Csapatban játszani

Ki a Nemzetiben a második alabárdos? Miért nem lehet a színészeknek és Hobónak kollegiális a viszonya? Mi a mumus Tenki Réka számára, s melyik hazai teátrumban nőtt fel? Miért fél Hobo, hogy jégre viszi a partnereit? Miért köszöni a bizalmat a színésznő az öreg rock’n’roll-ripacsnak? Többek között ezek is kiderülnek: Tenki Réka és Földes László Hobo mesélt.

HOBO: Így fogunk együtt szerepelni? Egy tehetséges, gyönyörű, fiatal színésznő egy lecsúszott, öreg rock’n’roll-ripaccsal?

Eddig soha nem találkoztak?
TENKI RÉKA: Nem, de amikor említettem édesanyámnak, hogy találkozni fogunk, sokat mesélt arról, hogy mennyit járt Hobo-koncertre.

Pedig könnyen előfordulhatott volna, hogy egy színpadon szerepelnek: Hobo 2007-től rendszeresen fellépett a debreceni Csokonai Színházban, Réka pedig abban az időszakban pont ott játszott.
TENKI RÉKA: Debreceni lány vagyok, és nagyon örültem, hogy negyedévben a pesti Katonában és Debrecenben tölthettem a gyakorlati időket. Egyszer a Csokonaiban beköszönt Hobo egy próbára, de ment is a dolgára, úgyhogy a „nagy találkozás” elmaradt.

HOBO: Én tehetek róla. Nekem a debreceni társulatban is ugyanaz volt a szerepem, mint itt, a Nemzetiben: játszottam-játszom az önálló estjeimet vagy az általam írt darabokat, és néha beugrok egy-egy Vidnyánszky-rendezésbe, mint második alabárdos.

„Balladás barátja”, Cseh Tamás volt hasonló státuszban a régi Katona József Színházban: mentek az önálló estjei, és – ha úgy adódott – szerepelt az Ahogy tetszikben mint Amiens, vagy A játékosban mint Részeg.

HOBO: Udvaros Dóri ugyanezt mondta nekem, mikor a Nemzetibe érkeztem. Így fogadott: „Jó, hogy itt vagy velünk, és egyszerűen csak csinálod a dolgodat – ahogy annak idején Tamás is tette.” Blaskóval is régi ismerősökként üdvözöltük egymást: 1983-ban, Miskolcon együtt játszottunk Wedekind Lulujában. Furcsa dolog ez, hiszen én ezeknek az embereknek a tisztelője vagyok, a nézőtérről csodálom őket, ők viszont – nagyvonalúan – mindent megtesznek, hogy a viszonyunk kollegiális legyen. De hát nem tud az lenni, mert én nem vagyok színész.

Mégis játszik színházban, több mint harminc éve.
HOBO: Az első estemet – ’82-ben, a Szkénében – Ascher Tamás rendezte, Eörsi István írásaiból. Hihetetlenül rosszul játszottam, de eleinte esély se volt rá, hogy ez kiderüljön, ugyanis a „tiltás” és a „tűrés” határán billegett az előadás, és önmagában az, hogy végül nem tiltották be, kiegészülve a művek sajátos aurájával, tomboló sikert eredményezett. Amikor már jó pár előadás lement, Ascher azt mondta: „Na, most már el lehetne kezdeni dolgozni!” Elképesztő szerencsém volt vele, mert nem nézte el nekem, hogy rossz vagyok. A sokadik előadás után bejött az öltözőmbe az asszisztens, Pécsi Juli, aki egy számtanfüzetbe huszonnégy oldalon keresztül jegyezte a hibáimat, és szépen fölolvasta, hogy hol használtam rosszul a kelléket, vagy hol rontottam a szöveget.

A képzett, profi színésznek is nagy mumus a szövegtanulás?
TENKI RÉKA: A Csokonai Színházban nőttem fel, apukám ugyanis fénytechnikus, a nagybátyám pedig ügyelő, úgyhogy ez a világ nekem otthonos közeg. Így aztán az, hogy az ember színpadon beszél, nekem valahogy kiskoromtól fogva természetes volt. Izgulós sem voltam soha. Tőlem sokkal nagyobb koncentrációt követel az, hogy a szöveg minden egyes mondatában jelen tudjak lenni az általam játszott szereplő teljes személyiségével. Hogy a műben és a fejemben lévő gondolatot, amit közölni szeretnék, fizikailag is meg tudjam jeleníteni, át tudjam adni – akármilyen régies vagy bonyolult a szöveg. Nem szöveget tanulni a legnehezebb, hanem úgy beszélni a színpadon, hogy a nézőnek is minden világos, hihető és hiteles legyen.

