Az 1942-ben keletkezett Hősök nélkül volt az első színházi bemutatóm. Előtte már írtam egy darabot, az Európa elrablását, aminek a bemutatása Párizs eleste miatt hiúsult meg. Ebben az időszakban a Nemzeti Színháznak egy valóban karizmatikus igazgatója volt, Németh Antal. Fiatalon került a színház élére, és az akkori baloldali sajtó nagyon erősen támadta, minden ok nélkül, máig sem értem, miért. Neki köszönhetően a rendezés minden addiginál magasabb szintre került: a klasszikusok felfénylettek a keze alatt, ugyanakkor a kortárs magyar irodalom jelentős, értékes képviselőit, a Nyugat első, második és harmadik nemzedékének tagjait is megpróbálta a drámaírásnak megnyerni. Így Németh Lászlót, Illyés Gyulát, Tamási Áront, Illés Endrét, Márai Sándort, akik közül nem egy szinte házi szerző lett a Nemzetiben. Közben nem volt elfogult, mert olyan szerzőknek is adott lehetőséget a sikerre, mint Herczeg Ferenc: A kék rókára három éven keresztül nem lehetett jegyet kapni. De megjelent emellett Márai Sándor Kalandja is, ami ugyanúgy sikerrel ment. Nem kívánt politikai színházat, Brecht-színházat vagy orosz színházat meghonosítani. Ugyanakkor ha a kezükbe kerül az a tökéletes, szép színművészeti lexikon, az a kis remekmű, amit két kötetben adott ki még igazgatása előtt, a harmincas években, kiviláglik az is, hogy ma sem olvashatunk részletesebb, gazdagabban megírt szócikkeket az első világháború utáni szovjet színházról. Hallatlanul nyílt volt, érdekelte minden, ami színház, egyáltalán nem volt elfogult, és lehetőséget adott a szereplésre mindenkinek. Észrevette, hogy nemcsak a színház körül nyüzsgő, forgolódó szerzőkre számíthat a Nemzetiben, hanem a nemzet nagy költőire is. (…)[1]
Amikor Svájcból [1948-ban – a szerk.] hazajöttem, úgy éreztem, egész Európát elkapta egyfajta lendület a második világháborút követő néhány évben; s hogy most már elkezdődik egy olyan időszak, amelyben a világháború eszelősségébe nem fognak harmadszor is beleesni a nemzetek – ezt a bizakodást Genfben éppúgy lehetett érezni, mint Párizsban, Rómában, Angliában vagy Magyarországon. Itthon a 46-tól 50-ig tartó pár esztendőről inkább csak a politikai dolgokat szokás idézni manapság. De én emlékszem arra is, micsoda páratlan Csontváry-kiállítást csináltak ’46-ban a kommunisták. Ez valami egészen mást ígért, mint ami azután jött. Ez a lendület a színházban és a drámairodalomban is elkapta az embereket. Szomory például, akivel még beszélgethettem, igyekezett hazajönni, de aztán már csak halni jött haza. Lengyel Menyhért, Molnár Ferenc még új dolgokat írt Amerikában, Bíró Lajos Angliában, idehaza Barta Lajos, aki Moszkvából jött haza – drága, különös, szelíd tehetség volt, Szerelem című darabja ma is él. A következő generáció, Németh László, Illyés, Tamási Áron, Illés Endre szintén törte magát, hogy drámát írjon. Nemcsak írtak, fordítottak is, Illyés például nagyon sokat körmölt Molière-fordításokon. A drámairodalom becsületét éppen az adta, hogy az írók úgy érezték, „ki kell vágni a rezet”, ahogy az ókori Athénban vagy az Erzsébet-korban. Úgy érezték, Magyarországon is lehet egy aranykort csinálni. Olyan bravúros, a huszadik század közepének valóságába beletaláló vígjátékot, mint Illyésnek a Lélekbúvárja, amelyben a freudizmus ürügyén a marxizmusról ír, keveset találni. De ekkor keletkeztek Lengyel