

Mitől vált aktuálissá Csehov elbeszélése, A 6-os számú kórterem? Mitől vált fontossá?

– Egy remek alkotás nem fontossá válik, mindig az. Shakespeare-t és Csehovot felesleges aktualizálni, hiszen létezésünk mindig jelen idejű alapigazságait tárják fel. A művel kapcsolatban jelenleg a halhatatlansághoz fűződő viszonyunk foglalkoztat. Az emberiséget mindig foglalkoztatja ez a kérdés. Hogyan tehetne szert olyasféle tökéletességre az ember, hogy képes legyen fenntartani a halhatatlanság illúzióját? Mert az illúzió árnyékában megszűnhet a halálfélelme. És pont a félelem miatt rendíthetetlen elvekkel bástyázzuk körbe magunkat, amelyek magyarázatul szolgálnak arra, miért élünk úgy ahogy. És akkor már itt a következő kérdés: miért bánnak rosszul a betegekkel? Miért nem érdekli a kórházat a bolondok nyomorúsága? Miért fordítja el a világ a fejét a szenvedéstől?

Sardar Tagirovsky
Kazanyban (Oroszország) született 1985-ben. A 90-es évek óta él Magyarországon. Tanult a Shakespeare Színművészeti Akadémián, a Budapest Bábszínház stúdiójában, Budapesten és Rómában Paolo Antonio Simioninál. Kísérletezett rendezéssel és színészettel a budapesti Tűzraktérben, Zöld Macskában, Sirályban. Jelenleg negyedéves rendezőhallgató Bocsárdi László osztályában a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, ahol drámaírószakra is jár.
Első hivatalos színházi munkája, a Sepsiszentgyörgyön rendezett Meggyeskert a 2015-ös POSZT-on elnyerte a közönségzsűri díját, és három színész a legjobb alakításáért kapott elismerést. 2016-ban megkapta a 35 év alatti rendezőnek járó Játéktér-díjat Erdélyben. Színészként szerepelt az Inferno című filmben, a Strikeback és a Tyrant című sorozatban.

Ez nálunk is aktuális kérdés?

– Igen, itt is. Európában is, de bármelyik kontinenst említhetném. Jól látható, hogy vannak olyan emberek, akiket a társadalom eltol magától, kitaszít, akiket már-már rutinosan megbélyegzünk, mert nem olyanok, mint mi. Nem olyan „jók”, nem olyan „tehetségesek”, „erősek” vagy „kreatívak”. Olyan tereket alakítunk ki, ahol külön kezelhetjük azokat, akikkel nem tudunk mit kezdeni. Akik a mi szemszögünkből nézve nem normálisak. Folyamatosan gyűjtjük és elraktározzuk, elzárjuk őket. Dobozolunk. Mert félünk szembenézni azzal, hogy valaki másként gondolkodhat a világról, mint mi. Félünk szembesülni azzal, hogy a mi eddigi életünk vagy életvitelünk nem olyan jó, mint ahogy gondoltuk. Nem a legjobb a világon.

Mit látnánk, ha nem fordítanánk el a fejünket?

– Például egy videót az interneten, amelyben egy kilencvenéves, Alzheimer-kóros nénit bántalmaz az ápolónője, aki próbál esetlenül védekezni, miközben szellemi bezártságban is él. Ez az ápolónő a novella Nyikitáját jutatta az eszembe. Mindennapjainktól nem áll távol A 6-os számú kórterem kegyetlensége, paranoiája, közönye. Csak néhol jobb a csomagolás. Csehov írja: „Amíg a társadalom elkülöníti magától a bűnösöket, elmebetegeket és általában a zavaró elemeket, addig legyőzhetetlen. Ha egyszer van börtön és őrültekháza, akkor valakinek ülnie is kell benne. Ha nem magának, akkor nekem, ha nem nekem, akkor valaki másnak.” Szükségszerűen kegyetlen a létformánk? A közöny identifikációnk része vagy később megszerzett „tudás”?

Az előadás válaszol ezekre a kérdésekre?

– Nem akartam konkrét üzenetet megfogalmazni. Az túl didaktikus. Inkább csak be akartam kukucskálni az emberi természet bugyraiba, hogy vajon honnan ered a kollektív félelem, amely elzár bizonyos lehetőségeket az emberek elől. Az is érdekel, hogy vajon milyen jogon dönthet az ember mások sorsáról. Ha létezhet idealisztikus társadalom, akkor mennyi ideig tartható fenn anélkül, hogy meg akarnánk változtatni a fennálló viszonyokat? Egyáltalán: megcsömörölhet az ember az idealizmustól? Végül mindig oda lyukadok ki, hogy a „tökéletesség” önmaga paródiája.

