Hagyomány – korszerűség – nemzetköziség

Az elvek

„…én mindig is nemzeti színházat csináltam” – valamikor 2002 táján mondtam ezt, amikor Márta Istvánnal közösen pályázatunk a Nemzetibe. Kaptam is érte hideget, meleget, pedig részemről természetes volt a kijelentés. Nem véletlen, hogy a beregszászi társulatom nevében Illyés Gyula mellett a magyar és a nemzeti jelzők is szerepelnek. Húsz éve, a társulat alapításakor 170 ezres, ma már csak mintegy 140 ezres kárpátaljai közösség iránti felelősség diktálta ezt. Kisebbségi létben szocializálódtam, és ebben a közegben a színház többet és mást jelent, mint csupán esztétikai élvezetet. Nekem az alapításkor egyszer és mindenkorra tisztáznom kellett a viszonyomat nemcsak saját nációmhoz, de azokhoz a szimbolikus tartalmakhoz is, melyek a magyar nemzeti színházi hagyomány alapját képezik. Számomra színpad és közönség viszonylatában ma is a szolgálat fogalmával megragadható, esztétikán túli tartomány a mérvadó.

A beregszászi társulattal elért művészi eredményeket és az általunk kivívott morális státust 2006-ban összeegyeztethetőnek véltem azzal a sokak által „avíttasnak” minősített tradicionális nemzeti színházi működési modellel, amit akkor a debreceni teátrum is képviselt. Ez a reformkísérlet a Csokonai Színház példáján felbuzdulva immár országos méretűvé terebélyesedett, és jogszabályi kereteket is nyert az új Előadó-művészeti Törvény megszületésével.

A modellnek a lényege már Beregszászban körvonalazódott, és ma is összefoglalható ebben a három szóban: hagyomány – korszerűség – nemzetköziség. Egyre inkább úgy látom, hogy a magyar színháztörténetben ez a hármas vezérelv húzódik végig a hivatásos színjátszás fővonalán, a kezdetektől napjainkig. S talán ugyanez a mélyebben fekvő azonosság, az összes magyar színházművészt belsőleg motiváló közös szemléleti alap volt végső soron a debreceni színházi műhely hazai sikerének is a titka, emberi és művészi értelemben egyaránt.

Fontos kérdés az állami feladatvállalás mibenléte, amit a szakmában sokan úgy interpretálnak, mintha ebben az esetben egy olyan illetéktelen kormányzati beavatkozásról volna szó, mely a művészi szabadság korlátozását eredményezi. Úgy gondolom, nagyon is érthető, hogy e körül a kérdés körül lángoltak fel leggyakrabban a viták – szinte az intézmény 1837-es alapításától kezdve egészen napjainkig. A 177 évre visszanyúló nemzeti tradíciónak van létjogosultsága, igazgatóként a kultusz mibenlétét és művelésének mikéntjét tekintem elsődlegesnek. E kérdéskör újbóli felvetése és újrafogalmazása nélkül nem jöhet létre valódi konszenzus az állam, mint a kultusz fenntartásában érdekelt fél, és a színház, mint a kultusz művelője között.

A két világháború közötti idők után – amikor nemzetközi viszonylatban is csúcsformáját futotta a Nemzeti – állami eszközökkel csak az első Orbán-kormány próbált pozitív előjellel beavatkozni a Nemzeti Színház életébe, amikor egy nagyvonalú gesztussal, rekordidő alatt felépített egy állandó játszóhelyet biztosító új színházat, s annak működéséhez a többi államilag támogatott színházénál nagyobb költségkeretet is biztosított, továbbá a nemzeti színjátszás kultuszának megerősítése céljából létrehozta a „nemzet színésze” intézményét. Ezeket az intézkedéseket a színházi szakma mint természetes járandóságot fogadta; de sem akkor, sem azóta nem vált központi kérdéssé a kortárs magyar kulturális közéletben az, hogy jelent-e mást vagy többet az ehhez a társulathoz való tartozás. Azt hiszem, jogosan állítom, hogy ez a kérdés nem tartozik az „archaizmusok” körébe, hiszen ez a mostani állapot – az új Nemzeti Színház épülete és működtetésének új rendje – csak 2002 óta áll fenn.

A mindennapok

Alapvető kérdés az elveken túl, hogy hogyan valósulhat meg, ölthet a színpadon testet a „nemzeti színházi eszmény”. Három területet emelek ki.

Műsorpolitika: „létezik” egy klasszikus nemzeti színházi repertoár, amely a Bánk bán, a Csongor és Tünde, a Tragédia triászán túl Balassitól Szigligetin, Bánffy Miklóson, Molnáron át egészen Örkényig tart… Nem minden színháznak feladata, de a Nemzetié biztosan az, hogy ebben a képzeletbeli repertoárban folyamatosan kutasson, újraolvasson, és amit felfedez, azt bemutassa. Ezt a munkát minden generációnak el kell végezni, mert minden korban más művek válnak fontossá. Az elfeledett, rejtőzködő művek pedig csak úgy válhatnak a hagyomány élő részévé, ha megtörténik színpadi újraértelmezésük. Ezen túl fontos még a külföldi klasszikusok és kortársak, valamint a mai magyar darabok bemutatása.

Sosem gondolkoztam kizárólagosságokban: fontos az embert a maga sokféleségében bemutatni. Hiszek abban, hogy az ember nem csak kicsi, gonosz, elaljasult, s hogy az élet nem csak rossz és kilátástalan… Abban hiszek, hogy az ember hős is. És azt is gondolom, hogy a társadalom mélyének problémáival is foglalkoznia kell a Nemzetinek – hangsúlyozom az „is” szót, és azt, hogy a művészetnek lehet a mindennapok mocsarából kiemelkedve reflektálnia a társadalom problémáira. A Vitéz lélek költői finomságú példázatától az emberi létezés, a szegénység szélsőségeit megmutató Éjjeli menedékhelyig tart szó szerint az első évadunk íve… Nagyon aktuális számunkra Tamási, aki nemzeti létünk alapkérdéseit kutatja, és Gorkij is, aki révén beszélhetünk a társadalom szétszakítottságáról, a szegények és a gazdagok közötti elképesztő különbségről…

Számomra a pesti Nemzeti a nemzet színháza. Ennek jegyében nyitottuk meg az épületet más teátrumok előtt is. Minden hónapban legalább két vidéki színház előadásának adunk teret, a határon túliakat eddig a beregszásziak képviselték, de márciusban a sort a nagyváradiak folytatják. A Nemzeti is kimozdul: a Vitéz lélekkel megjártuk Szatmárnémetit, Beregszászt, Ungvárt, Munkácsot, Komáromot.

Az I. Madách Nemzetközi Színházi Találkozóra olyan intézményeket hívtunk meg, amelyek számára a saját tradícióikhoz való viszonyulás is fontos: Szentpétervártól Moszkván át Bagdadig, Tbiliszitől Rigán át Oslóig. Kíváncsiak vagyunk, hogy a nemzeti identitás kapcsán felvetődő kérdésekre kik miként keresik a válaszokat, hogy a hagyományt, a nemzetköziséget és a korszerűséget egységként vagy egymást kizáró fogalomként értelmezik. A fő kérdés persze nem a retorika, hanem az, hogy mindezek a színpadi teljesítményben hol és hogyan érhetők tetten.

(2014. január 18.)