A Körhinta Pataki Marijától a Kölykön és Elektrán át az idős díváig több mint száz karaktert formált meg. Törőcsik Mari a filmvásznon mindig kettős szerepben tűnt fel: általa megismerhettünk egy-egy új sorsot, ugyanakkor újra találkozhattunk vele.
Hogyan lehet ismerőssé tenni az ismeretlent – ennek fortélyait aligha tanítják a színészképzésben. Miért tudunk azonosulni egy tanyasi parasztlánnyal, egy nagyvárosi csitrivel, a kormos képű munkással, a dohányzástól érdes hangú értelmiségivel, a halállal szembenéző idős asszonnyal, a kiöregedett dizőzzel, ha mindvégig ugyanazt az arcot látjuk is? Ez nem elsősorban apró gesztusok, jól időzített levegővételek, és előnyösen felvett közelik kérdése. Vagyis alapvetően nem mesterségbeli tudást igényel. Hanem jelenlétet. Törőcsik Mari hat évtizede van jelen a filmekben és az életünkben.
Sémák nélkül
Törőcsik Mari az 1950-es években, vagyis a sematizmus korában tűnt fel először a filmvásznon. S talán éppen azért keltett feltűnést, mert neki nem voltak sémái. Hogyan is lehettek volna? Az operettszakos növendéknek három vizsgájára sem jut ideje a forgatások miatt. Még csak elsőéves színművészeti főiskolai hallgató, amikor Fábri Zoltán elhívja a Körhinta című filmbe. A legjobb kezekbe kerül. Fábrit nem önálló világot építő szerzői filmesnek, hanem irodalmi alapanyagból dolgozó, nagy tudású mesternek szokták tartani, pedig kivételes rendezőszemélyiség volt. A Körhinta minden képkockáján is ez köszön vissza. Olyan magabiztosan mozog a téeszpropagandának látszó szerelmesfilm két fiatal főszereplője – Törőcsik Mari és társa, a tragikusan korán elhunyt Soós Imre –, mintha ezer éve volnának a pályán. Megalapozó erejű alakítások ezek. Szárnyaló boldogságuk a körhintán, ahogy Soós Imre világgá kürtöli lelkesedését – „Repülünk, Mari!” – egy pillanat alatt bevési a két színészt a filmtörténetbe. Pataki Mari és Bíró Máté szerelmi története, tánctól izzadt homlokuk, eszköztelennek tűnő játékuk, nyílt tekintetük nem csak a magyar nézőket babonázza meg. „Anélkül, hogy a húszéves művésznő tudott volna róla, ő volt a fesztivál legnagyobb sztárja, ő érdemelte volna az Arany Pálmát” – nyilatkozza François Truffaut az 1956-os cannes-i filmfesztiválon. Végül a francia rendezőnek is igaza lett. Törőcsik Mari 1975-ben kiérdemli Cannes-ban a legfontosabb európai elismerést Maár Gyula Déryné, hol van? című filmjében nyújtott alakításáért. De addig még sok víz lefolyt a Dunán.
E két mozi között eltelt húsz évben Törőcsik Mari pályájában akadnak termelési filmek, irodalmi adaptációk, és a magyar újhullám dicsőségéből is jut aranypor a színésznőnek. Alakít kádári nőeszményt: kétbalkezes munkáslányt, aki beleszeret a brigádvezetőjébe (Kölyök, 1959). Smicisapkában álmodozó mosodai dolgozót Herskó János Vasvirágjában, és civakodó feleséget a rendező másik népszerű munkájában, a Két emelet boldogság című lakótelepi vígjátékban. E két 1960-ban bemutatott filmben már a kor ünnepelt sztárjaival – Várkonyi Zoltánnal, Avar Istvánnal, Dayka Margittal, Domján Edittel, Krencsey Marianne-nal – dolgozik együtt.
Jancsó, Makk, Maár
A termelési filmek „korunk hőse” szerepei mellett ugyanebben az időszakban viszontlátjuk a megszokott naivaként számos irodalmi adaptációban is. Egy tragédia áldozataként tűnik fel az 1958-as Édes Anna címszerepében. Nemecsek édesanyját alakítja Fábri Molnár-adaptációjában (A Pál utcai fiúk, 1969). Ezek a szerepek és Ranódi László rendező irodalmi feldolgozásai (Légy jó mindhalálig, 1960; Pacsirta, 1963) átmenetet képeznek a következő nagy színészi korszak előtt.
„És tizennyolc évi filmezés után találkoztam Jancsóval, akiről tudtam, hogy nem arra van szüksége, hogy én milyen szinten személyesítek meg egy jellemet, hanem neki éppen a személyiség kell, akit belehelyez a maga világába. És ez nekem nem volt kis dolog. Például, hogy fölfedezte a járásomat. (…) Ámulattal néztem, hogy Jancsó kimegy a pusztára, teremt egy világot, és nem zavart, hogy ebben én nem játszhatom el azt a skálát, amit esetleg tudnék. Annyira érdekelt maga a munka, hogy nagyobb öröm volt végigmenni a pusztán; az nekem akkor színészi feladat volt. Nem mondom, az Elektránál már előfordult, hogy irritálta a személyiségem, például amikor az előtérben táncolok, közben pedig a háttérben megy a Jancsó-koreográfia, bizony fölcsattant, hogy agyonjátszom, hiába feleltem, hogy azt csinálom, amit mond, meg se rezdülök; ideges lett attól a ténytől, hogy előtérbe hozta Elektrát, súlyt adott neki. Végül is a jelenet a kész filmen már Jancsót sem zavarta, és akkoriban engem is teljesen kielégített, hogy ő mit lát meg bennem” – emlékszik vissza Törőcsik Mari 1982-ben a Filmvilágban. Semmi kétség, az 1967-es Csend és kiáltás című Jancsó Miklós-filmmel már az érett nő lép a filmvászonra.