Menyhért utolsó darabjai, vagy Tamási Áronnak, Németh Lászlónak a darabjai is. Ilyen közegben indult meg a Színművészeti Főiskolán a dramaturg-képzés, és ebben a közegben ragadtattam magam arra a paradox tettre, hogy amikor mindenki megpróbált Magyarországról még gyorsan elinalni, akkor én hazajöttem. Így kerültem a dramaturg szakra tanárként, Mészöly Dezső és Háy Gyula társaságában. Egyszeriben mindenhonnan előkerültek tudásra éhes fiatalok, akik mindent akartak tudni Shakespeare-ről és Szophoklészről, és drámát akartak írni. Hogy csak néhány példát mondjak, ott volt Gáli József, akit drámája miatt (is) kis híján felakasztottak ’56 után, Csurka István, Moldova György, Galgóczi Erzsébet, Mann Lajos. Annyira briliánsak voltak, hogy észre sem vettük: Magyarország legsötétebb éveit beszéljük át a görög kultúráról és Shakespeare-ről szólva. Észre sem vettük, hogy odakint egy Rákosi országol. (…)
Másként láttam a drámaíró sorsát fiatalabb koromban, mint most, a tizedik x-be lépve. A mérgemet menet közben kiadtam. Mindig van valamiféle mozgásirány, divatos szóval élve egy „trend”, de én leginkább egy gleccser lassú haladásához tudnám hasonlítani a drámával kapcsolatos folyamatokat. Egy jégfolyaméhoz, amely letarolja az életet, aztán majd elolvad. Az igény mindig ugyanaz, mint ami megjelent már a görögöknél, az Erzsébet-korban, a Napkirály idején, a 19. századi Skandináviában, vagy akár Beckettnél. A dráma különleges műfaj: az a feladata, hogy szembesítse az embert a saját sorsával, vagy a nemzete sorsával, de úgy, hogy belerendüljön. Ez a lényege. Nem pedig az, hogy szól valamiről. Az újság is szól valamiről, csak semmi közöm hozzá. Az a fontos, hogy úgy mutassak meg valamit, egy mozzanatot az élet teljességéből, hogy három órán keresztül párszázad-magammal ott, a színház nézőterén megrendüljek, és hogy ne felejtsem el ezt a pillanatot. Ennek semmi köze sincs a politikához! Múltkorában megkérdezték tőlem, mit szólok ahhoz, hogy most már arról is lehet írni, amiről eddig nem. Azt válaszoltam, ezt kérdezzék mástól, mert engem ez nem érdekel. Engem az érdekel, hogy meg tudom-e rendíteni az embereket. Ehhez persze kell a színház, anélkül ezt nem lehet megvalósítani. Az olvasás ehhez kevés.
Valami történt viszont a 20. század közepén, aminek hatására elindult ennek a műfajnak a margón kívülre szorítása. Ennek a folyamatnak az egyik áldozata Sarkadi Imre, aki az Oszlopos Simeonnal és az Elveszett paradicsommal nem jutott színpadhoz, aztán egyszer csak eltemettük a szerzőt. Ha Sarkadi szemszögéből nézem, ez tragikus, de az ő halála figyelmeztető jelzése volt csupán a gleccsermozgásnak.
A 90. születésnapomra az Irodalomtörténeti Intézettől kaptam egy anyagot, amelyben összegyűjtötték a Hősök nélkül című darabomról írott kritikákat. Huszonnégy éves voltam, zöldfülű süvölvényként jelentkeztem a színházba, a darab rendszerellenes volt, a premier délutánján telefonált nekem a színház titkára, hogy nem biztos a bemutató, aztán némi húzással mégis eljátszották. Egy olyan darabról, amely nem volt a rendszer kedvence, a szerzőt senki sem ismerte, az intézet úgy 80–100 kritikát tudott összegyűjteni. És ezek nem holmi újsághírek voltak, hanem Benedek Marcell, Kárpáthy Aurél, Illés Endre, Schöpflin Aladár (és sorolhatnám) komoly, elmélyült tanulmányai, kritikai elemzései.
