„A világ mázlistája vagyok”

Messziről indult. Súgóként kezdte, majd végigjárta az összes lépcsőfokot a csoportos szereplőtől a véglegesített színészig. A Színművészetire ugyan nem járt, de úgy érzi: a kaposvári színház a lehető legjobb iskola volt. Évekig szabadúszó volt, de társulatban érzi jól magát, 2008 óta a Nemzetiben tag.

Gyerekként sok minden szeretett volna lenni, többek között tanár, és Chile felszabadítója is, mígnem egyszer csak bekúszott az életébe a színház. Hol és mikor?

– Kaposváron. Ott láttam először előadást, mégpedig Pogány Judittal a Hamupipőkét, ami maradandó élmény volt, ahogy aztán több más előadás is. Kaposvár mellett, Toponáron születtem, úgyhogy budapesti színházat – a televíziós közvetítéseken kívül – gimnazista koromban láttam először, amikor felhoztak bennünket a Vígszínházba, a Bernarda Alba házára. Különben a kaposvári színházon nőttem fel, annak köszönhető, hogy színész lettem. Anyukám mesélte, hogy általános iskolás koromban az osztályfőnököm egyszer elkapta a buszmegállóban, és elmondta neki, hogy a „Mi lesz belőlem, ha nagy leszek?” kérdésre azt írtam, hogy színésznő. Anyukámnak persze fogalma sem volt erről, mert otthon addig arról volt szó, hogy tanítónő leszek.

A szülei mit szóltak a váltáshoz?

– Apukám cukorfőző munkás volt, anyukám ugyanott, a cukorgyárban csomagoló, tehát a színház az ő életükbe rajtam keresztül szűrődött be. Szerintem egy másodpercig nem gondolták komolyan, hogy színésznő leszek, sőt, amikor már a színházban dolgoztam, akkor is hosszú ideig várták, hogy visszafordulok, és mégiscsak egy rendes, embernek való munkát választok. De ez a reakciójuk teljesen természetes volt, főleg, hogy valójában én se tudtam, hogy a színészetet eszik-e vagy isszák, csak a hatását éreztem, hogy nagyon jó és izgalmas lehet, mert rám jól hatott.

Nem járt főiskolára. Ez azt jelenti, hogy az érettségi után egyszerűen bekopogtatott Babarczy Lászlóhoz, a kaposvári színház igazgatójához?

– Jelentkeztem a Színművészetire, és el is jutottam a második rostáig, aztán tovább már nem. Viszont azt is tudtam, hogy ilyen fiatalon nem szokás csoportos szereplőket, statisztákat felvenni Kaposvárra. Ugyanakkor rendszeresen jelentkeztek a színházba fiúk és lányok is, és Zsámbéki Gábor, majd később Babarczy László is úgy gondolta, hogy ők, mielőtt statisztálni kezdenek, dolgozzanak kellékesekként, díszítőkként vagy bútorosokként. Én a fizikumommal súgó lettem, mert akkor pont azt kerestek.

Tudta, hogy mi a súgó feladata?

– Azt hittem, hogy súgni, suttogni kell, miközben meg persze üvölteni kell. Egy évet dolgoztam csak súgóként, és biztos vagyok benne, hogy bitang rossz voltam. Semmi mást nem csináltam, csak ültem oldalt, és ha rám szóltak, segítettem, egyébként meg néztem a színészeket, hogy mit csinálnak. És közben rengeteget tanultam, jó elméleti alapozást kaptam. Babarczy egy év után aztán azt mondta: jelentkezzek még egyszer a bölcsészkarra, de úgy próbáljam meg, hogy nem dolgozom a színháznál. Ezért előbb újságkihordó lettem, majd beadtam a jelentkezési lapot, de amikor behívtak szóbelizni, már nem mentem el. Mert eldöntöttem, hogy inkább csoportos szereplő, segédszínész leszek, nem pedig bölcsészhallgató. Így indult a pályám, elég messziről. Aztán szépen lassan kaptam mondatokat, kisebb szerepeket, így előbb gyakorlatos, aztán ideiglenes, majd véglegesített színész lettem, 1986-ra.

A főiskola soha nem is hiányzott?

