Rendhagyó irodalomóra a Kempelen Farkas Gimnáziumban

Alföldi házi feladata

Alföldi Róbert az iskolánkban (Kempelen Farkas Gimnáziumban) járt. A beszélgetés apropója a Bánk bán –junior- volt. Aki látta a darabot, annak mondani sem kell, hogy ebben a témában a két óra a részletekben való elmerülésre sajnos nem igazán ad lehetőséget, de valamiféle képet mindenképp kaptunk a rendkívüli óra során.

Ami kiderült, hogy Alföldi leginkább ösztönösen, zsigerből dolgozik, mégis szinte minden teljesen tudatos, de a rendező nem szereti a munkáját visszafejteni, és egyáltalán nem bánja, ha nem mindenki érti meg az összes kis apróságot.

Sok szó esett magáról a drámáról is. Alföldi Róbert jónak tartja a Bánk bánt, és (mint ahogy az a rendezésében is nagy hangsúlyt kap) kiemelte az aktuális vonatkozásokat is. A dráma tanulsága szerinte, hogy történjék akármi, nincs más lehetőség, mint összefogni a hazában, a hazáért. A B.B. Junior befejezését is nyilvánvalóan ez a felfogás ihlette - értelmezhetjük tehát úgy is ezt a rendezői gesztust, hogy Bánk dilemmája („itten Melindám, ottan a hazám”) csak látszólagos, a döntés ugyanis előre kódolva van. Ördögi kettősség.

Ami viszont biztos, hogy Alföldi úgy oldotta meg kötelező házi feladatát (hiszen régóta tulajdonképpen elvárás, hogy a Nemzetiben a Bánk bánt játszani kell), hogy az évek során ráragadt „nemzeti dráma” jelölést egy pillanatig sem vitatta, hiszen a hangsúlyt meghagyta a hazához való viszony egyre inkább örök érvényűnek tűnő problémáján. Elmondta, hogy fontos célja volt, hogy a fiatalok végre ne kötelező penzumként tudják le a darab megtekintését, hanem mozgasson meg bennük valamit - szerinte ez az eddigi reakciók alapján maximálisan sikerült, nemcsak a fiatalok körében.

Kiderült még, hogy nemcsak a nézők, ő maga is maximálisan el van ragadtatva fiatal színészei zseniális játékáról, és hogy a végeredmény valamennyire őt magát is meglepte. Mindenesetre neki a drámából adódott, hogy fiatalok tudják igazán hitelesen eljátszani, hiszen, mint mondta, ha egy huszonéves Tiborc panaszkodik elkeseredetten a kilátástalan életére, arra, hogy az életben maradásért kell küzdenie, az sokkal megrázóbb, tragikusabb, erősebb, mint az eddigi darabok jóval idősebb szereplői. Egyébként pont Tiborc kapcsán mutatkoznak meg (mint ahogy azt Alföldi is elismerte) a hátulütői annak, hogy az érthetőség kedvéért nagyon meghúzták az eredeti darabot: Bánk és Tiborc viszonya nem világos, így furcsának hathat például az, hogy minden előzmény nélkül rábízza a gyerekét.

Szó volt természetesen a darab alapját adó medencéről is, amely eredetileg akváriumnak készült (halak azonban végül csak a plakáton szerepelnek); Alföldi mindenképp valami különleges közeget akart adni a darabnak, ráadásul - személyes vonatkozás - ő maga egyáltalán nem szereti a vizet, nem érzi jól magát benne. Ez, tehát az idegen környezetbe és az abba való beilleszkedés pedig a Bánk bán egyik kulcsproblémája. Például ebből is látszik, hogy mennyi új nézőpontot, mennyi egyéb értelmezési lehetőséget adott nekünk, jelenlévőknek ez a két óra, amiért ezúton is szeretnénk köszönetet mondani mindazoknak, akik a létrejöttét lehetővé tették.

(Fleck Márton 10.b)

Könnyedség és szigor Alföldi irodalomóráján

Nagyjából 3 hónappal ezelőtt, egy őszi délután ültem be csoporttársaimmal és tanárommal a Nemzeti Színház Bánk bán – junior – előadására. Nem volt semmilyen különösebb előfeltevésem a darabbal kapcsolatban. A drámát ismertem.

Az előadás feszes tempója és olykor könnyed humora ellenére fájóan realista világképe nagyon gyorsan a hatása alá von, végkifejletével apró csírákat ültetve el valahol mindenkiben. Ennek egyik eredménye volt, hogy irodalom tanárunk az előadást betette az érettségi tételek közé a Regionális kultúra témakörbe. A másik pedig, hogy egy rendhagyó irodalomórára hívtuk a darab rendezőjét, Alföldi Róbertet.

