Háttér - Az Isten ostora bemutatójához

Galántai Csaba

Attila, hun király színpadi megjelenítései

I. rész

„Nagy, régi időről emlékezem mostan, haj, öreg királról nagy régi időben; hallottad-é hírit Atila királnak, Atila királnak, Isten ostorának?”– Kós Károly kérdezi ezt az olvasótól az 1909-ben megjelent Attila királyról ének című sajátosan egyéni hangot megütő, ódon nyelvi ízekkel teljes, krónikás költeményének elején. Kós műve az Attila-kultusz újabb fellendülésének időszakában születik. Ekkortájt számos tudományos és szépirodalmi mű foglalkozik Attila személyével és a hunokkal. Ezek sorába tartozik Sebestyén Gyula 1904-ben és 1905-ben megjelent kétrészes munkája, A magyar honfoglalás mondái, amely részletesen tárgyalja az Attila mondakört is.

A hun monda első virágkora a 19. század közepétől, a szabadságharc leverését követő évektől datálható. Noha korábban is születtek Attiláról szóló művek, 1773-ban jelent meg Bessenyei György Buda tragédiája című műve, ami később Buda és Attila tragédiája címen látott napvilágot, de 1850-től emelkedett igazán magasra Attila csillaga. Költőink lelkén mély sebet ütött a nemzet bukása, s éppen ennek tudható be, hogy magyar művészeink egy része romantikus vágyakozással fordult Attila mitikus alakja felé. A hajdani dicsőség felemlegetése az önkényuralom nyomasztó légkörében vigaszt jelentett, és táplálta a reményt. Arany János megírja a Csaba-trilógiát, a Buda halálát, de színpadi művek is születnek. Dobsa Lajos Attila és Ildikó, Vajda János pedig Ildikó címmel ír tragédiát. Ez utóbbit 1857. február 7-én mutatta be a Nemzeti Színház Komlóssy Idával a címszerepben. 1867-ben jelenik meg nyomtatásban Vajda Péter húsz évvel korábban írt tragédiája, a Buda halála. Váradi Antal A hun utódok című regényes drámáját 1890. január 24-én a Nemzeti Színház, másfél hónappal később, március 2-án pedig a szegedi Városi Színház mutatta be. A 19. század közepén Európa-szerte érdeklődés mutatkozik a hun vezér iránt; Verdi operát ír Attiláról, Amadé Thierry francia tudós több könyvet ad ki a hunokról, melyek közül Attila című munkája Szabó Károly fordításában magyar nyelven is megjelenik. 1854-ben Ipolyi Arnold megjelenteti Magyar Mythológiáját, melyben számos hunokra utaló adat van. A Nibelung-ének első magyar fordítását, Szász Károly munkáját 1868-ban adta ki a Kisfaludy Társaság. Márkus László Attila című hun legendájában éppen a Nibelungliedet veszi alapul. Szász Károly is írt e tárgykörben darabot. A Magyar Tudományos Akadémia 1887-ben hirdette meg első ízben a magyar történeti színműveket díjazó Kóczán-pályázatot. A színműveknek hun vagy magyar hősmondák köréből kellett venniük tárgyukat. A pályadíját 1888. november 26-án Szász Károly Attila halála című öt felvonásos tragédiájának ítélték oda. A darab 1893-ban a Magyar Történeti Színműtárban megjelent, de a Nemzeti színpadára nem került. A dráma befejezése, a pártoskodást, a nép majdani megosztottságát sugalló lezárás szinte pontosan megegyezik Vajda János 1856-ban írt Ildikó című művének záró képével. Attila fiai kardot rántanak apjuk holtteste fölött.

A 20. század elején Gárdonyi Géza Zéta, Márkus László Attila, Bánffy Miklós A nagyúr, Harsányi Kálmán Ellák címmel írt drámát Attiláról. Kétrészes írásomban e műveknek az első világháború előtti és a Trianon utáni színpadi magvalósításairól, illetve azoknak körülményeiről szólok.

Zéta

Gárdonyi Géza 1903 őszén készült el A láthatatlan ember című regényének színpadi változatával, melyet Zéta címen rögtön el is juttatott Somló Sándornak,¹ a Nemzeti Színház igazgatójának, de a mű csak két évvel később került színpadra. Gárdonyi feljegyzéseiből az derül ki, hogy nem igazán kedvelte őt a direktor, s nyilván ennek is szerepe volt abban, hogy Somló a színdarabot megelőszobáztatta. Az igazgató és a szerző nem éppen felhőtlen kapcsolatára Jászai Mari is utal naplójában. „Milyen undok himpellér ez a Somló! Most látom Gárdonyi Fehér Annáját már 24-ére hirdetve a Király Színházba! Ezt a darabot akkor kezdte el írni Gárdonyi, mikor a Zétája nálunk már be volt adva, és mi Zétát csak most fogjuk próbálni! Bizonyosan nem tud Gárdonyi a Somló nyelvén beszélni, mint – lám – Molnár Gyula!”²