– Amikor huszonkét éves lettem, Lázár Kati javasolta, próbáljam meg újra, mert egyszer majd sajnálni fogom, hogy kimaradt. Elmentem, és az első rostán kirúgtak, mert akkor már gyakorlatos színész voltam Kaposváron, és Budapesten nem rajongtak a kaposvári iskoláért. De nem bántam, mert úgy éreztem, nem hiányzik a főiskola, anélkül is jó helyen vagyok. Kaposvár akkor kitűnő színház volt, hatalmas erőkkel, energiákkal, odafigyeléssel működött, a fél ország odajárt előadásokat nézni. Többen is voltunk ott, akik nem végeztünk főiskolát, és mi egy fészekaljba tartoztunk. Később néha eszembe jutott ugyan, hogy kár, hogy nekem nem adatott meg, ami a főiskolásoknak igen, hogy vannak évfolyamtársaik, ismerőseik a szakmán belül, de ilyenkor inkább arra gondoltam, hogy Kaposvár mindent felülmúl.

Miért jött el onnan 1993-ban?

– Egyrészt, mert addigra sokan mások is elmentek, a fészek ürült, másrészt, mert akkor forgattuk Gothár Péterrel A részleg című filmet, ami kicsit megbonyolította a helyzetemet.

Nehéz váltás volt?

– Nagyon. Kemény volt, mert hiába voltam Kaposváron a helyemen, hiába volt A részleg sikeres, nem volt helyem Pesten. Én csak társulatban érzem jól magam, és amikor Pestre költöztünk a családommal, épp nem volt hely sehol, minden színház tele volt. Úgyhogy jött a kényszerű szabadúszás, amit inkább szabadesésnek nevezek. Dolgoztam a Stúdió K-val, a Krétakörrel, a Katonában, a Radnótiban, az Új Színházban, és szerencsém volt, mert közben mindig úgy éreztem, hogy mindegyik társulatnak a tagja vagyok. Harminchárom éves voltam, nem voltam nőcis, a fizimiskám nehezen volt berakható bárhová. Holl Pista mondta egyszer, hogy a színházigazgatók nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy olyan típusú színészt tartsanak, mint amilyen én is vagyok. Fregoliszínészt.

Az mit jelent?

– Hogy bármit rá lehet „akasztani”. Előnye, hogy nem kell megküzdenem azzal, hogy már nem vagyok díva, hogy elmúltam ötven, mert huszonöt évesen is játszottam vénasszonyokat. Gyakran előfordult, hogy amit senki nem akart eljátszani, azt eljátszottam én. Pozitívum még, hogy nem kell aggódnom a szerepköröm miatt, mert képlékeny, sokoldalú, és a legváratlanabb helyekről is jöhetnek felkérések. Úgyhogy a világ mázlistája vagyok, mert számtalanszor volt olyan, hogy soha nem gondoltam volna, hogy ezt vagy azt a szerepet eljátszhatom, és mégis!

Ennek ellenére volt, hogy úgy érezte: nem használják, nem foglalkoztatják eléggé?

– Nem. De még mindig el tudok bizonytalanodni, hogy lehet, hogy igazuk van a rendezőknek, és ha nem hívnak, az azért van, mert nem tudok többet nyújtani. Ez természetes reflex. Hogy azt érzem, hogy nem vagyok annyira exhibicionista, hogy ezt akarjam csinálni. Miközben pedig csak ezt akarom csinálni. Akkor is, ha a mai napig bennem van a félelem, minden egyes színpadra lépés előtt… Mert az az egy lépés, amíg a takarásból a színpadra érek, az olyan, mint a holdra szállás. Egyetlen kis lépés, de ha már fent vagyok a színpadon, akkor megszűnik a félelem. Mert ott nem vagyok egyedül, és eszembe jut, hogy erre készültem, hogy tudom, mit kell tennem, és ott vannak a többiek is, akik segítenek. Hiszen ez egy összjáték. És akkor már jól esik ott lenni a színpadon.

Közben meg nem szereti magáról azt mondani, hogy színész.

