Pánik közönségtalálkozó

A november 19-i beszélgetés szerkesztett változata

 

Rába Roland – Üdvözlünk mindenkit, beszélgetni szeretnénk az előadásról, és szívesen válaszolunk a kérdéseikre.

Néző 1.- Az lenne a kérdésem, hogy Ön rendezőként a próbák megkezdése előtt volt –e pszichiátriai osztályon tapasztalatot gyűjteni? A darab szerzője feküdt pszichiátrián?

Rába Roland: - A szerzőnek van tapasztalata a pánikbetegséggel. Én az ismerőseimmel, rokonaimmal beszélgettem erről, és kiderült, hogy tulajdonképpen mindenkinek van valamilyen szorongása, amire mondhatjuk, hogy pánik. Én például nem szeretem a zsúfolt helyeket, volt már olyan alkalom, hogy átizzadtam, megemelkedett a pulzusom, a szívverésem. Ha ilyesmit tapasztal az ember, abbból lehet feldolgozható élményt gyűjteni. Nekem a saját pánikom nagyon ijesztő volt, nyilván van ennél sokkal súlyosabb is, de én így éltem meg. Olvastam, hogy Magyarországon érdekes módon a nők 7-10 % - a, a férfiaknak 5-8 % - a egyszer-kétszer átesett már pánikrohamon. 

Néző 2. : - Nekem a fiam pánikbeteg, vele akartam megnézni ezt az előadást, de nem tudott eljönni, mert fél az utazástól.

Rába Roland: - Igen, az utazástól való félelem is jellemző. Én nem tudok a sor közepére ülni, mindig a szélén keresek helyet. De szorongok a tömegtől, a zsúfolt helyektől, a metrótól, bevásárlóközponttól is. Ha tehetem, ezeket  a helyszíneket elkerülöm.

 

Néző 1: - Sokszor a pszichiáterek azért választják ezt a hivatást, mert a saját problémájukra keresnek megoldást. 

Néző 3: - Szerintem a darab nemcsak a pánikbetegségről szól. Az egyik szereplő a kapcsolatát szeretné rendbe hozni, a másik a pánikbetegségétől szabadulna, a harmadik pedig attól szorong, hogy mi legyen a műsorában, majd attól, hogy elrontotta, és kirúgták.

Szabó Kimmel Tamás: - Ha a saját figurámat nézem, róla először mindenki azt gondolja, hogy neki nincsenek gondjai, hiszen saját tévéműsora van. Aztán kiderül, hogy komolyzenét hallgat, meg hogy ő gondozza a testvérét...Én épp azt szeretem a munkámban, hogy a figurák nem fekete-fehérek. Tomi sem csak pörgős tévésztár. Ahogy a darabból kiderül, tulajdonképpen ő a leghülyébb közülük. 

Néző 4:- Mennyit improvizáltatok?

Szabó Kimmel Tamás: - Sokat.

Néző 4: - Ma is?

Rába Roland: - Ma elég sokat improvizáltak. (Nevetés) 

Szabó Kimmel Tamás: - Mika Myllyaho megírta a darabot, aztán ahol úgy éreztük, hogy a szöveg nem elég kifejező az általa megteremtett remek színpadi helyzetben, ott improvizáltunk videokamerával. Ezeket a rögtönzéseket Rába Roland lejegyezte, majd Merényi Anna dramaturggal összerakták nekünk.

Néző 5: - Sokat változtattatok az eredeti darabon?

Szabó Kimmel Tamás: - Hát például megváltoztattuk az eredeti neveket.

Rába Roland: - Ezt Anna tudná megmondani, a darab dramaturgja, mert ő látta az eredeti darabot a szerző rendezésében.

Merényi Anna: - Mika Myllyaho 2005-ben írta a Pánikot, ez volt az első darabja. Ő eredetileg rendező és ő is vitte színre az ősbemutatót. Utóbb egy trilógia első részének bizonyult a Pánik, második, három harmincas nőről szóló darabja a Káosz, a harmadik pedig a Harmónia címet kapta. Érdekességként hadd mondjam el a friss hírt, hogy egy hónappal ezelőtt Mika Myllyaho lett a Helsinki Nemzeti Színház új igazgatója. Én már régen szerettem volna behozni Magyarországra a Pánikot, így már korábban engedélyt kértem a szerzőtől, hogy - mivel az eredeti darab is úgy készült, hogy az ő szövegén három ragyogó színésszel improvizációk formájában tovább dolgozott – , hogy ezt a szabadságot nekünk is engedje meg. Mert meggyőződésem szerint remek figurákat írt, remek helyzeteket, de egyrészt a szövegen néha valóban van mit javítani, másrészt képtelenség egy ilyen darab próbáin nem improvizálni.  

