Kopaszkutya - Nem kell lemenni kutyába!

Hobo a Nemzeti Színházban rendezett születésnapi koncerten - Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A forgatókönyvből előzetesen nem derült ki, mi lesz a végeredmény – ez általában minden filmnél így van –, de világos volt, hogy a „Le kell menni kutyába!” üzenetéről lesz majd szó. Semmiféle érzelem, szeretet nincs a műben. Sem barátság, sem szerelem, sem a zene szeretete.

Hogy érzékeltessem a gondjaimat, elmondom, hogy csak irtózatos összecsapások árán sikerült az 1980-ban először Magyarországra látogató és velünk koncertező Allen Ginsberget bevinni a filmbe, miközben ő rockhoz közelálló beat-költészetet képviselte, és ezt én nagyra értékeltem.

Dramaturgiai meggondolásból kitaláltak egy menedzser szerepet is, amit sosem értettem, ráadásul az illetőnek semmi köze nem volt a zenéhez. Ezen kívül fel kellett használnunk a zenekar repertoárjából már meglévő számokat – Kőbánya blues, Tetovált lány, Ki vagyok én?, Tobacco road stb. – és a koncepció kedvéért néhány szöveget meg kellett változtatnunk. Így egyre jobban elmosódott a Hobo Blues Band és a filmbeli zenekar különbsége. A közönség jelentős része azt hitte, rólunk szól a film, amelybe a ránk a Kopaszkutyánál vagy a Farocknál inkább jellemző dalok, mint például a Középeurópai Hobo blues II., az Operett vagy az Oly sokáig voltunk lenn nem szerepeltek.

Sosem voltunk senki zenekara. Sem a csöveseket, sem az értelmiségieket, senki mást sem képviseltünk soha, csak magunkat. A film miatt ránk ragadt egy bélyeg, ami teljesen elütött a zenekar gondolkodásától és zenéjétől. Elvállaltuk a szerepeket, megírtuk a dalokat, de arról előzetesen szó sem volt, hogy összekapcsolódjon a HBB és a Kopaszkutya zenekar léte. 

A film erősen és okosan rájátszott az akkorra már kialakult óriási ismertségünkre, még egy tabáni HBB-koncertünket is felvették, ahol bluesokat és József Attila-verset is játszottunk. Ezek sem kerültek be a filmbe.

Egy filmgyári forgatás alatt a büfében megkérdeztem Szinetár Miklóst, aki akkor az MTV művészeti vezetője volt, miért tiltott ki bennünket a televízióból, nem is sejtve, hogy később a Kopaszkutya lemezt is betiltják, bár a film játszási engedélyt kapott. Azt mondta: utánanéz.

Szomjas György rendező munkája megérdemelten hatalmas sikert aratott. A maga módján jó film lett, de nekem úgy kellett, mint egy púp a hátamra. Az album csak 12 év múlva jelenhetett meg, és a következő három évben a saját sikerünk ellen kellett harcolnom, megértetni és elfogadtatni a közönséggel, hogy nem kell lemenni kutyába. Végül az Oly sokáig voltunk lenn (1982) és a Vadászat (1984) fogadtatása megoldotta a gondjaimat.

Tudom, hogy írásom nem a legjobb reklám az előadásnak (amelynek zenéje nem azonos a filmben hallhatóval, és amelyre szerencsére minden jegy elfogyott). De hazudni nem fogok.

Tisztelettel: Hobo