– Mert ha azt mondom, akkor érdeklődve rám néznek, hogy igen? Tényleg? És még esetleg azt is megkérdezik, hogy hol, és arra meg azt felelem, hogy a Nemzeti Színházban, amire meg sokszor az a válasz, hogy „ja, ritkán járok színházba”. Régebben szeméremből nem mertem megmondani, hogy színész vagyok, most meg azért, mert attól tartok, hogy hosszan kellene magyarázkodnom, hogy hogy kaptam rá jogosítványt, hogy az lehetek, színész. Nagyon vicces, hogy amikor a legutóbbi Aldi reklámot csináltuk, kifejezetten tanárnőként kezeltek az emberek. Azt hitték, hogy egy tanárnő vagyok, akit kiválasztottak egy iskolából. Megkérdezték, hol tanítok, amit én persze dicséretnek vettem. A legtöbb embernek van egy elképzelése arról, hogy milyennek kell lennie egy színésznőnek, de annak csak úgy tudnék megfelelni civilben, ha eljátszanám azt a szerepet, hogy milyen is egy színésznő.

Szokott nemet mondani szerepre?

– Nem szoktam, de egyszer mondtam, amikor a Médea gyermekeit kellett volna eljátszani gyerekeknek. Elképzelhetetlen volt számomra, ahogy a gyerekeimet megölöm, ráadásul gyerekek előtt. Nem ment. De különben sok olyan szerepet kapok, amiről nem tudom, mi lesz végül belőle. Azt pedig még Kaposváron tanultam meg, hogy három mondatos jelenetből is lehet olyasmit csinálni egy színdarabban, ami miatt később újabb lehetőséget kaphatok. Ott nagyon meg lehetett tanulni, hogy hogyan legyen egy kis, akár néma szerep is érdekes, izgalmas, hogyan szolgálja az előadást. Aztán vannak azok a szerepek, mint például a legközelebbi, Mirigy a Csongor és Tündében, ahol meg az a nehézség, hogy már rengetegen eljátszották előttem, nagyszerűen.

A rendező segíthet.

– Persze, és én alapvetően rendező-centrikus vagyok. Addig nem tudok beljebb menni egy szerepbe, egy darabba, amíg nem kapok impulzust. Később, amikor már felvettem a fonalat, tudok előre, hátra, jobbra, balra menni, csak fontos, hogy indítsanak el, mert különben tétova vagyok. Egyszer Lady Macbeth voltam, Tiwald György rendezett, és megkérdezte, honnan indítanám el a szerepet, mire bekucorodtam a sarokba. Éreztem persze, hogy onnan nehéz lesz repülni, aztán mégis sikerült. De általában így vagyok: behúzódom a sarokba, és figyelek, amíg eszembe nem jut, hogy mi közöm lehet az adott szerephez. Aztán, ahogy megyünk előre, egyszer csak eljön az a pont, amikor elegem lesz mindenből, és csak úgy tudok továbblépni, ha „ráteszem az ösztönt” is: ha minden létező érzékemmel beleugrom a szerepbe, ha kizárom a külvilágot. És olyankor nem érdekel, ha hülyének tart mindenki, sőt, én is saját magamat, mert azt hiszem, ezek a jó pillanatok, minden szerepnél. Ez az igazi Holdra szállás.

Mirigynél eszébe jutott már valami?

– Igen, például, hogy Toponáron milyen sok idős asszonyt ismertem, köztük boszorkányokat is. Illetve olyanokat, akiről azt mondta nagyanyám, hogy boszorkányok. Engem például egy javasasszony gyógyított ki a dadogásból, úgy, hogy viaszt öntött a tenyerembe. Ő jó boszorkány volt, de volt a faluban rossz is. Mindig tudtam, kitől kell félni. De hogy Mirigy milyen lesz, azt még nem tudom, mert nagyon az elején járunk. Az ügyelőnk, Géczi Pista már öt Csongor és Tündét végigcsinált, és sokat mesél azokról a legendás előadásokról. Örülök ezeknek a történeteknek, de biztosan tudom, hogy olyan Mirigyet, mint Bajor Gizi, Gobbi Hilda, Ronyecz Mari, Csomós Mari, vagy Molnár Piroska, nem fogok csinálni. De nem is kell. Olyat fogok csinálni, amilyen én vagyok.

A Nemzeti Színház társulatához Alföldi Róbert hívására ­csatlakozott.

– Robival korábban dolgoztam az Új Színházban, és amikor megpályázta a Nemzetit, megkérdezte, hogy ha megnyeri, eljönnék-e ide. Nagyon örültem a hívásnak, szívesen jöttem, aztán megrettentem és bebújtam a sarokba – mármint lelkileg. Pedig semmi okom nem volt rá, és nem is tartott sokáig ez az állapot, mert mindjárt az első évadban jött Botho Strauss darabja, A park, amiben minden porcikámmal végighúztam magam pucéran a színpadon.