Néző 1: - Szerintem sok mindenre megtanít ez a darab: például arra, hogy sokféle helyzetből ki lehet mászni, illetve arra, hogy az ember személyisége szélsőséges hatásokra azért változhat. 

Néző 7:- Hogy történt a közös munka? Ki választott kit? Anna, te mondtad meg, hogy Roland rendezzen? Vagy?

Rába Roland: - Anna választott ki erre a darabra, ő keresett meg, amikor tavaly a felolvasószínház elindult nálunk. Ő megmutatta a darabot, elolvastuk, és együtt dolgoztunk rajta akkor is, meg most is. 

Néző 8:- És miért épp Rolandot választottad?

Merényi Anna:- Évekig együtt dolgoztunk a Krétakörben, felolvasószínházat is csináltunk közösen, láttam Roland korábbi rendezését, így Alföldi Róberttel közösen találtuk ki, hogy ő legyen a rendező. 

Rába Roland: - A felolvasószínház jól sikerült, így bekerült az idei évadtervbe. 

Merényi Anna: - Egyértelmű, hogy ez a darab közel áll ahhoz a kicsit kommerszebb színházcsináláshoz, amiről általában azt gondoljuk, hogy nem azzal szeretnénk foglalkozni. Nyilván a Mein Kampfhoz, vagy az Oresztészhez képest.   

Néző 9: - Láttátok, hogy ketten az előadás közben elmentek? 

Szabó Kimmel: - Rájuk is néztem. 

Néző 9:- Ez bánt téged?

Szabó Kimmel Tamás: - Engem nem. Többfelé tudok koncentrálni. Lehet, hogy épp ideges vagyok a színpadon, de azért észreveszem, ha te közben kimentél. Meg hát úgy nyikorgott az az ajtó, hogy nem lehetett nem hallani. Én a múltkor beültem az Oresztészre, és amikor felnevettem Blaskó Péter gesztusán, mert nagyon tetszett, hátrafordult egy néző és rám szólt, hogy: “Ne nevessen, tragédiát nézünk, nem vígjátékot!” Az ember érzi a nézőtérről a negatív és a pozitív hullámokat is. Ha valakinek nem tetszik, azon nem sértődöm meg, hadd menjen haza. 

Néző 10. : - Ti baráti társaság is vagytok?

Szabó Kimmel Tamás: - Mi szigorúan szakmai alapon működünk. (nevet) A nap huszonnégy órájából tizenkettőt mostanában itt töltök. Ha jól tudunk együtt dolgozni, és még beszélgetni is, az kivételesen jó helyzet. Haverok vagyunk. 

Rába Roland: - Ebben az előadásban szerencsére azt is ki tudtuk próbálni, hogy ez a kis tér hogyan funkcionál. Hogy nyomjuk-e tovább az előadást, bármi történik is. Ha  például észreveszem, hogy valaki kimegy, és ez mást is zavar, vagy megszólal egy telefon, miért ne lehetne megállni? Nem bántani akarnám a nézőt vagy számon kérni, hogy miért megy el, inkább csak annyit mondok ezzel, hogy “semmi baj, megvárjuk”. Volt olyan előadás például, amikor valaki nagyon köhögött. Miért ne lehetne ilyenkor megállni, és egy pohár vizet adni neki? 

Néző 11: - Olvastam a múltkori közönségtalálkozó anyagát, amelyben két néző között elég éles vita alakult ki a darabról.

Roland: - Az azért volt érdekes, mert volt egy lelkes házaspár és egy korban hozzájuk közel álló Úr, akinek nem tetszett az előadás. Ezért jó, hogy nem vagyunk egyformák. 

Néző 12. : - Én azt is el tudom képzelni, hogy valaki azért megy ki, mert esetleg túlságosan érintett a témában. 

Roland: - Nem, ezúttal tényleg arról volt szó, hogy az Úrnak nem tetszett amit látott. Neki ez túl durva volt, ő szebb mondanivalójú, szebb történetű, más típusú darabokat szeret, mint kiderült. Csakhogy többségben voltak azok, akiknek tetszett az előadás, és nem nagyon hagyták őt kibontakozni.

 

Néző 13:- Érdekes kérdés, hogy mi való a Nemzeti Színházba? Van, aki például szép, és emelkedett dolgokat szeret nézni, és az ilyen előadás megdöbbenti, de talán épp a Nemzeti Színháznak kell nyitottnak lenni az új dolgokra, nem? Persze kérdés, hogy ki mit vár a Nemzetitől.