A Zétát végül 1905. december 17-én mutatta be a színház. A címszerepet Pethes Imre, Emőkét Török Irma, Csáth főurat Szacsvay Imre, Dsidsiát Ligeti Juliska alakította. Jászai Mari, aki egy kisebb szerepet játszott, másnap a következő sorokat írja: „Játék után vagyok. Zétából jövök. Ez a gyönyörű, mulatságos, érdekes mese-mese, mondják, megbukott. Hogyne! Ártatlan, és – magyar! Mennyivel bájosabb és érdekesebb mese ez, mint pl. a Vén leányok,³ vagy ez az előttem fekvő Mary Ann.⁴ De a közönség kétségbeejtően műveletlen és nincs saját ítélete. Én ezt a Zétát elhallgatnám akármeddig. Szegény nagylelkű, tisztamúzsájú Gárdonyi! Szenvedhet.”⁵ Nem tudjuk, hogy Gárdonyi Géza valóban szenvedett-e, de annyi bizonyos, hogy rossz sejtelemmel várta a bemutatót, ugyanis a premier előtt két nappal Márkus Emíliától visszavették a szerepet. A bemutatón pedig, mint egy rossz álomban, Attila lova megmakacsolta magát, tapodtat sem mozdult, s így a hun nagyvezérnek le kellett szállnia róla. A mű mégsem ennek a színpadi malőrnek köszönheti, hogy nem sokáig maradt műsoron. A bemutató nem éppen szerencsés időpontban történt. Maga Gárdonyi is erről panaszkodik: „Somló azon szemrehányásomra, hogy az esztendő legrosszabb napján kezdi Zétát (dec. 17.), azt felelte, hogy kárpótol a karácsonnyal és újévvel, és hogy Zéta előadásaira akármily csekély publikum jön is ebben az évben, nem számítja rovásomra.” December 23-án viszont már ezt jegyzi le: „Somló egy farizeus levelet küldött, amelyen azt írja, hogy Zétát a karácsonyi napról leveszi, mert nincs elég közönség. – Karácsony előtt ezt a dráma rovására írja! Micsoda lelkiismeret!”⁶ Noha Gárdonyi joggal háborodik fel Somló levelén, meg kell jegyeznünk, hogy a sikertelenség oka a dráma fogyatékosságaiban is keresendő. Gárdonyi korábbi színjátékaiban egy-egy novelláját dolgozta át színpadra, a Zéta esetében azonban egy regényt próbált meg a dráma keretei közé szorítani. Míg A bor és az Annuska az eredeti elbeszéléshez képest gazdagodott, addig a Zéta inkább szegényebbé tette az alapjául szolgáló regényt, A láthatatlan embert. A színpadra írt műben is inkább az epikus jelleg dominál, ami lassítja a cselekmény kibontakozását. Zétából hiányzik a drámai hősök szenvedélyessége, aktivitása, s a regény elmélyült lélekrajzához képest itt csupán jellem-vázlatokat kapunk. A szerző is érezhette a mű hiányosságait, hiszen később titkosnaplójában az írói nagyság mibenlétét kutatva ekként fogalmazott: „Hogy a külsőségekkel való erőkifejtés mennyire teszi értékessé a művet, tapasztalhatod Zéta műveden, ahol a kellékesre van bízva, hogy értékessé tegye a művedet. A Zéta hibája az volt, hogy több történt külsőleg, mint belsőleg. Többet írtam a szemnek, mint a szívnek.”⁷

Márkus László kritikájában a dráma nélküli dráma élőkép stílusára utalva megjegyzi, hogy a szerző „óvatosan kikerüli magát a drámát, a lelki evolúciókat, a kialakuló érzések megmutatását a drámai ítélettel megválasztott, perspektívákat nyitó jelenetekben, ellenben bizonyos számú tablókban kész helyzeteket mutat be, amelyek csak végső konzekvenciái volnának azoknak a drámai akcióknak, amelyeket az író nem tudott megírni. Amíg egy-egy parasztfigura megmintázásáról, vagy egy-egy intim lírai jelenet megírásáról van szó, addig itt is ki-kicsillan a Gárdonyi művészete, de amint a világtörténelem emberei bukkannak fel, és romantikussá csigázott szenvedélyek kezdenek mozgolódni, Gárdonyi kiesik a koncepcióból és a rendkívüli nagyságot retorikával, széllkálmáni szóözönnel akarja elintézni.”⁸

Márkus László néhány évvel később maga is megírja Attila drámáját, mely szintén a Nemzeti színpadára kerül.