Sardar Tagirovsky   |   Fotó: Eöri Szabó Zsolt

 

A próbán egyszer csak azt az instrukciót adta, hogy most véletlenül se legyen semmilyen színházi hatás. Elég ritkán hallani ezt egy színházban.

– A színész megpróbál érdekessé válni a színpadon, mert nem bízik a saját, belső energiáiban. Folyton cselekvésre kényszeríti magát, mert attól fél, hogy önmagában nem elég ahhoz, hogy érdekelje a nézőt. Én ezzel arra próbáltam rávenni, hogy bízzon magában. Vállalja fel önmagát, mert ez kell a jó színházhoz.

Az előadás első felében a színészek mesélik a novellát, majd…

– …fejezetről fejezetre csempésszük be a színházat. Finoman, nem látványosan. Igen, az első részt meghagytuk úgy, ahogy azt Csehov megírta. Ekkor még nem szereplőket látunk, hanem narrátorokat, és ez igen erőteljes színpadi jelenlétet ad: ők maguk lesznek Csehov. Egyébként a novellákban egészen másfajta személyességet találunk, mint a drámáiban. Ott mindenkinek megvan a maga igaza, a novellában viszont szerzőként és emberként is elmondja a véleményét a világról. Egyes szám, harmadik személyben. És nem ad mindenkinek igazat. Elmondja, hogy kivel ért egyet és kit tart kegyetlennek. Engem ez a gyermeki vonás fogott meg.

Ez mostanában történt?

– Tizenkét éves voltam, és egy buszon faltam a sorokat, Ukrajnában. Nagyon erős nyomot hagyott bennem. Akkor még nem tudtam, hogy színházzal fogok foglalkozni, de amikor eldöntöttem, akkor azt is tudtam, hogy egyszer színpadra fogom vinni.

Nem tart attól, hogy pont azok előtt próbálja felszámolni a színházat, akik egy színházi előadásra váltottak jegyet?

– De, félsz mindig van bennem. Hiszen a színház jelenlegi formája és működése csupán mintegy kétszáz éves. Ez a színházi struktúra domináns ma is. Ezt a színházat pedig a társadalom komfortérzete tartja fenn. Ilyenkor felmerül bennem a kérdés, hogy miért járunk színházba… Eszembe jut Brook, és most nem pontosan idézem, de ő mondta, hogy a színházhoz két ember kell meg egy üres tér: az egyik, aki elsétál, a másik pedig, aki nézi. Engem a mesélő lelke érdekel. Amikor esténként édesanyám mesét mondott nekem, akkor nem az érdekelt, hogy milyen színész ő, hanem hogy átadja a történet szívét. Itt is az érdekelt, hogy létre tud-e jönni egy igazán közvetlen viszony színész és néző között.

A határokat feszegeti.

– Pontosan. És azt szerettem volna már a próbákon is, hogy bennem is támadjon egy kis zavar: vajon a színészt látom a szerepben, vagy önmagát az embert? Nagyon érdekel ez a kettősség. Felmerül a kérdés: mi a színészi játék? És a néző szerepe? A kollektivitás élménye vonz, ami kimozdít minket: nincsenek szerepek.

Papp Sándor Zsigmond

Anton Pavlovics Csehov
(Taganrog, Oroszország, 1860 – Badenweiler, Németország, 1904)
Nagyapja még jobbágy volt, apja kiskereskedő. 1879-ben Moszkvában beiratkozott az orvosi egyetemre. 1882-től a szentpétervári Oszkolki (Szilánkok) című szatirikus lap állandó szerzője lett. 1884-ben, az orvosi egyetem elvégzése évében jelent meg első kötete. Csak rövid ideig praktizált, az írói hivatást választotta, rengeteget publikált. 1888-ban az Orosz Tudományos Akadémia Puskin-díjjal jutalmazta. A ’80-as évek végétől jelentkeztek nála a tüdőbetegség jelei, és amikor 1897-ben súlyos vérömlést kapott, Lev Tolsztoj is meglátogatta a kórházban. Nagy utazásokat tett: járt Szahalin-sziget fegyenctelepén, 1900-ban Gorkijjal és másokkal pedig a Kaukázusban.
Novellái – A csinovnyik halála, A szirén, A kutyás hölgy, a Szakadékban, az Anna férje nyakán, A fekete barát, A 6-os számú kórterem és sok száz írása – a világirodalom páratlan kincsei. 1896-ban Pétervárott megbukott a Sirály, amelyet Sztanyiszlavszij és a moszkvai Művész Színház két évre rá sikerrel mutatott be. Ekkor ismerkedett meg Olga Knipper színésznővel, akit feleségül vett. Nagy darabjait a Művész Színházban vitték színre: 1899-ben a Ványa bácsit, 1901-ben a Három nővért. 1904-ben – írói jubileuma 25. évfordulóján, a születésnapján – adták elő a Művész Színházban a Cseresznyéskertet. Súlyosbodó betegsége miatt feleségével Németországba utazott gyógykezelésre, itt érte a halál, Moszkvában temették el.

