A mese
A darab „vadromantikus” meséjében Attila hatalma csúcsán áll: leigázta a fél világot, de nem pusztította el Rómát és a pápát. Meghódoltak előtte a gótok is, és fogolyként a hunok között él Mikolt hercegnő, akit bosszú és gyűlölet fűt meggyilkolt szülei és leigázott népe miatt. Fondorlatok útján magába bolondítja Attilát, és a nászéjszakán megöli az uralkodót. Bánffy Miklós gyönyörűen szövi a mese és az érzelmek szálait: miközben a bosszúvágy tombol Mikoltban, a gyűlölet mélyén egy szenvedélyes szerelem rejtőzik. A halál, a gyilkosság, a bosszú beteljesedése a szerelmi összefonódás első és utolsó pillanata is egyben.
Bánffy Miklós: A nagyúr című műve alapján
Attila, nagyúr – MÁTRAY LÁSZLÓ m. v. I Mikolt – TROKÁN ANNA m. v. I Eiréné – BÁNSÁGI ILDIKÓ I Euthymos – REVICZKY GÁBOR I Hercegnő – MÉSZÁROS TIBOR m. v. I Berik – HORVÁTH LAJOS OTTÓ I Kurkut – FARKAS DÉNES I Zerkon – BODROGI GYULA I Ataulf – FEHÉR TIBOR I Püspök – SZATORY DÁVID I Főtáltos – OLT TAMÁS I Hilárion – BAKOS-KISS GÁBOR I Hírnök – JANKA BARNABÁS e. h. I Iszla – RUSCSÁK PÉTER e. h. I Énekes – KANALAS ÉVA m. v.
Díszlet, jelmez: Olekszandr Bilozub // Dramaturg: Rideg Zsófia //Súgó: Gróf Kati // Ügyelő: Géczy István, Lencsés István // rendezőasszisztens: Herpai Rita
Rendezte: Vidnyánszky Attila
mikor? hol?
PREMIER: december 19. – 19 óra • Nagyszínpad
Ellentmondások
Régóta foglalkoztat a hun Attila alakja. Az ellentmondások sokasága. Kevés olyan személyiség akad a történelemben, aki ilyen elementáris erővel alakította volna kora eseményeit. Ezért népek egész sorának mondáiban szerepel Izlandtól Dél-Európáig, vagy gondoljunk a germánok Nibelung-énekére. Egy sor nyugati történeti munkában a hunok vérszomjas, ördögi alakként jelennek meg, emberre is alig emlékeztető rút ábrázatú szörnyek, akik nem ismernek irgalmat. A barbárság megtestesítői. Az észak-európai mondák egy része azonban – így a Nibelung-ének is – jeles uralkodónak mutatja Attilát. Források beszámolnak arról, hogy a meghódolt népekkel nagyvonalúan bánt. Sok tekintetben nyilván gyarló és kicsinyes volt, ám a döntő pillanatokban, tetteiben, céljaiban, gesztusaiban, indulataiban, szenvedélyében és megbocsátásában nagy volt.
Történelmi dimenziók
Ha végignézünk a jelenen, azt látjuk, hogy a világban oda-vissza hullámzásban mozognak egész népek. Vendégmunkások milliói özönlenek egyik földrészről, országból a másikba. Háborúk, polgárháborúk, éhínségek miatt emberek százezrei kénytelenek elmenekülni hazájukból, új hazát, menedéket keresve. A Kelet és a Nyugat drámai találkozásainak, összeütközéseinek történelmi dimenzióját éljük – megint. Én is azt éreztem Bánffy művét olvasva, amit Tamási Áron így fogalmazott meg: „Ahogy olvasom A nagyurat, megújul a kor, melynél mozgalmasabbat és a helyét kereső emberiségre jellemzőbbet nem látott a világ”.
Identitások
Bánffyt az foglalkoztatta a 20. század elején, amire én is válaszokat keresek ma. Vajon ebben a keveredésben – a mai népvándorlásban, globalizálódó világunkban, Európában – meg tudjuk-e őrizni a lényegünket, a gyökereinket, vagy az eljövendő világ rákényszerít bennünket, hogy az együttélés érdekében feladjuk nemzeti identitásunkat? És nem csak mi, mások is. Izgalmas kérdés, hogy meg tudjuk-e őrizni – nem csak mi, mások is – a csak ránk (rájuk) jellemzőt, és lehet-e megértés a kultúrák között. Bánffy drámája, amely nyomán az Isten ostora előadás készül, nem a máról szól, hanem történeti távlatokból vizsgálja ezeket a máig érvényes kérdéseket. Attila személye, a hunok története ürügy volt Bánffy számára, hogy a 20. század elején a magyarság ezeréves nagy kérdéseit felvesse. És ezek a kérdések ma is aktuálisak.
Mi a barbár?
Bánffyt az a hamis nyugati nézet „kényszerítette” A nagyúr megírására, hogy a Kelet – drámájában a hunok, mondanivalójában a magyarság – volna barbár, és a Nyugat (minden, ami germán és keresztény) a műveltség maga. Azt állítja ezzel szemben Bánffy, és én is ezt mondom, hogy két egymástól különböző, magas fokon álló civilizáció csapott össze akkor, vagyis mindkét félnek megvolt a maga igazsága, még ha a hun birodalom Attila halálával azonnal el is tűnt a történelem sodrában. Kelet és Nyugat összeütközésének pusztán nyugati szemszögű beállítása nemcsak leegyszerűsítő, hanem hamis és veszélyes. „Nektek barbár az, amit nem ismertek” – hangzik el a műben. Nagyon jól kitapintja Bánffy ugyanakkor azt az érzékeny pontot is, hogy önazonosságunk keresése közben meg kell-e tagadunk a kereszténység előtti, keleti örökségünket.
Rokontalanul
Egy sor konfliktusunk ma is oda vezethető vissza, hogy rokontalanul, egy különleges nyelvet beszélve, beékelődve létezünk Európában. Zsigereinkben őrzünk egy sor keleti vonást. Ezer év után is. Örök ellentmondás, hogy szervesülni vágyunk, miközben ténylegesen részei vagyunk az európai civilizációs közösségnek. Ám pusztán a létezésünk révén is folyton azzal szembesítjük a Nyugatot, hogy mások vagyunk. A Nyugat pedig idegenkedik tőlünk, akár gyűlölködik is, ami persze sért bennünket, és mi visszavágunk. Vagy nagyon meg akarunk felelni, az önfeladás árán is. Máskor meg – ezt se felejtsük – ők rajonganak értünk. Ha belegondolunk ebbe, mindez egyszerre iszonytató, de van ebben gyönyörűség is.
Teremtő ellentétek
Ez az az állapot, amiben élünk. Az ellentétek öröklődnek. Változtatni ezen, azt hiszem, nem lehet. Nem tudunk. Ezt mutatja a történelem, saját életem során szerzett tapasztalatok is ezt mondatják velem. A kérdés számomra az, hogy ezek az ellentmondások, fesztültségek, konfliktusok termékennyé tehetők-e. Egymás – szellemi értelemben vett – kirekesztése, megbélyegzése helyett vajon képesek vagyunk-e építkezni. Abból, hogy ki-ki másként látja a világot, mást tart jónak, igaznak, követendőnek, nos hogy ezekből az ellentétekből képesek vagyunk-e olyasmit teremteni, ami majd gyerekeink, unokáink hasznára válik.
Lejegyezte: Kornya István
(2014. november 18.)