Kaukázusi krétakör  – Tatabánya

• Szeptemberben volt a Kaukázusi krétakör–Tatabánya címűdarab premierje. A cím hordoz valamilyen üzenetet?

• Ez a darab - mint sok másik Brecht mű - egy tanmese. Ami nem egy dologról szól, hanem több mindenről. Mégis talán a fő mondata az, hogy „ami van, azé legyen, aki jól bánik vele”. Ez a darab évadnyitó előadás volt, az újjáépült tatabányai színházat ezzel nyitottuk meg. Nemcsak azért választottam ezt a darabot, mert nagyon szeretem, hanem mert Tóth Ildikónak kerestem tehetségéhez, formátumához méltó feladatot. Olyan előadást szerettünk volna csinálni, ami egy nagy ensemble társulati munkára alkalmas, hogy azok a színészek, akik az elmúlt években Tatabányához kötődtek, azokkal tudjunk tovább együtt gondolkodni. A szereposztás nagy része játszott a Szecsuáni jólélek című előadásunkban is. Szerettem volna, ha tovább gondoljuk a Brechthez, az ő gondolataihoz, kérdésfelvetéseihez fűződő viszonyunkat. Úgy éreztem, hogy egy ilyen megnyitó előadás alkalmat ad rá, hogy megünnepeljük azt, hogy Tatabányán, egy ilyen kis városban ekkora felújítás készült, és egy vadonatúj színházépületet adtak át. Másrészt volt egy reménységünk, hogy az új épület több embert odavonz majd. Utalunk az előadás elején és végén egy pici keretjátékkal arra a tényre, hogy ez a megnyitó ott, és akkor történik Tatabányán, 2009-ben. Az eredeti darabnak is van keretjátéka, egy kolhoz vitatkozik a föld felhasználási lehetőségein, ezzel ma már nagyon nehéz mit kezdeni. Ugyanakkor azt éreztem, hogy mivel ez egy tanmese, aminek van egy apropója, talán segít a közönség figyelmét kicsit vezetni. Az előadás közben nem törődöm már ezzel, hanem elmesélem a történetet tehetségünk, és tudásunk szerint. Így került Tatabánya a címbe, hátha kedvet kapnak ahhoz, hogyha van színházuk, jól bánjanak vagy legalább éljenek vele.

• Mesélj picit a tatabányai munkáról. Milyen a színházatok?

• Nagyon jó, egyrészt az épület miatt, másrészt mert az igazgató megteremti nekünk a megfelelő munkakörülményeket. De nehéz úgy dolgozni, hogy nagyon nagy munkát fektetsz valamibe, amiről tudod, hogy nagyon kicsike lesz a kifutása. Azért is volt fontos nekünk ez a vendégjáték. Ebből az előadásból - a Kaukázusi krétakörből - összesen tíz előadás ment eddig. Három hónapja nem játszottuk, most egyszer még eljátsszuk itt a Nemzeti Színházban, és vége. A színházat mégiscsak azért csináljuk, hogy nézzék az emberek. Jók a munkakörülmények, jó, hogy azokkal az emberekkel dolgozunk együtt, akikkel szeretnénk, akikkel bízunk egymás gondolataiban és világnézetében, de más szempontból nem jó, mert mindig keserűség marad az emberben, hogy csinált valamit, amit ha többen látnának, talán örülnének, hogy láthatták.

• Ez egy zenés darab. Milyen zenét használtatok?

