Sepsiszentgyörgy és Budapest, a Tamási Áron Színház és a Nemzeti sok száz kilométerre van egymástól. Kétlaki lett?
– Az elmúlt évadban megszerettem a Nemzeti társulatát. Amikor a János vitézt próbáltam, Vidnyánszky Attila egyenesen megmondta: leszerződtet. Egyeseknek talán furcsa lehet, hogy nem mondtam egyből igent arra, hogy a Nemzetibe szerződjek. Kívántam, hogy Pesten dolgozhassak, de nekem Szentgyörgy az otthonom, szükségem van a hazai, az erdélyi közegre. Most nem tudom elképzelni, hogy Budapesten kezdjek új életet. Tetszik, hogy nagy feladatok és munkák várnak itt is, otthon is. Nem érzem gondnak a távolságot. Aztán majd valamelyik színház bekeményít, ha már nem győzik egyeztetni a szerepléseimet itt és ott…
Mit játszik az anyaszínházában?
– Több régi mellett új szerepem csak a Kaisers TV, Ungarn című Pintér-darabban van, Kossuth Lajost alakítom.
Áttevődött tehát a hangsúly Budapestre. Játszik a János vitézben, most próbálja az Isten ostorát, és nemsokára kezdődnek a Brand című Ibsen-dráma próbái Zsótér Sándorral.
– Nehezen szoktam dönteni, lamentálós típusú ember vagyok. Magamat is figyelve, azt nézem, hol tudok a munkában kiteljesedni, és ezt az igazgatóm, Bocsárdi László is elfogadta. A János vitéz nemzetis előadása azért volt számomra különösen fontos, mert lett folytatása. Az embert meghívják vendégszereplésre, megcsinálja, amit kérnek, aztán nincs tovább. Vidnyánszky Attila viszont szerepeket ajánlott, sokat beszélgettünk, mígnem egyszer csak előkerült Bánffy drámája, A nagyúr, és benne Attila figurája. Ez lett a közös pont.
Számunkra Bánffy Miklós személye és életműve felfedezésszámba megy. Hogyan él a polihisztor gróf az erdélyi köztudatban?
– Bánffy nekünk is „újdonság”. Nem tanultunk róla az iskolában. A kommunista érában irodalmi, politikai, közéleti tevékenységét tekintve is felejtésre volt ítélve, és ez csak lassan változik. A jelentőségét, persze, tudjuk, de nem ismerjük. Amikor megkaptam a szerepet, elkezdtem olvasni róla és tájékozódni.
Ez a „tudományos” megközelítés segíti a művészi munkát?
– Egyből kiderült: a nagyúr maga Bánffy. Tehát ez is egy kapaszkodó a szerephez. A művek nem véletlenül születnek meg, a háttérben ott van az író fájdalma, bánata, öröme, megannyi törekvése, sikere és kudarca, amit kiír magából. Szeretem megismerni a szerző világát, életét, mert abban is találhatók kulcsok egy-egy alakításhoz.
Nehéz elképzelni, hogyan közelíthet egy színész ma a hun fejedelem, Attila alakjához.
– A drámában leginkább a környezet, a többi szereplő és a viszonyok teremtik meg Attila alakját, Bánffy magát a figurát nem írta meg kellően plasztikusan. Az én dolgom a próbafolyamat során, hogy a figura lelkét, mélyét megtaláljam.
János vitéz kapcsán arról beszélt, hogy Jancsit a döntései teszik hőssé. Attila viszont teljes nagyságában, élete csúcsán lép elénk a drámában. Egy hőst, nagyformátumú személyiséget kell életszerűvé tenni.
– Ekörül vannak bizony a csapdák. Az világos: nem attól teremtődik meg a hős, ha hősi pózban jelenek meg a színen. Attila egyszerre volt hadvezér, politikus és férfi, a hatalom birtokosa és esendő ember. A hős leginkább a külvilág szemében hős, ő maga biztos, hogy nem ezt a „nagyformátumot” éli meg élete minden percében.
Ha igen, az már póz.
– Azt gondolom, hogy Attilát személyiségének izzása és összetettsége teszi érdekessé. Ehhez hatalmas energiákat kell mozgósítanom, hogy a súlya, jelentősége megteremtődjön. Ennek a módját kell a próbafolyamat alatt megtalálnom, hogy a személyiség minden aspektusában megmutathassam a nagyformátumot. Megint visszatérve Bánffy alakjához: befolyásos ember volt, külügyminiszter, színházak intendánsa, politikus, sikeres író, és az élete és a műve a semmibe tűnt… Lám, mivé lesz a nagyság. Gondoljunk bele: Attila hatalmas ember, a világ ura, aki tudja, bármikor megölhetik. Hogy nem bízhat senkiben. Minden az övé, mégis magányos. Az ebből az állapotból, élethelyzetből fakadó szomorúsága is a nagyformátum része.
Ettől kerülhet emberi közelségbe a hős alakja?
– Ettől is. A Bánffy-mű és az az elképzelés, ami Vidnyánszky Attilát foglalkoztatja, szól még valami nagyon fontosról. A szabadságról. Arról, hogy egy személyiség cselekedeteinek a mozgatója a teljes és korláttalan szabadság. A hős nem menekülhet a sorsa elől, ugyanakkor saját sorsának is ura. Ereje, energiája abból fakad, hogy nem neki mondják meg, mit csináljon, hanem azt teszi, amit jónak lát. Mert szabad.
Kornya István
(2014. november 18.)