Attila

„Ama nagy turáni barbár mítoszát akartam megírni, aki homályba burkoltan trónolt Európa országai felett, és akihez bűvös, ismeretlen erő vonzotta a távoli nyugat árja barbárjait ellenállhatatlanul. Ezt a rejtelmes, barbár szentséget próbáltam megírni, és próbáltam egy emberbe komprimálni a nyugati barbárság Attila felé vonzódó vágyakozását”⁹ – írja Márkus az előadás beharangozójában.

A Márkus-mű képzőművészet és líra találkozásából fogant. Márkus László vallomásából tudjuk, hogy Attila című drámája részben képzőművészeti indíttatású alkotás; Kós Károly Attila királyról ének címmel készült költeménye és az ahhoz készült rajzai ihlették a mű megírására. „Mindig érzéseknek egy művészet nyelvéből a másikba való átfordításáról van szó, bizonyos rezonanciákról, amelyeket egy műtárgy szemlélete egy másik művész lelkében kivált, s amelyek éppen úgy alkotásra ingerelnek, mint a rezonanciákat kiváltó érzések” – írja korábban A modern színpad című tanulmányában.¹⁰

Márkus László ez idő tájt a Magyar Színház főrendezője, aki 1910 novemberében kezdi el próbálni a később nagy sikerrel játszott Sárga liliomot. Valószínűleg ekkor adja oda Bíró Lajos írónak baráti véleményezésre az Attilát. Bíró a kéziratban olvasott hun legendában mindenekelőtt a verses drámát üdvözli. „Ujjongjatok, egy nagy poétánk van”¹¹ – fakad ki éppoly elragadtatottan, mint korábban tette, Ady Endre Új versek című kötetének megjelenésekor.

Pesten még színre sem került Márkus László hun tárgyú színjátéka, amikor már arról tudósít a Színházi Hét, hogy külföldre került a darab. Vészi József, a Berlinben élő publicista német nyelvű szcenáriumot készített a hun legendáról, s azt felolvasta Max Reinhardtnak, akinek olyannyira megtetszett Márkus műve, hogy kijelentette, szívesen színpadra állítaná azt.¹²

A Nemzeti Színház 1911. október 13-án mutatta be az Attilát Hevesi Sándor rendezésében. Márkus nemcsak saját terveit bocsátotta a színház rendelkezésére, hanem Kós Károly és Zrumetzky Dezső rajzait is elkérte. A színpadi képről történő megállapodás után Kéméndy Jenő¹³ és Újváry Ignác¹⁴ készítették el a díszletet. Száznál is több statisztával – többek között a Színiakadémia növendékeivel –folytak a próbák. A kísérőzene ősi keleti és régi magyar motívumokból állt össze.

A mű recepciója a színházi előadás után

A színházi előadásról – a napi- és hetilapokban, folyóiratokban megjelent kritikákon és két újságfotón kívül – nem maradt fenn értékelhető dokumentum.

Az Attila bemutatójának alkalmával született írások – a korszak színházi kritikaírására jellemző módon – inkább színműbírálatok, mint színikritikák. Márkus szövegének hallatán az ítészek még a szokásosnál is feledékenyebbnek bizonyultak a színházi előadás egyéb összetevőinek vizsgálatát illetően. Még Bécsy Tamás színikritikánk kezdeteire vonatkozó találó megállapítása,¹⁵ miszerint a bírálók „az írott dráma szemszögéből” nézték a színjátékot, sem fejezi ki adekvát módon a Márkus-művel szembeni kritikusi magatartást. Az Attila esetében az irodalomközpontú megközelítéshez való merev ragaszkodás ugyanis azt eredményezte, hogy a kritikusok még csak nem is az írott dráma szemszögéből nézték a színjátékot, hanem az elhangzott mű szemszögéből próbálták megfejteni az írott drámát. Az alapvető probléma az, hogy miközben az elhangzott mű a színészi teljesítmény, s közvetve a rendezői koncepció függvénye, a kritikusok nem elemezték sem a színészi játékot, sem a rendezést. Márkus költői alkotása mint színpadi mű arra kérdez rá, hogy az élő szöveg miként viszonyul a színházi előadás többi alkotóeleméhez. „A vers nemcsak formája, de lelke is a darabnak”¹⁶ – állapítja meg Salgó Ernő, a Pesti Napló kritikusa. Márkus lírája egy öntörvényű világot teremt, amely nyilvánvalóan másféle színészi attitűdöt követel meg, mint amit az elkészült előadás játékstílusa sejtet.

