Brand, az Ibsen-dráma papja kíméletlenül hű az elveihez. Azt várja, hogy hívei megéljék és betartsák betarthatatlan törvényeit. Tudja, hová tart. Mégis identitáskereső szerep ez.
– Talán csak úgy tűnik, hogy tudja. Ahogy rólam is tűnhet úgy, hogy húúúú, nagyon tudom, hogy merre tartok, itt, Budapesten, a Nemzeti Színházban. De sokszor azt érzem, a legelején járok ennek az egésznek. Brand is tele van kételyekkel. Amikor elindulunk az életben, ráállunk a pályánkra, elkap minket a kölyökhangulat. Hogy képesek vagyunk mindenre. De aztán lecsúszunk a sínről, mellékpályákra tévedünk, kerülőutakra kényszerülünk, eltévedünk, zsákutcákba futunk. Mégis végig kell mennünk az úton. Ibsen is elindult otthonról, kényszerűségből persze, és a hazájától távol lett azzá, akit ma Ibsennek ismerünk, a nagy művek szerzője. Ez volt az ő útja. Én Ukrajnából, Beregszászon, majd Debrecenen át érkeztem Budapestre. Egy ilyen fizikai és lelki út rengeteg kétellyel, küzdelemmel jár, tudom. Brand is útra indul, de marad…
Mit jelent ez az elszakadás?
– Természetes folyamat. De az ember a gyökereitől – szüleitől, családjától, hazájától – sokféleképpen szakadhat el. Van, aki azt hiszi, hogy megtette, de valójában sosem szakadt el. Van, aki mindig csak el akar menni, de képtelen rá, és végül azt az életet sem éli igazán, amelyben benne maradt. Van, aki élete végén visszatér a gyökereihez.
Brand életét és hitét a mindent vagy semmit végletessége jellemzi.
– Játszik az élettel. Én pedig olyan vagyok, aki tudja, hogy bizonyos dolgok miatt büntetés várja élete végén. Félek ettől, a legkisebbik nyúl vagyok, ha a halálról van szó. De tudom, hogy a büntetés elkerülhetetlen. Igyekszem nem gondolni erre. Ha az ember ebbe mélyen belegondol, a végén még megőrül. Brand folyamatosan szembenéz a végső kérdésekkel. De mi van a szembenézés mögött? Mennyire retteg, vagy mennyire bátor? Ezt akarom megmutatni.
Először rendezi Zsótér Sándor, aki kifejezetten önnek szánta, kereste a szerepet. Színészként már dolgoztak együtt, milyen rendezőként?
– Játszhattam vele Maár Gyula fantasztikus filmjében, a Töredékben, amiben ő egy papot alakított. Legutóbb Bodzsár Márk filmjében, az Isteni műszakban játszottunk együtt. Közös jelenetünkben ő volt az abszolút nyugodt, én meg a vibráló figura. Éreztem magamon a vizslató tekintetét. „Figyellek, sosem csinálod egyformán…” – mondta, amikor a jelenetet párszor elpróbáltuk. Rendezőként ő a motor, és én ezt csodálom és élvezem. Az olvasópróba után egyből a színpadon álltunk. Engem ez a rögtön-csinálás lenyűgöz, mert egyébként rettenetesen lusta vagyok.
Aki látta már játszani Trill Zsoltot, és tapasztalta azt az energiát, amivel dolgozik – arról aligha a lustaság jut eszébe.
– A csinálás már sodor. De addig tartok bizonyos dolgoktól. Attól, hogy bele kell kezdeni. A szövegtől, a színpadtól… Persze, nem lustaságról van szó, inkább szorongásról, hogy nem sikerül… De a próbán Zsótér int, rám szól, és mond valami olyat, hogy „Na, gyerünk Trill, ne játszd a nagypofájú színészt itt…”, és ezzel azonnal bekapcsol. A színházi feladatra – próbára, előadásra – összpontosítás annyira és annyiszor igénybe vesz, hogy a magánéletben elmenekülök a koncentráció elől, és szétesem. A hétköznapi dolgokat csak görgetem magam előtt. Ez meg a magánéleti lustaság.
Megengedheti magának…
– Sokszor csak feküdnék, mint egy álmos macska… de szerencsére jönnek a gyerekeim, és nem hagynak békén.
Pár hónapja az Éjjeli menedékhely próbái közben találkoztunk. Rendkívül zaklatott volt. Azt mondta, annyira a darabban él, annyira kitölti az életét a munka, hogy a gyerekeivel sem tud törődni, és hozzátette: ez tragédia. Van emiatt lelkiismeret-furdalása?
– Hát hogyne volna! De ott van mellettem és mögöttem a feleségem, Szűcs Nelli, aki egyben tart engem, a családot. Nem tudom, neki honnan van még ránk is energiája, hiszen ő is színész, próbál és rengeteget játszik. Ha a munka végén azt érzem, hogy az eredmény kudarc, akkor elviselhetetlen a lelkiismeret-furdalásom, mert azt érzem, hogy elvettem a családomtól az időt. De az én számból ez furcsán hangzik, hiszen igazából természetesnek tartom, hogy ők is benne élnek a darabban, amit éppen próbálok, játszok, az egész színházi létemben benne vannak.
Sosem merült fel önben, hogy ez önzés? Brand figurájában is megvan ez a kíméletlenség.
– Óriási önzés! Ugyanakkor én úgy nőttem fel, hogy édesapám se dédelgetett bennünket. De ahogy élt és dolgozott, szorgalommal, mindent a családért, értünk, az egy életre belém ivódott. Hiszem, hogy a gyerekeink számára az a legmeghatározób példa, ha azt látják: Nellinek és nekem fontos, hogy ne késsünk a próbákról, hogy órákkal az előadás előtt már bent legyünk, és mindent megtegyünk, hogy megfelelhessünk saját elvárásainknak... Talán ez a legtöbb, amit apaként adhatok.
Sipos Szilvia
(2015. február 19.)