A mi gonoszaink is vannak olyanok...

Ferenczi György – zenész, Szomjas György – rendező

Magyaros betyárleves gazdagon – ez a produkció műfaja. Vagyis amolyan előadóművészeti mindent bele. Zene, tánc, próza, árnyjáték és film keveredik a Betyárjátékban. És akik a régi receptet új felfogásban lefőzik: Szomjas György rendező és Ferenczi György zenész, a Rackajam zenekar vezetője. 

Tavaly elhatározták, hogy Szomjas György kamerájával fölmennek az „amerikai Gyimesbe”, hogy az Appalache-hegység kis bányászvárosaiban gyűjtsenek autentikus népzenét, s ebből filmet készítsenek. Ennek az útnak az élményeiből született a mostani előadás?

Ferenczi György: A Rackajam zenekarral valóban kiutazhattunk Nashville-be, ahol egy albumot rögzítettünk, ráadásul megismerkedtünk a stúdióban egy remek hegedűssel, Art Mize-zal, aki megígérte, hogy elkalauzol bennünket a hegyi bányászvároskákban. Vagány srácok vagyunk, sokfelé jártunk már, de arrafelé nem veszélytelen az élet: ha betyárokkal nem is, de gyanakvással, útonállókkal, fegyverrel felszerelt egykori bányászokkal azért lehet ott találkozni – de nemcsak velük. Ezeken a világtól még mindig elzárt településeken csodálatos adatközlőkre is lelhetünk. Különben az utunkról készítettünk videófelvételeket, és ezeket át is adtuk Gyuri bácsinak.

Szomjas György: Ha még egyszer meghallom tőled ezt a Gyuri bácsit…

Ferenczi György: Ez csupán a tisztelet jele.

Szomjas György: Akkor is öregít. Mindenesetre tavaly nem tartottam a zenekarral, de az általuk készített felvételekből néhány snittet bevágtunk a Betyárjáték előadás videóajánlójába. Amiben ezek mellett láthatunk részleteket Szomjas György ’70-es években készült betyárfilmjeiből is. 

Miért érdeklik ilyen régóta a rosszfiúk?

Szomjas György: A Talpuk alatt fütyül a szél szerintem túl szépre, kiegyensúlyozottra sikerült, Ragályi Elemér operatőr még díjat is kapott a film képi világáért. Én viszont csavarni szerettem volna ezen a világon, és Halász Gábor operatőr segítségével elkészítettük talán az első teljesen kézikamerás magyar filmet. A Rosszemberek roncsolt világa annak is köszönhető, hogy ez már a magyar rock második hullámának idejére esett. Ekkor már része a korszellemnek a csöves világ, a Beatrice és Hobo is a színre lépett. A hetvenes évek elején pedig Sebő Feri és Halmos Béla a budapesti Műszaki Egyetem Bercsényi utcai kollégiumában rajzolás közben meghallottak egy széki zenéről szóló előadást, felkiáltottak: „Ez az!” Az autentikus népzene és a rock ettől a pillanattól már nem voltak idegenek egymás számára. Én hozzájuk hasonlóan fedeztem fel a betyárvilágot, ami bennem is a szeretett rockzenével találkozott. Sebőék modelljét követve én is elmentem anyagot gyűjteni. Bár élő tanúval akkor már nemigen lehetett találkozni, azért elmentem az akkor már idős Szűcs Sándor néprajzoshoz, aki regényes formában írta meg ezeket a történeteket, de jártam a hortobágyi hídi vásárban karaktereket keresni, és Gönczi Ferenc A somogyi betyárvilág című kötete nyomán a kaposvári levéltárban is kutakodtam az eredeti dokumentumok között. Több is összejött egy kalandfilmre valónál. A betyártörténetek abban különböznek a kalandregényektől, hogy a betyárvilág csak részben romantikus, hiszen mégiscsak bűnözőkről van szó…

Ferenczi György: Jártam Kufsteinben, ahová Rózsa Sándort bebörtönözték, és láttam, mit tett a polgári márkaépítés az ő imidzsével. Belépti díjért mutogatták, pedig a fele sem volt tréfa. Ha valaki a szemébe néz a róla fennmaradt fotón, láthatja azt a brutális tekintetet – az bizony túlmutat a romantikán.