A nagytekintélyű műbíráló, kitűnő rendező és tervező első színpadi művét megkülönböztetett figyelemmel várták a szakemberek. Különös érdeklődés előzte meg annak a sokoldalú művészegyéniségnek a színpadi munkáját, aki éppúgy az irodalmat tekintette a színházi alkotás tartópillérének, mint a kortársak közül sokan mások, ám aki színházelméleti írásaiban hirdette, hogy a születő új magyar drámának új játékstílus kialakítására kell ösztönöznie a rendezőt és a színészt. Tehát az új drámának túl kell lépnie a naturalizmus keretein. A kritikusokat megosztotta az Attila, ez az antinaturalista mű. Márkus „ismét azzal parancsol figyelmet, ami minden munkáját jellemzi, az utak és módok megválasztásának eredetiségével”¹⁷ – írja Salgó Ernő. A korszakra jellemző, hogy hiányoznak a nagy sorstragédiák, így a drámaírók kénytelenek beérni a kis drámák sorozatával. Francia helyzetdrámák, könnyed, derűs színművek és operettek szolgálták a széles tömegek szórakoztatását. Sík Sándor éppen azért üdvözli a szerzőt, mert „hitvány szerelmecskék helyett hatalmas hősökről ír”.¹⁸ A darab iránt senki nem maradt közömbös, mindenkit véleményalkotásra késztetett: némelyek erős érzelmi töltettel adtak hangot keserűségüknek vagy éppen elragadtatásuknak. Egynémely ítész alig várta azt a pillanatot, amikor végre ítélkezhetett Márkus felett. „Kíváncsi vagyok, hogyan írt volna Márkus ezelőtt néhány évvel, kritikus korában erről a darabról, s főként erről az előadásról. Hogyan vette volna ki a veséjét az alakjainak: a hisztérikus Krimhildának, a kelekótya Gundaharnak, a hivatalból intrikus bizánci követnek (majd éppen egy bizánci követ nem lesz intrikus!), a humoros hun vitézeknek s a derék nibelungiaknak! Mi mindent el nem mondott volna a nyekergő, nyavalyás Márkus – epedésről és a harsogó, tárogatózó, szívdöglesztő Beregi-harcvágyról! Aki a mai premierről többet akar tudni, olvassa el Márkus fiatalkorbeli, harcos és szókimondó kritikáit” – írja a Népszava munkatársa.¹⁹ A személyeskedéstől mentes kritikusi vélemények egybecsengenek a tekintetben, hogy az előadás inkább lírai mű, mint dráma, az alakok elnagyoltak, a cselekmény nincs drámai erővel megszerkesztve. Pozitívumként említik „a nyelv gazdag muzsikáját”,²⁰ azt, hogy „zamatos magyarsággal és költői zengzetességgel”²¹ szólnak a sorok.

A rendezés hiányosságaira csupán Kosztolányi Dezső és Halasi Andor utal, miközben a kritikusok többsége a színészek játékáról sem tesz említést. Az alexandrinusokban illetve jambusokban való színpadi beszéd elsősorban a szövegmondásra irányította a műbírálók figyelmét. A Magyar Színpad újságírója a főpróba láttán írja: „A Nemzeti Színház legjobban beszélő művészei gondoskodnak róla, hogy a nyelvezet ragyogó és dúsan ömlő rezgéseiből semmi se vesszék el.”²² A Magyar Színpadban megjelent ismertetőkre nem volt jellemző a kritikai hangvétel; újságírói, tudósítói inkább kedvcsinálónak szánták írásaikat. Hitelesebb forrásnak tekinthető Kosztolányi írása, aki a bemutató után nem kíméli a „legjobban beszélő” művészeket sem. „Pethes tud beszélni, verset szavalni és beszélni. A többiek – kevés kivétellel – mind játszották a verseket. Gesztusokban, hörgésekben, vinnyogásban oldották fel azokat az indulatokat, amelyeket a vers magában is kifejez, kizárva és megtiltva minden hókusz-pókuszt. Márkus Emíliának rossz napja volt. Beregi Oszkár pedig hangzatos és zengő. Néhol heroikus, sportszerű erőt fejtett ki. Mihályfi szépen beszél, de nem hun költő, hanem egy lágy amorózó, egy olasz dallamos.”²³

Nemeskürty István az Attila-drámák gyűjteményes kötetének szerkesztésekor Márkus költői nyelvére utal; „mintha egy operához igyekezett volna kedvet teremteni valamely zeneszerzőnek a zeneértő piktor.”²⁴

Réka:

A részeg álmok hogyha elsuhannak,

Kesernyés lesz a szájad íze, félek.

A boldog évek, révedő emlékek

Varázsa több, mint percnyi indulat.