• A legtöbb Brecht darab tele van songokkal, verses, zenés megszólalásokkal. Újragondoltuk ezt a zenei világot, és Selmeczi György által nagyszerű modern hangzást adtunk hozzá. Az ismerős rock and roll elemektől egészen a lírai megszólalásokig. Négy zenészből áll a zenekar, zongora, basszusgitár, dob, és különböző szájharmónikák szólalnak meg. Fontos, hogy Brecht mindig plusz mondandót tesz a zenés megszólalásokhoz. Ez tehát különbözik más, könnyű zenés műfajoktól, amelyben tulajdonképpen már csak az érzelmek szórakoztató összefoglalására szolgálnak a zenék. Brechtnél minden esetben nagyon fontos a szöveg is. Ebben a darabban van egy énekes szerep, a narrátoré, aki elmeséli a történetet. Ezt a szerepet az én előadásomban Margitai Ági és Horváth Virgil játsszák. Nekem nagyon fontos Brecht-ben az, hogy mindig érvényes, hiteles, és számomra is égető kérdéseket feszeget. Most sokkal aktuálisabb, mint mondjuk a hetvenes, nyolcvanas években. Most vagyunk abban a vad kapitalizmusban, amelyben ez a teljes morális széthullás megfogalmazható, ráadásul azzal a kivételes humorérzékkel és iróniával, amely Brechtre annyira jellemző, és amely nagyon közel áll az én ízlésemhez is.

• Ma mi az aktualitása szerinted ennek a darabnak?

• Tulajdonképpen ez a történet egy mérhetetlenül kaotikus, zűrzavaros, és igazodási pontoktól mentes világban mesél egy történetet. Egy olyan világban, ahol elvesztik az emberek a jóra, és a rosszra vonatkozó legegyszerűbb ítélőképességüket. Olyan alkalmazkodási kényszerek feszítik őket, és olyan kiszolgáltatottság vagy nyereségvágy, hogy tulajdonképpen nem tudnak döntés helyzetekben még a helyeshez megközelítő módon sem dönteni. Ebben az iszonyatos káoszban és zűrzavarban egy egyszerű esemény indítja el a történetünket: egy ottfelejtett csecsemő. Van egy különleges ember, Gruse, aki mindig tudja, hogy mi a helyes döntés. Minden pillanatban. Nem azért, mert tanult, művelt, értelmiségi, kifinomult, hanem egyszerűen azért, mert van valami belső mércéje a legnagyobb káoszban is. Ez az életveszély pillanatában is megsúgja neki, hogy mi az egyedül helyes, és tehető dolog. Számomra tulajdonképpen ez volt a legfontosabb ebből, hogy - bár nincs háború körülöttünk, csak kultúr- és szellemi háború van és egy félig elnyomorodó ország - rettenetes zavarban vannak az emberek, hogy mihez és hogyan igazodjanak. Kétségbe vannak esve, kapkodnak, és úgy gondolom, hogy egyre többen vesztik el a lehetőséget, hogy helyesen döntsenek az életük fontos pillanataiban. Ez sok esetben szerintem érthető és megérthető, sok esetben nem. Nagyon jó dolog, ha példának lehet állítani egy olyan embert, aki mégsem veszti el képességét helyes és helytelen szétválasztására, akinek a morális érzéke olyan fejlett, hogy jó volna tanulni tőle.

• Mit gondolsz, a mai anyagias világban az emberek tudnak még az ösztöneikre hallgatni?

• Összemosódtak a dolgok, és nagyon vékony a határ. Elég szerintem csak egyszer elcsúszni, nem jól dönteni, vagy a saját érdekedet nem pontosan jól előtérbe vagy háttérbe szorítani. Ha azt a vékony határt átléped, akkor onnantól egyre vastagabb lesz a bőr az arcodon. Nagyon résen kell lenni szerintem. Nincsenek példaképeink. Az, ahogyan az elmúlt, mondjuk tíz évben az ország élén lévő emberek politizáltak, és egymással inkább nem álltak szóba vagy acsarkodtak, az szerintem „felszabadítóan” rossz példa. A gátlástalanság meghökkentő méreteket öltött, és ezért felelősnek tartok minden embert, aki az elmúlt tíz – tizenkét évben a parlament padjaiban ült, pártra, korra és nemre való tekintet nélkül. Felelősnek tartom őket az eltunyulásért és az elbutulásért is, hiszen nincs se kulturális, se iskolai, sem az oktatásra vonatkozó üzenet vagy vízió, minden lényegi kérdés háttérbe szorul, ami az emberségre vagy morálra vonatkozna. Így milyen alapon várnánk el a fiataloktól, hogy megtanuljanak felnőve egy értelmes, vállalható és morális létet élni?

(2010. április 18.)