HOBO: Én viszont szenvedek, ha profi színészként kéne viselkednem. Például a Bolha a fülbe Új Színház-beli előadásában Vidnyánszky rám osztotta Rugby szerepét, de egyszerűen képtelen voltam mindig ugyanazt, ugyanúgy játszani. Ha viszont a jobb szemöldököm helyett a balt húztam föl, akkor a színész, akivel egy jelenetben voltam, nem tudta értelmezni a dolgot. Szörnyű volt! Ma is így van: akkor kell a legjobban küzdenem, ha nem egyedül játszom egy darabban. A Ballada a két sebzett hattyúról című drámámat is sokkal könnyebb volt megírni – eleve Szűcs Nellire írtam, aki szédületesen játssza Marina Vlady-t és a 07-es telefonközpontost –, mint eljátszani Viszockij és az alkoholista bokszoló kettős szerepét, hiszen mindig attól félek, hogy jégre viszem a partneremet. A Feydeau-darabban is ez volt a baj: görcsös voltam, a képzett színészek meg – szegény Helyey és Iglódi – sírtak a röhögéstől a takarásban, mikor én álltam a színpadon. A végén még kánkánt is kellett volna járnom… Na, arra már nem voltam hajlandó! Hát hogy nézett volna ki, hogy én a színpadon táncolok?

Rékának ez nem szokott gondot okozni, se színházban, se filmen.
TENKI RÉKA: A színpadi mozgás gyerekkoromtól jelen volt az életemben, balettra és néptáncra is sokáig jártam. Nagyon élveztem, a néptánccal ráadásul egészen Kínáig eljutottunk. De a legfontosabb, hogy a tánc rendszerességre nevelt: megértettem a heti négyszer három óra munka alapvető fontosságát. A komolyabb sportolás kimaradt az életemből, de úgy érzem, a táncórákon valami hasonlót tanultam meg, mint a sportolók: azt, hogy soha nem szabad feladni, és ha egy feladatot elvállaltam, akkor azt végig kell csinálni. Utólag legfeljebb megállapíthatom, hogy nem sikerült – de addig dolgozni kell, alázattal és teljes erőbedobással. Nagy szerencsém volt: fantasztikus pedagógusok keze alatt dolgozhattam, akik szerettek, de egyáltalán nem tutujgattak... És megtanítottak csapatban játszani.

HOBO: Az én nagy iskolám meg az volt, hogy magányosan játszottam a verses estjeimet gyermekotthonban és börtönben, keresztény templomban és zsinagógában, kocsmában, stadionban és színházban. Ismerek őrületesen tehetséges embereket, akik fiatalabbak nálam, és sokkal jobban énekelnek vagy mondanak verset, a közönség ezt mégsem fogadja el tőlük úgy, mint tőlem. Én örülnék, ha ezt minél többen csinálnánk; szomorú dicsőség, hogy a Nemzetin kívül nem tudok még egy színházat mondani Magyarországon, ahol József Attila versei műsoron lennének.

Hogyan alakul az új nemzetis csapat?
HOBO: Idő kell, amíg a társulat a legjobb formáját futja, és ez csak a fiatalokkal együtt fog sikerülni. Réka most hármat játszik egy hónapban, két év múlva viszont már huszonhármat fog.

TENKI RÉKA: Köszönöm a bizalmat…

HOBO: Nem udvariasságból mondom, ez egy természetes épülési folyamat. Persze, én könnyen beszélek, mert ugyanaz az előnyöm, ami a hátrányom is: nem vagyok színész – és persze „nem vagyok író és nem vagyok zenész” –, de ilyen figurából, mint én, legfeljebb egy szokott lenni egy színházban. Ezért könnyebb az én helyzetem, mint a Rékáé, hiszen neki óriási húzónevek – Törőcsik Mari, Bodrogi, Básti Juli, Sinkó, nem is sorolom – közt kell érvényesülnie, szerepről-szerepre megmutatnia, hogy mit tud.