Fiam van. Ő Attila szemefénye.

Krimhilda:

S Attilát én a fellegsáncú égbe

Ragadom föl. Dicső, merész útat

Mutatok, mely örökléthez vezet …²⁵

A hun legenda a germán Nibelung-ének gondolatmenetét követi. Wotán kardja, a Nothung Attilára szállott. Nemeskürty István úgy látja, mintha a két királyné „a kor valamelyik szecessziós festményéről lépett volna elénk. A stílus pedig mintha a Nibelungenlied Jugendstil-irányzatú, illusztrációkban gazdag 1908-as, akkor feltűnést keltett kiadását követné.”²⁶

A dráma különlegessége, hogy maga Attila nem jelenik meg, hanem a hatásból, melyet környezetére tesz, kell megmérnünk nagyságát. A nagyúr udvarában találjuk már Krimhildát, akit a Siegfried haláláért való bosszúállás motivál. Ide érkeznek a nibelungok, hogy Attilával Bizánc ellen hadba induljanak. Velük van Gundahar is, akit Krimhilda iránt érzett szerelme hozott a táborba. Krimhilda kezdetben érzéketlen iránta, mert csupán a bosszú foglalkoztatja őt. Réka, Attila felesége, egy „varázsszer” erejében bízva szeretné felkelteni ismét gyermeke apjának férfiúi vágyát. Mindkét asszony az udvarban vendégként tartózkodó bizánci követ segítségével készül terve végrehajtásához. Mikor a nibelung özvegy szerelemmel közeledne Gundaharhoz, ő már, mint a nibelung sereg vezére, Attila hódító nagyságának bűvöletében él. A győzedelmes csaták mámorát választja az asszony szerelme helyett. A visszautasított asszony immáron a hadvezéri becsvágytól fűtött Gundaharon akar bosszút állni azáltal, hogy meggyilkolja Attilát. Így az asszonyi bosszúnak nem fő áldozatává, hanem eszközi áldozatává válik Attila. Epilógussal zárul a darab: alföldi pásztorok ülnek a tábortűz körül. Az öreg pásztor, mint egy székely mesemondó, megidézi Attilát a fiataloknak. Az ő szavai nem versben szólnak; ő már a jelen, de benne öröklődött tovább „Attila varkocsos katonája”, mert „a magyar kanász gesztusban és virtusban aligha változott ama másfél évezred alatt…”²⁷ Az epilógust megelőző, utolsó „díszletváltás” a nyílt színen történik, úgy, hogy szinte észrevétlenül úszunk át a múltból a jelenbe. A zeneértő piktor filmszerű látomása hatja át a terjedelmes szerzői instrukciót:

„Most a máglyatűz egyszerre kialszik, csak tüzes parázs marad, ami lassanként pernyévé hamvad. Mintha minden világosság ettől a tűztől lett volna, most vak sötétség van. Messziről dübörgő temetési ének hangzik, aztán harcos trombiták riadnak föl és aztán hosszú szélsóhajtásban kihangzik ez a zene. Most évezredek múlását kell érezni a zenéből és végtelen melankóliát. Tilinkó hangzik föl itt-ott a zenében, aztán lassankint egyedül marad a tilinkó hang. A színpadon látszik a puszta. Éjjel. A palota helyén fekete halom, kóróval benőtt sivatag bucka. Messziről éles, elnyújtott, közeledő vonatsípolás. És már látni is a nyugodt, kék éjszakában a messze nyargaló mozdony két tüzes szemét, amint a sötétből előfurakodik s a kivilágított gyorsvonat ismét eltűnik az éjszakában. Most bejön az öreg juhász és a két bujtár. Az öreg fölpiszkálja az elöl hamvadó tüzet, megfújja, amíg apró lángokba élemedik. Mind leheverednek a tűz körül.”²⁸

A mozdony „megjelenéséről”, ami modern és újszerű írói találmány, nem tesznek említést a kritikák. A vonat dramaturgiai funkciója: a helyszín változatlanságának megmutatása az időben. Jelmeztervek, fotók hiányában csak feltételezni lehet, hogy Márkus az „Attila varkocsos katonája” és a parasztok közötti hasonlóságot a figurák öltözékében is jelezni kívánta. A századelőn Attila sírját keresték Szegeden, Jászberényben, Hódmezővásárhelyen, Moldvában, Erdélyben és Debrecenben. A szerző az epilógusban erre is utal.

Öreg juhász

(a földön kaparászott és egy csontdarabot talált):

No, ez is afféle,

amíg eleven volt.

Első bujtár:

Mán ugyan miféle?