Ma az a reményem, hogy a debreceni színház a következő évadban eljátssza utolsó darabomat, az Elnémulást[2] (öt évvel ezelőtt írtam, Olaszországban került színpadra először, még egy kihaló nyelven, friuli nyelven is; nálunk a Rádió határozottan elutasította, Szolnokon aztán végül bemutatták). A színház történetében eddig nem volt rá példa, hogy egy kollektív érték, a nyelv legyen a hőse a drámának. De ha valaki tud akár egyetlen olyan lapot ma, amelyben ennek a színdarabnak csak a címét is megemlítik, arra kérem, hogy szóljon. Magyarul: 24 éves kezdőként írok egy darabot, amiről mintegy nyolcvan kritika születik, és 90 évesen írok egy három szereplős működő drámát egy mások által eleddig meg nem célzott jelenségről, arról, hogy egy kihaló nyelvvel mi minden tűnik el az emberiség életéből, és még csak figyelemre sem méltatják.
A 85. születésnapomon a Nemzeti Színházat az Írószövetség fölkérte, hogy vegyen részt a tiszteletemre rendezett ünnepségen. Részt is vettek, és akkor három fiatal színész felolvasta a darabomat. Odamentem, és megkérdeztem, hogy eljátsszátok-e majd? Az volt a válasz, hogy ezen még gondolkozni kell. Azóta is gondolkoznak. Ezért is örülök, hogy az előadás meg fog valósulni Debrecenben, ahol egyre inkább a Nemzeti Színházban érzi az ember magát. Olaszországban a nagy liberális lapokban, például a Corriere della Serában pár hónappal ezelőtt egy teljes oldal jelent meg, és egy fél évvel ezelőtt a La Republicában ugyanígy. Magyarországon arról, hogy megszületett a mű, s arról, hogy bemutatták, egy sor sem jelenik meg. Nincs „hírértéke”. Megint működik az a csendes gleccser-mozgás, amely letarolja a drámát. (…)
A dráma igazi veszélye nem abban áll, hogy az erkölcsre tanít, ellenkezőleg. Az emberi létezés feltételeinek és/vagy végzetének olyan jelenségeire tanít, amelyek még az erkölcsön is túlmutatnak, magasabban vannak, a szabadság szférájában. Ezt a szférát, az emberi sors drámairodalomban elérhető felismerését ma semmibe veszik, nem tartják „divatosnak”. (…)
Az életműsorozatom megjelentetése megszakadt. Eddig hat kötetben negyven drámám jelent meg, amiért persze hálás vagyok, de a könyvesboltokban hiába érdeklődöm. Több ilyen esetem volt már: a könyvhéten Szegeden, Gyulán próbálkoztak az ismerőseim, de nem találtak egyetlen példányt sem, se könyvesboltban, se könyvtárban. Nem lehet kapni az Írók Boltjában sem. Debrecenben is megpróbálkoztam, a Szabó Magda könyvesboltban, ami egy szép hely: először Gulyás Pált kerestem, nem volt; Kiss Tamástól előkerült egy könyv, azt megvettem; utána kértem egy Hubay-kötetet, azt válaszolták, hogy nincs, „se tőle, se róla” – fogalmazott az eladó. Az eddig megjelent negyven dráma azért jó, hogy megvan. De még négy kötet hiányzik. A múlt hónapokban egy olasz kiadó két kötetet jelentetett meg tőlem, az Elnémulást (erről írtak is az olasz nagy lapok) és egy albumot, amely összegyűjtött tanulmányokat, kritikákat és fényképeket tartalmaz rólam. Magyarországon még egy tanulmány sem jelent meg. Nyilván nem azt mondom, hogy kizárólag velem kell foglalkozni. A Sarkadi-drámákkal, Vészi Endre drámáival sem foglalkoznak. Ha valaki előveszi a jelentős magyar irodalomkritikusok, egyetemi tanárok tanulmányköteteit (a mai Schöpflin Aladárokét), érdemes megnézni, hány elemzés születik a drámáról, a tragédia műfajáról, a dramaturgia bármely fogalmáról. A költészetről közölnek érdekes tanulmányokat, a regényekről úgyszintén. A dráma ellenben hiányzik az irodalomtörténeti munkákból. Az, ami Arisztotelésztől kezdve, hosszú időn át működött, ma már nem létezik. Ki ír ma drámáról? Nem „trendi”. Ha új díjat alapítanak (erre is van példa), a költészet és a próza mellől hiányzik a harmadik nagy műfaj. Eltűnt. A dráma igénye is kiveszett. Úgy vannak vele, hogy a színház majd megteremti magának azt a szöveget, ami működik. Lehetséges. (…)