Szomjas György: Ők a mi gonoszaink. Ned Kellyről vagy Billy kölyökről is hasonlókat lehetne mondani. Ha már Gyuri Rózsa Sándort említette – és most ne is ejtsünk szót a róla készült tévésorozatról –, ő előbb útonálló volt, majd miután Kossuth amnesztiát hirdetett, csatlakozott az 1848-as szabadságharchoz, aztán úgy szabadított fel falvakat, hogy rögtön ki is rabolta őket. A betyárban éppen ez az érdekes: a nép egyszerre tartja hősnek őket és szenved tőlük. Azt az ambivalens viszonyt testesítik meg, ahogy nekünk a saját történelmünkre kellene néznünk: a nagyszerűséget és a korlátoltságot egyszerre. A betyár túlélőreceptje: ahhoz, hogy élve maradhasson, a saját közegét nem bánthatta. A gazdagtól elvesz, a szegénynek meg ad. Ez néha annyit jelent, hogy fizetett az ellátásért. A betyárokban benne volt a nagyság, hősiesség, de ezek árnyoldalai is. Somogyi Győző festőművész barátom mondta egyszer: a nagyszerűség és a reménytelenség van az arcukra írva. A mi közép-európai történetünknek egy jó metaforája ez. Erre büszkék lehetünk, de látnunk kell a szerencsétlen vonásait is. A múltat a maga ellentmondásosságával érdemes felidézni. Innen ered a mondásunk, amit az előadáshoz találtunk ki: „a mi gonoszaink is vannak olyanok…” Hiába, a nemzeti önbecsülésünkhöz a betyárok is kellenek. 

A betyár szó egyik eredete a „rossz kútfeje”. Egy óceánnal arrébb Ned Kellyék is ebből a nem tiszta forrásból táplálkoztak. A betyármitológia és a western rokon témák?

Szomjas György: Nemcsak törvényen kívüliek ők, de általában a kívülállás is jellemző rájuk – ahogy a rockballadák szereplőire is. Ez a magatartás szükségszerűen bukással végződik. Erre utal a Talpuk alatt fütyül a szél – amit annak idején egyébként az Akik csizmában halnak meg című western címe alapján találtam ki. A westernekben a vasútépítés vet véget a vadnyugat rablóvilágának, nálunk a csatornázással szűnnek meg a térkép fehér foltjai, ahová a betyárok menekülhettek. A betyár szabadságszeretetében ez is benne van: menekülés a civilizáció elől.

Ferenczi György: Gyerekkorom óta rajongok a westernért. Nagyszüleim cibakháziak, vagyis alföldiek, tőlük nagyon sok Rózsa Sándor-történetet hallottam. Ez a két kép már tízéves korom táján összekapcsolódott bennem. 

Ha a mai zenevilágot nézzük, melyik műfaj viszi tovább hitelesen a betyárvilág hangulatát: a blues vagy a gengszterrap?

Ferenczi György: Utóbbi egyértelműen hitelesebb a betyárkodásban. E ház falai között dolgozik Hobo, aki szerintem kiválóan látja, hogy a blues mára vendéglátóműfaj lett – kivéve persze azokon a helyeken, ahol autentikus, mondjuk a Mississippi vidékén. Magyarország természetesen nem ilyen hely. Érződik is, hogy nemigen akarnak komoly dolgokat mondani a világról. A gengszterrapet persze lehet szidni, de például az utolsó Ganxsta Zolee-lemezen is van egy szám, amit próbálok is belobbizni a mi előadásunkba. Emellett persze hallható lesz a korábbi feldolgozásaink közül számos ismert dal is, így a Zöld erdőben de magos, a Jáger Jóska balladája vagy a Ki vagyok én? Nem mondom meg…, ami ugyebár egy Petőfi-vers.

Az előadásban a zenekar tagjai játszani is fognak?

Ferenczi György: Nem, nem is lenne jó ötlet. Mégiscsak a Nemzeti Színházban vagyunk, egy zenész itt ne gondolja magáról, hogy színész lesz egy előadás kedvéért, mert az egy másik hivatás, amiről mi nem tudunk semmit. Szerénynek kell maradnunk ezen a helyen. 

Szomjas György: Mindenki csinálja azt, amihez ért. Itt Jantyik Csabát említsük meg még, aki producerként velem dolgozik a dokumentumfilmeken is, ő tartja kézben a szervezési dolgokat. 

Ferenczi György: Pontosan. Azért, mert kapok egy ilyen lehetőséget, hogy a Nemzetiben muzsikálhatok, még nem fogom magam színésznek képzelni. A Petőfi Vándorszínházzal volt régebben egy előadásunk, s az is amiatt működött, mert nem kellett játszanunk benne, nem kellett párbeszédeket rosszul elmondanunk. Hitelesek maradhattunk, és a Betyárjátékkal is azok maradunk. Egy lemezre való zenei anyagot már fölvettünk, és ehhez jön még Cimbiék tánca, ami önmagában is olyan nyers erővel bír, hogy libabőrös lesz tőle az ember: hiába, a néptáncban, betyárkodásban a férfi férfi marad.

Lukácsy György

(2015. december 23.)