Öreg:

Hát amolyan királyféle. Tán éppen Attila király lábaszára vót ez a

piszkos, fődes cupák. Az urak aszongyák, hogy errefelé temették el,

mikor elhalálozott. Valamikor itten vízfenék vót. Azért turkálnak most

csontok után és csupa ilyen nagy cupákokat forgatnak ki a földből.²⁹

Alexander Bernát fölöslegesnek tartja az utójátékot, mert „a drámai hatást utólagosan is csökkenti.”³⁰ Kosztolányi Dezső is úgy véli, hogy Márkus az epilógussal „akarja magyarázni a drámát”, ami azonban csupán „tabló, visszatekintés, illusztráció”.³¹

Márkus az epilógusban a „mindig csak a német rontsa meg a tiszta magyar embert” elkeseredettségére akart gyógyírt adni azzal, hogy Attila árnyékként jár s kel odafent az égben, és „irtsa a pogányt”. Évtizedekkel később a Petőfi Társaság tagjai előtt így beszél a sok évszázados germán befolyás kultúránkra gyakorolt káros hatásáról: „Mi nem egy hirtelen átvett idegen civilizációval jártunk pórul, hanem történelmünk odahelyezett a német szellemi terjeszkedés útjába, és egyúttal megbénította kultúraképző erőinket azzal, hogy odaállított a népvándorlások ritkuló, de néha katasztrofálisan heves hullámai elé hullámtörőnek. Ezt mindenki tudja, de itt csak arra utalok, hogy az a magyar lélek, aki lényegében pozitív, nyílt és valóságlátó, az magára vett egy világképet, mely csupa absztrakció, homály és szimbólum. Nem csak kereszténnyé, de hosszú időre németté is keresztelkedtünk, s én azt hiszem, hogy a latin nyelv tartós uralmát az magyarázza, hogy a magyar lélek, ha már nem tudta kultúrnyelvét megteremteni, ösztönösen ezt a holt nyelvet beszélte, nehogy németül kelljen szólnia.”³²

Attilát Márkus fizikai konkrétságában nem lépteti fel, meg sem szólaltatja – éppen jelenlétének hiányával teszi létezését drámai értelemben erőteljessé, elpusztíthatatlanná és örökkévalóvá. Kosztolányi Dezső szavaival élve – „gyengéd piétással tekint rá, mint Maeterlinck, aki egy darabjában a – Mária Magdolnában – Jézust nem is meri a színpadra vinni, csak a színfalak mögött szerepelteti, onnan intézteti vele a dráma sorsát.”³³

Érdemes megemlíteni, hogy 1905-ben Márkus a Zéta bemutatója után írt kritikájában mintegy negatív felhanggal említi, hogy „igen szőrös képű embernek” ábrázolták Attilát.³⁴ Itt utal először Attila megjelenítésének fizikai képtelenségére. De miféle Attila-kép lebeghetett Márkus előtt? Biztos, hogy ismerte a történetíró Jordanes Attila-ábrázolását. „Alacsony termetű, széles vállú, nagyfejű, apró, mély szemű, ritka szakállú, lapult orrú s arc színe szinte fekete volt. Természete szerint hátravetett feje, egyedül nyugtalanul s kíváncsian körülhordott tekintete tartásának némi dacos és parancsoló kifejezést adott.”³⁵ Márkus egy évvel később A nagyúr rendezésekor fel is használta ezt a leírást, mert „jelentéktelen, kicsiny termetű, keleti csúnyaságú embernek maszkírozta Attilát.”³⁶ Tehát külsejében a történetileg rekonstruálható hun típust választotta. Saját művének Attiláját azonban az ideák világába emeli, ami maga után vonja a „hogyan szólalhatna meg” kérdését is. És itt eszünkbe jut megint Kosztolányi, aki Jézus színpadi megjeleníthetetlenségéről szólt. De idézhetjük Hevesi Sándort is, aki Edmond Rostand A samárjai asszony című művét vizsgálva állapítja meg, hogy „egy elegáns poétának finom és ügyes munkája, amely ott a legjobb, ahol Krisztus nincs jelen.” Majd a Megváltó verbális megnyilatkozásának lehetőségeiről fejti ki a véleményét: „szinte lehetetlen megszólaltatni, annyira az Evangéliumok szavaiban él, s annyira profánul hangzik minden egyéb, amit az ajkára adnak…”³⁷ Márkus tehát nem szólaltatja meg Attilát. Nem teszi, mert a figurák verses „énekbeszédje” egy olyan emelt szintű, homogén nyelvi szintet képez, ami fölött már nincs magasabb regiszter arra, hogy Attila megszólaljon. Az már csak olyan lehetne, mint Madáchnál az Úr hangja, amivel a színpadi rendezőknek ma is meggyűlik a baja. Márkus, aki nem sokkal később kiváló operarendezéseivel aratott sikert, a versben beszélő ember és az éneklő ember problémájával külön tanulmányban foglalkozik. ³⁸