Mostanában egyre többször az jár az eszemben, hogy csak az egyik lehetőség megírni drámában, tragédiában azt, ami bennünk vagy a családunkban történik. Egyre inkább érzem a szorongást, hogy fordítva is igaz. Hogy az, amit megírunk, megtörténik. Ennél szorongatóbb érzése nem lehet egy írónak, hogy nemcsak felidézi, valóra is váltja a végzetet, a rosszat, amivel szembenéz. Most már ott tartok, hogy azt kérdezem: vajon nem segítette-e bele az új házasságba Szendrey Júliát az a néhány sor, amit Petőfi a Szeptember végén című versében megírt. Ott tartok, hogy amit megírunk, beválik. Az utolsó görcs, amit a kezemben érzek: csak meg ne írjam, mert beválik. Nem arról van szó, hogy vátesz volna az író, mert előre tudja, hogy mi fog történni, hanem hogy ott van az a – József Attilával szólva – „százezer ős”, aki „szemlélget velem”. Nekem is ott van az a százezer, nemcsak a magyar, hanem a román is, meg a „félig székely” is. Magyar költő vagyok, de közben hat bennem a román is, „Árpád és Zalán” – és így tovább. Ennek a gondolatnak a nagymestere volt Szondi Lipót, a híres pszichológus is, aki a maga sorsanalízisében azt mondta, hogy azok az őseink, akik „nem valósultak meg”, a genetikai örökségükkel jelen akarnak lenni az életünkben. Ezért Szondi szerint, amikor halált, betegséget, hivatást, párt, barátot választunk, akkor ők igyekeznek megvalósulni. Azt mondom, hogy ez így van akkor is, amikor drámát írunk. A dráma különleges lehetőséget ad az ősök „genetikus honfoglalására”. Így jönnek létre a megidézett pillanatok, jelenetek, sorsok, végzetek, és ezek azután apró terelő mozdulatokkal kihatnak az életünkre. Ezt a felismerésemet a drámáról vénségemnek köszönhetem, és a rettenetet is, hogy miféle mesterség volt az enyém…
A hangfelvételt készítette és lejegyezte,
a szemelvényeket válogatta:
Ungvári Judit
Miklós Hubay: “What We Write Will Happen”
It was at one of the last public performances of the outstanding Hungarian dramatist, Miklós Hubay (1918-2011), at the professional forum of DESZKA Festival at Debreceni Csokonai Színház (Csokonai Theatre, Debrecen) in 2009 that the recording was made of which excerpts are now published. Following a recollection of his artistic career, the Master expresses concern over the 20th century downgrading of “the dramatic genre that confronts man with his own fate or the fate of his nation”. Finally he makes a thought-provoking confession of the dramatist’s responsibility: “What we write will happen. An author cannot have a more frustrating sensation than that of giving rise to fate, to ill which he will face.” (The recording was made and ecxerpts selected by Judit Ungvári)
[1] Szemelvények abból a hangfelvételből, mely Hubay Miklós (1918–2011) egyik utolsó nyilvános szereplésén készült (DESZKA Fesztivál, Debrecen, 2009).
[2] Az Elnémulás bemutatója 2010-ben volt a Debreceni Csokonai Színházban. A rendező Árkosi Árpád és a dramaturg Szász Zsolt 2013 májusában az MMA és az Írószövetség által rendezett Hubay-konferencián méltatták a művet, illetve az előadást. A konferenciához kapcsolódóan a darab színpadi felidézésére is sor került.
(2013. szeptember 15.)