Keskeny ösvény

Anton Csehov és A 6-os számú kórterem

1890-ben, öccse, Nyikolaj halála után, barátai óvó szava ellenére, Anton Csehov elutazik Szahalin szigetére, hogy meglátogassa az ottani fegyenctelepet. Szinte egy teljes évet tölt el ott, sajátkezűleg vesz jegyzőkönyvbe mintegy tízezer rabot. Az utazásban szinte életét veszti, leveleiből mégis az sejlik ki, hogy az út újjászületésként hat rá. Miután hazatér, több másik novella mellett, megírja A 6-os számú kórtermet, amely egy börtönhöz hasonlító elmegyógyintézetben játszódik. Nagy drámái mind e mű megírása után keletkeznek, mondatai visszhangzanak a Három nővér Andreje, a Sirály Trepljovja, a Cseresznyéskert Trofimovja szájából. Olyan, mintha a drámák polgári világa mögötti kimondhatatlan titok a 6-os számú kórterembe lenne zárva.

De miről szól ez a novella? Csehov kortársai számára is komoly fejtörést okozott: hiányolták belőle a szerző véleményét a hőseiről. Allegorikus dimenziója megkérdőjelezhetetlen. Nyikolaj Leszkov, Csehov kortársa a következőket írja róla: „A 6-os számú kórteremben kicsiben benne vannak a mi szokásaink és jellemeink. Mindenütt 6-os számú kórterem van. Ez – Oroszország…”

Valóban, a mű nemcsak az akkori Oroszország, de mai világhelyzetünk jóslatszerű metaforikus megfogalmazásaként is olvasható: Andrej Jefimics Ragin doktor, a mű egyik főhősének passiójában az értelmiségi ember tragikus pusztulását látjuk. Egy kisvárosi Hamlettel találkozunk. Sőt, e városka működésében tetten érhetjük a shakespeare-i „machina”, a minden értéket bedaráló hatalmi gépezet abszurd működését is. Ősrégi filozófiák, élettervek harcaként is olvashatjuk a novellát. Az emberi szenvedés mély dimenziójával kerülhetünk személyes viszonyba. Apák és fiúk generációinak kibékíthetetlen ellentétének lehetünk tanúi.

De ha mindezek igazak is, mégsem írtuk le azt, hogy mi az a nyugtalanító érzés, amely belengi e kórterem savanyúkáposzta és ammóniákszagú levegőjét. Nem derül ki számunkra, hogy mi Csehov viszonya a kórteremhez. Nem tudjuk meg, hogy ő a mániákus Ivan Dmitrics Gromov-e, aki éppúgy elvesztette testvérét, mint Csehov, vagy a már említett tehetetlen Ragin doktor, aki nemcsak orvosi minőségében, de életmódjában is osztozik Csehovval vagy éppen a rendjeleit számolgató ártalmatlan bolonddal azonosul-e az író, aki pont akkoriban kapott több irodalmi kitüntetést. Nem tudjuk, hogy melyik Csehov. Nyugtalanít, mert nem látjuk, hol az igazság. Már nem is nyugtalanít, mert megszoktuk, hogy nem látjuk, hogy hol az igazság. De valami mégis nyugtalanít bennünket. Magunkat látjuk, saját beutalónkat a 6-os számú kórterembe. És ami még hátborzongatóbb: saját vágyunkat, hogy be is jussunk oda. Megbabonázva állunk a mű előtt, ahogyan Ragin doktort is megbabonázta Ivan Dmitrics fintorgó arca, szenvedéstől barázdás arca, okos szeme. Hasonló a helyzetünk a Csipkerózsikáéhoz, aki képes a palota legeldugottabb zugában is megtalálni az orsót, hogy végre megszúrhassa ujját… A valóság lehelete csap meg minket, s bár félünk tőle, talán mégis erősebb bennünk a vágy, és elindulunk a keskeny ösvényen, és megnézzük, hogy hogyan is élnek odabenn az emberek.

Benedek Zsolt
dramaturg

(2016. február 19.)