A nyomtatásban megjelent mű recepciója

Az Attilát mindössze hat alkalommal játszotta a Nemzeti Színház. Bár a nem könnyed szórakozást ígérő darabok esetében nem volt szokatlan az alacsony előadásszám, mégis azok után, hogy az előzetes írások az évad sikerdarabjaként harangozták be az Attilát, csalódásként kell értékelni a darab iránti érdektelenséget. Amíg Bíró Lajos az Attila bemutatója előtt számolt be lelkesen a kéziratban olvasott műről, addig a könyv megjelenése után született recenziók már nem vonatkoztathattak el a korábban átélt színházi élménytől. A színlapon szereplő „hun legenda” műfaji megjelölés a mű írott formában történő megjelenésekor drámára módosul. A szerző az 1912-ben – Singer és Wolfner kiadásában – megjelent könyvet édesapjának ajánlja.

Az Attila könyvrecenziói azt bizonyítják, hogy a kritikusok egy része revideálta némely, korábban megcáfolhatatlannak vélt megállapítását, ugyanis a könyv megjelenésével, mint az várható volt, a mű némiképp új megvilágításba került. „…a színházban én is kétségbe estem” – írja a Kultúra kritikusa –, most azonban, hogy fekete betűkben fekszik előttem az Attila, ez a sok vihart kiállott verses dráma, mintha nem is volna olyan rossz.”³⁹ Nem egy ítész közvetlenül a bemutató után hajlott arra, hogy a szerző hibájául tűntesse fel a rendezői koncepcióból fakadó hiányosságokat is. A kritikusok – Kosztolányi kivételével – „a rendezés és a művészek… lelke szerint értették meg a darabot”⁴⁰ vagy „az előadás ritka harmóniában találkozott össze a darab követelményeivel”⁴¹ üres frázismondatain túl egyáltalán nem foglalkoztak a színpadi megjelenítés komponenseivel. Halasi Andornak és Kosztolányi Dezsőnek egyaránt az a véleménye, hogy a Nemzeti Színház elsiette a dráma bemutatását. Az évadkezdet nem éppen szerencsés időpont egy ilyen hangvételű és fajsúlyú mű bemutatásához. Halasi a mű színpadi megvalósításának alapjait érintő kérdéseket feszeget: az eredeti játékstílust hiányolja, amit ez a mű megkövetelt volna magának. A színház „ahhoz a szép és nagy feladathoz képest, amelyet a darab előadása magában rejtett, s amely egész eredeti játékstílust követelt, aránytalanul kis időt és gondosságot fordított az előkészületekre” – írja.⁴² Kosztolányi a bemutató után határozottan kijelenti: „Reinhardt kellett volna ide.”⁴³ Miért nem volt működőképes Hevesi rendezése? László Anna – Hevesi Sándor monográfusa – elnéző a rendezővel szemben, aki „nem akart hozzányúlni az eredeti anyaghoz.” A monográfus eme megállapítása korrekcióra szorul. Hevesi megkurtította a darabot. Ambrus Zoltán kritikájában utal az elvégzett dramaturgiai munkára: „…az előadásban a darabot erősen meg kellett rövidíteni. Az értékes költemény ugyanis első formájában valóságos könyvdrámának tűnt fel, s már csak rendkívüli terjedelmességénél fogva sem volt színszerű. A színpadi bemutatáshoz okvetlenül szükséges rövidítést pedig főképpen a cselekvés érthetősége sínylette meg."⁴⁴ László Anna a rendezés hiányosságait is a műre hárítja: „Nyilván a mű megejtő költőisége miatt tévesztette szem elől a drámaiság követelményeit.”⁴⁵ Ugyanakkor Hevesinek, aki a színpadi beszéddel és szavalással külön tanulmányban foglalkozott, tisztában kellett lennie azzal, hogy az efféle költői szövegben szívesen fürdeti hangját némely, régi színjátszó hagyományt tisztelő kolléga. A rendezés hiátusainak egyik oka az lehetett, hogy Hevesi nem a mű két vezető motívumát, azaz, nem a festészetet és a zenét tekintette kiindulópontnak a mű színpadra állításakor. Ő a szöveget hagyományosan, az emberi viszonyulások verbális megnyilatkozásának szintjén értelmezte, holott Márkus betűi ecsettel festett kottafejek. Az Attila kritikusai szerint is lírai ez a mű. Ám ahogy Halasi írja „…a líra élete önmagában is drámai”. Márkus pátosza a naturalista irodalom határait szétfeszíteni kívánó pátosz, amely „a nyelv határtalan kisugárzó erejével olyan érzéseket áraszt, amelyek nem a viszonyokban, hanem önmagukban hisznek, s minden hálójukat széttépve, ősi erővel és ősi jusson olvadnak a végtelenségbe.”⁴⁶ A drámai alakok nyelvbe zártsága egyúttal lelki magányuk kifejezésére szolgál. De fogalmazhatunk úgy is, hogy Márkus alakjai nyelvbezártságuk folytán magányosak. Minden megnyilatkozásuk e nyelvbezártságból való kitörési kísérlet. Ezekben a pillanatokban drámai értelemben is kiteljesednek. Az Attila alakjainak magánya az operaénekesek magányához hasonlítható, akik valószerűtlenül valóságos színpadi létezésükben találkozásaikat nem a fizikai valóság reális szintjén élik meg, hanem a zene magasabb szférájában válnak egyneművé.