Szabó Kimmel Tamás:- A Nemzeti Színháznak szerintem azt kell játszania, ami érdekli az embereket. A pánikbetegség például nemzeti betegség manapság. Véleményem szerint ugyanakkor épp az a jó, hogy sokfélék vagyunk és sokfélét is láthatunk, ha eljövünk ebbe a színházba. Az az ideális, ha mindenki megtalálja, ami neki tetszik. És akkor mindegy, hogy a Nemzeti Színháznak hívják-e az épületet, az a lényeg, hogy színház. 

Néző 14. : - Szerintem a kortárs európai drámának akkor is helye van a Nemzeti Színházban. 

Szabó Kimmel Tamás :- A kortárs magyar drámának is. Szerintem mindennek be kell férnie ide. 

Néző 15: - Nincs megfogalmazva, hogy mit kell játszania a Nemzeti Színháznak, még nem mondta ki senki. 

Néző 14:- Szerencsére. 

Rába Roland: - Az Oresztész új fordítása kapcsán kérdezte múltkor egy néző, hogy miért szerepel a szövegben az a szó, hogy hülye? És akkor Térey János elmesélte, hogy az eredeti szövegben ezen a helyen a “bolond” szó szerepel. Ma viszont a bolondnak kicsit bohókásabb a jelentése, mint akkor volt, és ezért ezt ő így fordította le ezt mai nyelvre, hogy hülye. Normális körülmények között a nagy klasszikusoknak öt-tíz évente készülnek újabb fordításai minden országban, pontosan azért, hogy a darab megőrizze kortárs jellegét. Mert a színház az “itt és most” pillanata. Érteni kell a nyelvet, az a cél. Arany János szövege természetesen pótolhatatlan irodalmi kincs, de lehet, hogy színházi szövegként ma nem használható. Illetve, ha használjuk, akkor számolni kell azzal, hogy bizonyos monológokat nem fognak érteni a nézők.

Néző 16:- Ez baj?

Rába Roland: - A hatás miatt igen. 

Néző 1:- A nyelv folyton változik.

 

Merényi Anna: - Szerintem egyébként lehet Arannyal dolgozni, de azért problémás ez a távoli, archaikus költőiség, mert nem értjük. Érdekes például Csehov Sirályának Morcsányi-féle fordítása. A szereplők az eredeti szövegben magázódnak. Morcsányi viszont nagyon okosan feltette magának azt a kérdést, hogy az az emberi viszony, ami száz évvel ezelőtt magázódás volt, vajon ma is az-e? És nem. Ilyen viszonyban ma az emberek tegeződnek. Ha azt vesszük, pontatlanul fordított, és mégis így maradt hívebb a dolog lényegéhez. Az ilyen újrafordítások nagyon fontos lépések, sőt elengedhetetlenek. Shakespeare-t ugyanakkor angol nyelvterületen természetesen a tizenhetedik századi szöveggel játsszák. 

Rába Roland: - Schilling Árpád rendezőnek mondta egy angol dramaturg a Hamlet kapcsán: “Tudjátok, hogy irigylünk titeket! Nálatok nem angolul nézik Shakespeare-t, annyiszor fordíthatjátok újra, ahányszor csak akarjátok!” 

Néző 17: - Szerintem az a jó, ha a néző eldöntheti, hogy mire van igénye.

Rába Roland: - Az a probléma, ha egy előadáson számon kérik a régi fordítást.  A vígszínházi Othelloban elhangzik egy mondat:  “Hogy ezek a magyarok mennyit isznak!” Az eredetiben ez természetesen úgy hangzik: “Hogy ezek az angolok mennyit isznak!” De az előadás alkalmazkodott  a mai korhoz, helyszínhez, és ebbe teljesen beleillett ez a mondat. 

Szabó Kimmel: - Nagyon érdekes volt számomra, mikor megnéztem a Krétakör Bánk bánját Zsótér Sándor rendezésében. Ők az eredeti szöveggel dolgoztak, míg mi Alföldi Robival itt a Nemzetiben a modernebb változatot használtuk, hogy jobban megértsék a fiatalok. Ennek ellenére a krétakörös előadásban remekül tudtam Nagy Zsolttal menni (ő játszotta a címszerepet), és értettem, miről szól a darab, még ha nem is minden egyes mondatot pontosan. 

Néző 1: - Annyit változott a magyar nyelv, hogy az unokám például nem érti a Toldit. 

Néző 18:- Én egy fél mondat erejéig visszatérnék a Pánikra. Babzsákon néztem végig az előadást, és az volt a benyomásom, hogy egészen más színházban voltam, mint azok a nézők, akik széken ültek. Én láttam a szemetekben például a filmnézés közben a révedést, éreztem minden rezdülést, és az jutott az eszembe, hogy nagyon jók ide ezek a babzsákok, bár nem klasszikus színházi nézőtér, de passzol ide.