A Park erős visszhangot kiváltó előadás volt, Titánia szerepe pedig POSZT-díjat hozott. Nehéz volt teljesen meztelenre vetkőzni?

– Meglepődtem, hogy meg mertem tenni, de utána úgy éreztem, innentől bármi jöhet, bármire képes vagyok. Azt hiszem, szerettem azt az előadást. Az első öltözéses próbán, amikor behívtak bennünket a színpadra, hogy megmutassuk a jelmezünket, a következő történt: rajtam bőrkabát volt, szétnyitottam és ott álltam pucéran – ettől kezdve nem volt más választás. Ettől kezdve kizárólag Titánia létezett. Meg a pucér, 48 éves testem, ami színészileg elég erős gesztus.

Az igazgatóváltás idején, amikor Alföldi Róbert után Vidnyánszky Attila érkezett, okozott fejtörést, hogy menjen-e vagy maradjon?

– Szerintem Robi jó színházat csinált itt, és tudom, hogy Attila is jó színházat szeretne és fog is csinálni. Nekem a problémát inkább az okozta, hogy nem értettem, hogy a kettő miért zárja ki egymást. Attilával nagyon jókat dolgoztunk együtt az Új Színházban, a beregszásziak is jó barátaim. Ami számomra nagyon nem volt rendben, és általában nincs rendben, az az, hogy ebben az országban mindig választani kell. Nemcsak színházi téren: Koppány vagy István, Széchenyi vagy Kossuth. Az istennek nem lehet a kettő egyszerre, mert az már valamiért nem működik. Ki jobbra, ki balra húz, ami nagyon nem jó. Közben itt a színházban már rég nincs feszültség. A színházcsinálás időigényes műfaj, az idő koptatja, vagy éppen kivirágoztatja a problémákat, elsüllyeszti, majd újra előveszi őket. Lelassulnak, felgyorsulnak a folyamatok a viszályokban is. Azt viszont továbbra sem értem, hogy miért kell minden áron szétszakadni? De szerencsére sem Attila, sem én nem foglalkoztunk ezzel a vircsafttal, ő is tudta, hogy én mit élek át, és én is tudtam, hogy ez a helyzet számára se normális.

Olvastam, hogy főpróbahéten szinte megállás nélkül főz a családjának. Ez valamiféle terápia, vagy babona?

– Főpróbahéten mindig úgy érzem, hogy keveset vagyok otthon a férjemmel és a fiammal – nemcsak fizikailag, hanem fejben is, és így kompenzálok. Így mutatom meg, hogy törődök velük, hogy ott vagyok velük, miközben ez persze egyáltalán nem igaz, és ezt ők is látják, tudják. Jókat főzök, csak attól, hogy nem figyelek oda rendesen, túlságosan sokat.

Férje színházban dolgozik, a fia, Viktor Balázs szintén színész. Otthon milyen gyakran téma a színház?

– Folyton. Nálunk úgy alakult, hogy én mindig hazavittem a „munkahelyemet”, a férjem is hazavitte, a gyereket meg mindig érdekelte, hogy mi történt velünk aznap.

Akkor nem is volt kérdés, hogy ő is színész lesz?

– Rockzenész is akart lenni, bölcsészkarra is járt, de a színészetet nem tudta kikerülni, mert ebbe nőtt bele. Látta, hogy én nagyon szeretem a színházat, hogy ettől boldog vagyok, és egyszer csak azt mondta: ő is szeretne a színház barátja lenni.

Meg szokta őt nézni a színpadon?

– Igen, de azt inkább nem mesélem el, hogy milyen érzés. Borzasztóan izgulok miatta. De én, ha színházba megyek, és fél hétre érek csak oda, akkor már úgy érzem, elkéstem. Elmebeteg néző vagyok. De egyébként, amikor két évvel ezelőtt a szívem miatt kórházba kerültem, ott is azt figyeltem, hogy működik a kórház – színházként. Néztem a recepciósokat, a nővéreket, az orvosokat, az arcukat, a helyzeteket, azt, hogy ki hogyan beteg. Egy nagyon izgalmas és tökéletes előadás zajlott a szemem előtt.

V. Nagy Viktória

(2016. január 22.)