A beszélgetés kezdetén mindenki kicsit zavarban volt, izgult, nem tudta, hogyan kezelje a másikat, azonban ez gyorsan feloldódott a bemelegítő játékok jóvoltából. A hagyományos, a darab részleteibe menő kérdésektől gyorsan búcsút mondva próbáltuk az előadást értelmezni. A szünetben felpezsdülten léptünk ki a teremből, mindenkinek volt valami hozzáfűznivalója, átbeszélgettük a 15 percet.

A második órában kialakult egyfajta tanár-diák kapcsolat, ami a művész úr csipkelődéseiben, és a mi lelkes kérdéseinkben nyilvánult meg. Gyorsan beletanult mindenki a szerepbe, és mikor újdonsült tanárunk a dolgozatok beírása mellett a kissé hanyag fiatalságot megrótta, ha rosszabb jegyeket látott, a nevetés jelezte, az intő szavak csak játékosak. (Azért mind kicsit megijedtünk, és mindenki hazavitt egy-két bölcsességet, ha nevetve is tette.)

Mire a diákok által elkészített jelenetek megfejtése következett, már valahogy az egész helyzet olyan természetesnek tűnt, hogy észre se vettük, hogy elmúlt két óra.

Az óra nagy tanulsága számomra végül ugyanaz lett, mint a darabé és a darabhoz hasonlóan könnyed köntösből tekintgettünk be a komolyabb kérdésekbe. Megtudhattuk, hogy a színházban bárki bárkire rábízhatja az életét arra a másfél órára, amíg színpadon van, akkor is, ha kint a legnagyobb ellenségek. Alföldi tanár úr válaszainak konklúziója újra meg újra az összefogás volt. Számomra ez az irodalomóra maradandó élmény, csakúgy mint az előadás volt.

(Erdélyi Dávid 12. a)

Szerepcserében – avagy Alföldi Róbert középiskolai tanárrá lett a Kempelenben

Alföldi Róbert Bánk bán - junior - című rendezése érettségi tétel lett. „Katona József drámájának megújító előadása a Nemzeti Színházban” – áll a 20-as sorszám alatt a Kempelen Farkas Gimnázium végzős tanulóinak 2010-es irodalom-tételsorán. Persze nem ez az egyetlen és talán nem is az elsődleges apropója annak, hogy Alföldi Róbert az iskolánkba látogatott, hogy egy rendhagyó irodalomóra keretében beszéljen rendezéséről.

Alföldi művész úr…, igazgató úr..., tanár úr… „Legyek Robi.” – vágta el a keresgélő találgatásokat a meghívott. Az előre ismertetett forgatókönyv szerint a „művész úr” tanári szerepkörben érkezett: naplót kapott, tanári székben ült – ettől eltekintve azonban nem sokban követte a középiskolás tanerői gyakorlatot. Pedig mi, a diáksággal próbáltuk tartani a megkötött kereteket. Az érkezőt felállva fogadtuk, egy halovány „Jó napot!”-tal, akárcsak bármelyik másik oktatónkat.

Tudtuk mi, hogy ez azért másképp lesz, reméltük is. Felmentve a jelentkezés terhe alól, bárki szabadon kérdezhetett a színházélményével kapcsolatban. A művész-, igazgató- --az adott díszletek között azért mégiscsak –, tanár úr pedig kimerítően válaszolt a megilletődöttségtől óvatoskodva feltett kérdésekre. A lassan felszabadult tanulói érdeklődés mindenre kiterjedt: Miért ezt, miért így, miért ezekkel az eszközökkel, miért junior, miért víz, dob, szék. Nem tanári, rendezői válaszokat hallottunk: olykor csipkelődtek, néha hárítottak, de mindenképpen továbbgondolásra késztettek – másképp, mintha tanteremhez szokott tanárainktól kaptuk volna őket.

Alföldi úr az óra vége felé már – munkaköréhez híven – remekül alakította a középiskolás tanár szerepét. Bevezette a naplóba az osztály Bánk bán dolgozatainak eredményeit, minden 4-esnél rosszabb osztályzatnál érdeklődve emelte fel tekintetét. Azoknak pedig, akik kihagyták a rendezéséről szóló elemző dolgozatot, csak nehezen tudtuk megakadályozni, hogy ne vésse be az elégtelent.

(Naszádi Kata 12. a)

(2010. március 02.)