Igazán akkor látja meg benne az arcát a magyar újhullám, amikor elvállalja Luca, az 1956-ban bebörtönzött férjét (Darvas Iván) hazaváró asszony szerepét Makk Károly Szerelem című klasszikusában. Eltelt tizenöt év a Körhinta óta, és ismét összekerül egy nagy páros. A rendező eleinte ugyan nem Törőcsik Marit szánja a szerepre, a forgatáson többször is összevitatkoznak az alakításon, pedig a néző számára elképzelhetetlen ez a dráma másképp, mint amilyen végül lett. Törőcsik e szerepben egész fiatal korának ellenpontján áll: naivitásnak nyoma sincs. Luca keserű, cinikus, szürke arca mögé rejti férje hiányát. S ha már Törőcsik Mari elmondása szerint Jancsónál megtanult járni, a Szerelemben nézhetjük, hallhatjuk, milyen hidegen kopog a cipője a macskakövön. Ezért a kopogásért, a felnőtt szerelmesek újbóli egymásra találásáért ünnepli őket a szakma: a Szerelem 1971-ben a Zsűri Nagydíját nyeri Cannes-ban, a színészpárost pedig ugyanott különdíjjal jutalmazzák.
(1935. november 23., Pély)
A Nemzet Színésze, kétszeres Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas, kiváló és érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, hogy csak párat említsünk kéttucatnyi elismerése közül. Az 1955-ben készült Körhintától kezdve szerepel filmen, Cannes-ban 1976-ban megkapta a legjobb női alakítás díját a Déryné, hol van? című filmben nyújtott alakításáért, amelyet férje, Maár Gyula rendezett. Számos hazai és külföldi filmfesztiválon kapott elismerést és életműdíjat.
1958 és 1979 között a Nemzeti Színház színésze, az 1979/80-as évadban a győri Kisfaludy Színházban játszott és volt művészeti vezető. 1980-tól egy évtizeden át a MAFILM társulatának tagja. 1990-től a szolnoki Szigligeti Színházban játszott. 1993 és 1996 között a Művész Színházat igazgatta. Docensként tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. 2002 óta újra a Nemzeti Színház tagja.
2008-ban egy kórházi rutinvizsgálat közben összeomlott a vérkeringése, szíve megállt, kómába esett, de napok után csodával határos módon tudata, emlékező- és mozgásképessége visszatért. A 2009-es Magyar Filmszemle megnyitóján elmondta: „Nagyon messziről jövök. De visszajöttem!”
Az új korszak ezután sorra hozza az érett asszonyi szerepeket. Előbb Makk Károly rendezésében játssza el Egérkét Örkény István Macskajáték című kisregényének megfilmesítésében. Majd 1975-ben harmadik férje, Maár Gyula rendező teszi meg filmje, a Déryné hol van? című alkotás főszereplőjévé. A Pilinszky János forgatókönyvéből készült filmben nyújtott játékáért megkapja a legjobb női alakításért járó cannes-i elismerést. És egyben elkezdődik férj és feleség közös alkotói élete olyan alkotásokkal, mint a Teketória (1976) vagy az Első kétszáz évem (1985).
Filmek rajzolta térkép
Törőcsik Mari – aki fiatalon eszköztelen nyitottsággal tekintett a világba – innentől felveszi az értelmiségi álarcát. S ami meglepő, éppen olyan hitelesen ad elő nagymonológot a hatalom pszichológiájáról az 1971-es Prés című filmben, mint amilyen őszinte volt annak idején gondtalanul kacagó falusi lányként.
A magyar filmművészet szerencséje, hogy Törőcsik Marit nem lehet csak úgy nyugdíjazni, s így a néző is viszontláthatta az idős kori szerepekben. Nagyiként tűnik fel Szomjas György szatírájában (Szamárköhögés, 1987), az óhazát testesíti meg Costa-Gavrasnak az amerikai magyar emigrációról szóló, Music Box című berlini Arany Medve-díjas drámájában (1989), az idős dívát alakítja Bereményi Géza Turnéjában (1993). A nagy színész a kis szerepben is nagy színész. Amikor az angol sztár, Ralph Fiennes 1998-ban megpillantja A napfény íze forgatásán a kályha mellett némán kuporogni Katót, a számára ismeretlen idős asszonyról faggatja Szabó István rendezőt: „Ugye, ő egy nagy színésznő?”
Az 1990-es évektől már teljes filmeket lehet építeni az elégikus Törőcsik Marira. Ha rendező a halálnak völgyéről akar beszélni a mozgókép nyelvén, mint Janish Attila a Hosszú alkonyban (1997), vagy a pokoljárásról, mint Mispál Attila A fény ösvényeiben (2005), vagy az örökké hazaváró ősanyáról, mint Vidnyánszky Attila A szarvassá változott fiúban (2014), nem keres más színésznőt. Mert Törőcsik Marival ekkorra már adottságként kell számolni, aki megbízhatóan ébreszt fel a nézőben egy elfeledettnek hitt tájat. A filmművészetnek különös térképe van ezekről a helyekről. Ha valakit egyszer érdekel, milyen is volt élni a 20. század második felének Magyarországán, Törőcsik Mari filmjeiben képet kaphat róla.
Lukácsy György
(2015. november 20.)