Az előadásról díszletterv nem maradt fenn, csupán Kosztolányitól tudjuk, hogy a rendező „Levegőtlen színpadra szorította a hun pusztaságot, s egy középszerű díszletet aggatott elénk, akik a mesét és az álmok pusztáját, a levegő és a távolság végtelenségét vártuk.”⁴⁷ A díszlet egyszerűségét a nyelv gazdagságának mintegy ellenpontjaként akár rendezői–tervezői koncepcióként is értelmezhetjük. Ám a költői mű – éppen Attila képzeletbeli jelenlétéből adódóan – számos színpadi látványelem alkalmazására kínál lehetőséget. A szcenikai elemek hangsúlyozását indokolná, hogy a szereplők közül többnek van látomása a színen. Salgó Ernő színikritikusi frázisa, „a színpadon kiválóan szép díszletezés”⁴⁸ alapján akár azt is feltételezhetjük, hogy nívós színpadi keretben zajlott az előadás. Mindenesetre szembeötlő, hogy a kritikusok ezúttal a díszlettervező Márkussal nem foglalkoztak. A korabeli kritikák, azon előadások során, amikor Márkus rendezője és tervezője is volt a bemutatott produkciónak, a rendezést majd mindig a látványteremtő teljesítmény tükrében értékelték.

S hogy mennyire nem volt megelégedve maga Márkus sem az előadással, az abból is kitűnik, hogy több mint két évtizeddel később egy fiatal, kísérletező csapatra akarta bízni az Attila színrevitelét. Az Új Thália⁴⁹ tagjai a zenei elemek, ritmus, mozgás alkalmazását alapkritériumnak tekintették az együttes munkában, ezért bizton remélhette tőlük egy élettel teli Attila-előadás megszületését. Az OSZMI-ban található az a „rendezőpéldány”, amelyet valójában az ügyelőnek szánt.⁵⁰ A bejegyzések egyértelműen erre utalnak. Egy erősen rövidített, feszesebb szövegkönyv ez, mint a könyv alakban megjelent drámai szöveg. A zenei és hanghatások vannak kiemelve benne, s néhány dramaturgiailag indokolt mondat is került az új változatba. Az epilógusban a vonat érkezését, majd távozását csupán hanghatásokkal jelzi, a látványra utaló instrukció elmarad. A szövegben ugyanakkor az „elment az esti gyors, lefekhetünk” mondat nemcsak a történelmi idő múlását tudatosítja, hanem az időnek egy más léptékű tagolására is utal. A természeti zajok, a szélnek erősödő és csendesedő fokozatai, mint atmoszférateremtő erők végigkísérik az elképzelt előadást. Szereposztás is található a szövegkönyvben (Krimhilda – Tasnády Ilona, Réka – Orsolya Erzsi, Gundahar – Toronyi L. Imre), ám a színészek helyváltoztatásaira, érzelmi állapotváltozásaira vonatkozó instrukciók hiányoznak, és a képváltásokra sincsenek külön utalások. A példányból egy erősen zenei és hanghatásokra épülő előadás képe rajzolódik ki, amely azonban nem jött létre. Mint ahogy 1945 után sem került színpadra a mű. Bár Márkus halála után a Világ újságírója megemlíti, hogy a Nemzeti Színház tervbe vette: előadja az Attilát.⁵¹ Nem tudni, a hírnek volt-e valóságalapja. Lehetséges, hogy Major Tamás igazgató – hirtelen ötlettől vezérelve – az özvegy felé kívánt nagyvonalú gesztust tenni.

Márkus László egy évvel az Attila bemutatója után elvállalta Bánffy Miklós drámájának, A nagyúrnak a színrevitelét. A következő részben erről lesz szó.

(2014. december 19.)