TENKI RÉKA: Nem azt érzem, hogy köztük érvényesülnöm kellene, mert az lehetetlen, ők már sok mindent bizonyítottak és hatalmas a teljesítmény, amit letettek az asztalra. Én igyekszem követni az ő példájukat. Ezért szeretnék minél többet dolgozni, minél több próbafolyamatot végiggürcölni, és minél többet tanulni ezektől az élő legendáktól – hogy egyszer felnőhessek hozzájuk. Minél mélyebb vízbe dobnak, annál többet tudok fejlődni, és ehhez létfontosságú, hogy legyen egy csapat, amelynek a része vagyok, ahol olyan feladatokkal halmozzanak el, amelyek mindig előbbre és előbbre visznek.

HOBO: Én pont az ellenkezőjét szoktam meg: soha nem tartoztam még társulathoz, világéletemben csavargó voltam. A magamfajta magányos harcos (és ebbe a kategóriába sorolom a zenésztársaimat is) a saját bőrét viszi a vásárra. Mindig a közönség tartott el, így aztán, ha megbuktam, vagy egyszerűen nem sikerült jól egy előadás, akkor azonnal újat kellett csinálni, különben végem volt. Majdnem hetven évesen, életemben most először van fizetésem.

Híres története van az első gázsinak, amit Vidnyánszkytól kapott.
HOBO: Attilát az Új Színházban ismertem meg, és meghívott, hogy vigyem el Beregszászba a József Attila- meg a Villon-estemet, amiket együtt készítettünk. Megérkeztem a megadott címre, kerestem a színházat, de csak egy borzalmasan lepusztult, szinte romos, üres hodályt találtam. Vártam egy órát, azalatt körbenéztem az épületben. Kiderült, hogy ez a próbaterem és a játszóhely is, sőt, a mellette lévő helyiség volt a színészlakás, Rácz Józsinak például ott volt a szállása. Amikor rájöttem, hogy ez az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, hogy ezek az emberek ennyi pénzből élnek és dolgoznak, férfiasan megmondom, elsírtam magam. Hozhatta nekem Vidnyánszky a gázsit, mondtam neki: maximum kolbászos rántottát fogadok el fizetségként. Aztán megismerkedtem a színészekkel, és nem sokra rá már együtt játszottuk a Vadászatot. Persze, mikor hazajöttem, a hátam mögött rögtön beindult a sutyorgás, hogy „Hú! Mi lehetett a buli ebben a Hobónak?” Ha a sok önmegvalósító ripacs életében egyszer kimozdult volna a komfortzónájából, és szembesült volna azzal, hogy ezek az emberek milyen körülmények között csinálnak milyen magas színvonalú színházat, akkor nem azt találgatja, hogy mi ebben a buli. Nem nekem tett volna jót, hanem a saját lelkének.

Az új társulat az évad első előadásával, Tamási Áron Vitéz lélek című darabjával vendégszerepelt Kárpátalján, nem sokkal az októberi bemutató után.
TENKI RÉKA: Először jártam ott. Játszottunk Munkácson, Ungváron és Beregszászban. Egy intenzív próbafolyamat és egy kemény turné a legjobb alkalom, hogy összekovácsolódjon a csapat – jó lenne, ha minél több hasonló közös munkában vehetnénk részt. Megdöbbentő volt számomra, hogy az ott élő magyarok milyen hálásan, gyermeki odaadással vártak minket. Számukra egészen mást jelent a Tamási-mű és a színház maga is; mindenféle ellenérzés és prekoncepció nélkül, szeretettel fogadták a darabot. Sok helyzetben meríthetnénk mi is ebből a lelkületből. Elszomorító volt viszont az a hihetetlen szegénység, amit az ember el sem tud képzelni, amíg a saját szemével nem látja.

HOBO: Elképesztően kemény kiképzés, amit azok között a körülmények között az elmúlt húsz évben a beregszászi társulat végigcsinált. Példamutatás ez kitartásból, elhivatottságból, művészi alázatból. Akik ezt az iskolát kijárták, olyan tudást halmoztak fel, ami Magyarországon – ahol összehasonlíthatatlanul jobbak a feltételek – párját ritkítja. Mondtam is Vidnyánszkynak, hogy amíg a beregszászi éveket őrzi a lelkében, addig nem kerülhet bajba, olyan erős tapasztalat ez. Innen ered az a hihetetlen összetartás, amit ezek a szédületes színészegyéniségek sugároznak. Az a cél, hogy ebből a lelkületből minél többet át tudjanak adni a Nemzeti közönségének is.

Somogyi Marcell | Fotó: Eöri Szabó Zsolt

(2014. február 10.)