Újvidéki Színház 40 - Baráth Ferenc díszplakátjai

 

Tisztelt Közönség!

Beszélj csak általában a plakátjaimról – mondta Baráth Ferenc a múlt héten a Centrál kávéházban a megszokott és jellegzetes Baráth-i könnyed mosoly kíséretében, mikor is csak annyit tudtam meg tőle, hogy plakátokat fog kiállítani, valamennyit, a Nemzeti Színház valamelyik terében, de hogy mennyit, melyeket vagy milyeneket, azt még ő maga sem tudta akkor. Mivel jószerével vidéken töltöttem azóta a napjaimat, máig nem lettem okosabb a kiállítás mikéntjeit illetően, marad tehát számomra a baráth-i tanács – általában fogok beszélni a plakátjairól. Vagy részben arról fogok beszélni, miért is nehéz általában beszélni Baráth Ferenc plakátjairól. Mert nehéz. Annyi mindent összeírtak már róla, hogy az ember keresve sem talál újabb fogást az életművön. Írtak a horizontális és vertikális elrendezettségről, írtak a nagy sötét felületekről, írtak a fotó és a plakátmagány viszonyáról, írtak a grafikai elemek megjelenéséről Baráth plakátjain, írtak az invenciózusságáról, az irodalom-centrikusságáról, az ökonomikus felületelrendezéséről, szárnyakról és vadállatokról, sajátos diskurzusairól, meg sok másról, leginkább pedig arról, hogy iskolát teremtett a plakátművészetben. Na, tettem föl magamnak a kérdést, ezek után meg még mit? Ami nem volt ez idáig elmondva…

És tűnődni kezdtem egy szó fölött, amit Baráth ejtett el, mintegy véletlenül, ráadásul többször is, a Centrálban. Egy különös, összetett szó fölött töprengtem. Ez a szó pedig a díszplakát volt. Szűkebb pátriárkámban, mondjuk így, hazámban, nevezzük is meg, Magyarhonban, ez a szóösszetétel gyakorlatilag ismeretlen. Hamarjában egy felsorolás. Van díszszemle, van díszelőadás, van díszsortűz, van díszpolgár, van díszpinty (és ennek van egy vulgárisabb, ám sokkal pontosabb utótagú szóösszetétele is, amit most nem említünk fel a hely szellemét semmiképpen sem rongálva…), van díszsírhely, díszpolgár, stb. a végtelenségig… de nincs díszplakát. Nincs, és nem is volt. Baráth szótárában pedig van, és létezőként van jelen. De, ha megfejtjük is, mit jelent ez a szóösszetétel, van-e létezhetősége és helyiértéke manapság, tolódik elénk a kétely, az internet és a deheroizálás összetett korszakában? Nézzük sorjában!

A dísz előtag a díszplakátban nyilvánvalóan az ünnep szó szinonimája. Ha így van, akkor egyértelmű, hogy a bemutatók ünnepek, és a bemutatók plakátjai ezeknek az ünnepeknek a verbális/vizuális demonstrációi. Hogy is van ez, lefordítva az itt élők nyelvére? Ami nem is egyszerű… Van egy bemutató, ami eleve ünnep – helye a Vajdaság, leginkább Újvidék, az Újvidéki Színház. Van egy díszplakát, ami az ünnepre hivatott fel- és elhívni a népességet, és az ünnepről hivatott szólni, üzenni, az ünnepet hivatott felmutatni. Hogy miért ünnep egy bemutató, a Vajdaságban, aligha kell ragozzuk. Hogy miért nem ünnep nálunk egy bemutató, aligha kell, sajnos, magyaráznunk.

Ebben a gesztusban kereshető meg Baráth plakátművészetének a fundamentuma. Az idestova lassan fél évszázada a plakáttervezésnek a tehetségét odaadó művésznek nem kell harcolnia a média előrenyomulásával, sem félnie attól. Mit értek ezen? Manapság, a facebook és az internet számtalan közösségi hirdetés-megnyilvánulása alapjaiban látszik fölöslegessé tenni azt a fajta hirdetési formát, amit a plakát, és szűkítsünk, amit a színházi plakát jelent vagy jelenthet. Az eseményekről nem elsősorban az utcai hirdetőtáblákról veszünk tudomást, hanem a monitoron megjelenő reklámokból, felkínálkozásokból… De itt álljunk is meg egy pillanatra. A díszplakát esetében szó sincs utcai felületekről, tömeg-megkínálásokról. A díszplakát a színházi ünnepre készül, a legritkábban bukkan fel hirdetőoszlopokon, leginkább az adott színházban, illetve az azt körülvevő kulturális helyeken jelenik meg. Célja elsősorban nem a hirdetés, a közönségcsalogatás (ettől minimalizált a plakátra felkerülő verbális közlés mennyisége), hanem a színházi ünnep fényének az emelése, és aláhúzva mondom ki: a színházi ünnep emlékhagyása.

(...)

Sokan alkalmazott művészetként tekintenek a plakát-művészetre, és nem feltétlenül elismerő hangsúlyokkal. Ez alapjaiban ostobaság és felületesség. Az, hogy Magyarországon a plakát, a színházi plakát, mint hirdető- és mint művészeti forma az utóbbi évtizedekben nem volt igazából hangsúlyosan jelen, nem feltétlenül a műfajt minősíti, sokkal inkább kulturális életünk kisszerűségét és rossz értelemben definiálható anyagiasságát.

Egy plakát, hirdető és népszerűsítő funkciója mellett, ugyanúgy lehet maradandó művészeti alkotás, mint bármely festmény vagy szobrászati megnyilvánulás. Hogy csak Toulouse-Lautrecre utaljak szőrmentén… Vagy hogy csak Baráth Ferencre utaljak, konkrétan. 

(...)

Önállóság és alkalmazottság. Látszólag egymásnak ellentmondó fogalmak, művészi helyzetek. Plakáttervezőnk esetében ez a kettő nem ellentmondásban, hanem harmóniában él egymással. És harmóniában csak olyan alkotó esetében lehetnek, aki úgy kötődik, hogy megőrzi az autonómiáját, és úgy autonóm, hogy vállalja az ábrázolt forma megkötöttségeit, szabályait. Fából vaskarika, kérdezhetnék? Lehet. Ahogy az is lehet, hogy az igazi művészek ezt a feloldhatatlannak látszó ellentmondást is a maguk hasznára és kiteljesedésére fordítják. Na, valami ilyesmit, vagy az is lehet, hogy pontosan ilyesmit látunk ma ezeken a falakon.

(2014. április 19.)