A drámaíró Bánffyra elsőként Ady Endre hívta fel az olvasóközönség figyelmét 1906-ban, a mítoszok világa által ihletett Naplegenda megjelenésekor. „Íme, egy előkelő magyar amatőr (…) több mint literary gentleman. Európai ízlésű, elmélyedt, finom lelkű ember. Sokat olvasott s hasznosan. (…) Érdekes és szép könyv. Megint egy szimptómája a magyar lélek új, nagyszerű válságának. (...) Egy modern írás.” Az amatőrt Ady abban az értelemben gondolja, hogy valaki szenvedélyesen szereti, amit csinál.
(1873, Kolozsvár – 1950, Budapest)
Politikus és művész. Polihisztor. Az ország egyik legnagyobb földesura. Országgyűlési képviselő, Kolozs megye és Kolozsvár főispánja. Írói sikerét a Naplegenda című drámája hozza meg 1906-ban.
1912 és 1918 között a magyarországi állami színházak, így a budapesti Operaház intendánsa. Ekkor mutatják be Bartók operáját, a Kékszakállú herceg várát, amelynek díszlet- és jelmeztervezője. IV. Károly 1916-os koronázásának kormánybiztosa (sokakban visszatetszést kelt, hogy a díszmenet végén hadirokkantakat is felvonultat).
1921-22-ben külügyminiszter. 1926-ban visszatér az akkor Romániához tartozó Erdélybe. Nem politizálhat, de vagyona és befolyása révén a közélet tevékeny alakítója. 1934 és 1940 között jelenik meg főműve, az Erdélyi történet regénytrilógia.
Észak-Erdély visszacsatolása után újra képviselő, a magyar kormány megbízásából Bukarestben tárgyal, eléri, hogy Kolozsvárt elkerülje a front. A háború után nem maradhat Romániában, Budapestre jön. Nyomorban, elfeledetten éri a halál.
Ez a szenvedély, „belső parancs”– Bánffy saját bevallása szerint – különösen két művének létrehívásában játszott szerepet. Az egyik a közelmúltban újra kiadott és már külföldön is sikert aratott Erdélyi történet: „Regénytrilógiámat belső parancsból kellett megírnom. Növekvő aggodalommal láttam, hogy dacára annak a szörnyű katasztrófának, ami népünket lesújtotta, senki sem akarta látni azokat a bűnöket, amik odavezettek... Senki nem mondta: »ezen az úton többé ne járj!«”
A másik belső parancsra írott mű pedig A nagyúr című történelmi drámája, amely – szintén a szerző szavaival – „sok minden más mellett ellentmondás és válasz a századvégnek arra az irányára, melynek fő képviselői az angollá lett német Max Müller és a németté lett angol I. G. Chamberlain, kik az ária népek fensőbbségét hirdették minden egyéb fajta nép fölött, és bárhol a világon kultúrát tapasztaltak, azt akármilyen erőszakos érveléssel is indogermán eredetre vitték vissza. (…) itt Kelet és Nyugat ütközéséről van szó. Két kultúra ütközéséről, nem pedig barbárok és műveltek szembeállításról.”
Tamási Áron így írt a drámáról: „Egy világot a történelem sírjából úgy feltámasztani, hogy az valóban éljen: ez a képesség abból a forrásból ered, ahonnét a teremtő erő, mely folytonosan megújít s ezáltal megörökít. Ahogy olvasom A nagyurat, megújul a kor, melynél mozgalmasabbat és a helyét kereső emberiségre jellemzőbbet nem látott a világ.”
A nagyúr Bánffy Miklós legsikeresebb, legtöbbet játszott színműve. Ősbemutatója a budapesti Magyar Színházban volt 1912-ben, azt követően műsorára tűzte a budapesti Nemzeti Színház (1921, 1938, 1944) és a kolozsvári Nemzeti Színház (1942). Eztán hosszú hallgatásra ítéltetett a mű és a szerzője is...
Tavaly decemberben, Bánffy Miklós születésének 140. évfordulóján kezdődött a Bánffy Emlékév, amelynek méltó zárásaként kerül színre A nagyúr dráma Isten ostora címen a Nemzeti Színházban.
Rideg Zsófia
(2014. november 18.)