Néző 19:- Mi szólnátok ahhoz, ha valaki a nézők közül felállna a darab közben, és eljátszaná, hogy ő a szereplő felesége, és megszólalna, hogy “apukám, miért nem jöttél haza?”

Rába Roland:- Van itt azért egy alapszabály: mi azt játsszuk, hogy elmondunk egy történetet. Ha ebbe valaki ilyen módon akarna beszállni, akkor én arra kérném a színészeket, hogy álljanak meg, és kérdezzék meg tőle, hogy nincs-e valami probléma. Mert ez nem fér bele a szabályrendszerbe. Más helyzet az, ha megkérdezzük, kinek van kedve velünk játszani. Volt olyan előadás egyébként, ahol senki sem ült babzsákra, mi pedig elmondtuk, hogy ez nem a díszlet része, hanem a nézőtér. De van, aki nem akar ilyen közel ülni. Én igazából azt szeretném, ha mindenki babzsákon ülne itt körben, és nem lehetetlen, hogy még kipróbáljuk. 

Szabó Kimmel: - Szerintem az a jó a színházban, hogy ezt tényleg bárhol lehet csinálni. Én már láttam például vécében is színházat.

Rába Roland: - Érdekes volt tavaly a színházi fesztiválon a Premier című előadás, amelyben a hollandok óriási térben játszottak, de közben egy vásznon láthattuk az arcukat közeliben. Ők így hozták közel a nézőt magukhoz. A mi kis terünkben ezt könnyebb megtenni. Andrei Serbanék például a Ványa bácsiban, amely szintén a tavalyi évadban vendégszerepelt itt, sok jelenetet kivittek a nézőtérre. Fontos, hogy hogyan használja egy előadás a teret.

Néző 20: - Szerintem borzasztó érdekes volt – ha már a térnél tartunk – ahogyan a kamerával közel hoztátok a fiúkat. A filmnél a rendező felvehet egy jelenetet sokszor, de itt csak egyszer történik minden, és az megismételhetetlen. Borzasztó érdekes volt, ahogy a két fiú közelről vette a harmadikat. Ez egy improvizációs közelség volt, amit viszont filmen sosem látunk. 

Marton Robi: - Én nem látom, amit Önök látnak, én csak azt látom, hogy mi itt hárman ökörködünk. Nekem nem dolgom azon törni a fejem, hogy mit érezhet a néző. Nem mintha nem érdekelne, de én inkább teszem a dolgomat, és ha tetszett, akkor nagyon örülök.

 

Az október 10-i beszélgetés szerkesztett változata

 

Rába Roland: - Jó estét, Rába Roland vagyok, én rendeztem a darabot. Két színészünk, Marton Róbert és Miklós Marcell is itt van velünk, SzabóKimmel Tamásnak azonban el kellett mennie egy előadásra. Amit most láttak, az egy próba volt, a hivatalos bemutatónk majd szerdán lesz. Arra lennénk kíváncsiak, hogy mi az, ami az előadásban esetleg érthetetlen, vagy zavaró volt, egyáltalán hogy tetszett Önöknek, beszélgessünk róla egy kicsit.

Néző 1: - Amikor beültünk erre a darabra a feleségemmel, kíváncsiak voltunk, hogyan fog kinézni, és azt kell, hogy mondjam, hogy teljesen megdöbbentünk, hogy mennyire jó maga a darab, és mennyire jó a rendezés. A színészek játékáról is csak felsőfokon tudok beszélni. Egyszerűen olyan volt ez a darab, amilyet régen nem láttam. Annyira adták magukat a színészek, annyira tökéletesen átélték a darabot, hogy élvezetes volt végig. Annyit talán megemlítenék, hogy a fürdőszobai jeleneteknél volt egy – két rész, amit nem lehetett teljesen jól érteni, amin talán technikailag lehetne kicsit erősíteni, hiszen minden mondat fontos a darabban. Ez a darab kifejezi a mai fiatalság problémáját, a depressziót. Én orvos voltam, és tudom, hogy ennek a századnak a betegsége a depresszió lesz. Ezért ez egy aktuális darab.

Rába Roland: - Köszönjük, és örülünk, hogy tetszett, ez is volt a cél. Önök szerint mitől működött? Mitől mondják azt, hogy ez a darab hatott, vagy hogy meglepte Önöket? Hogy a darab könnyedségében van valami komolyság is?

Néző1: - Szerintem ez nem volt egy könnyed darab. Ez egy nagyon súlyos darab tulajdonképpen, amely olyan lelkeket mutat be, akik nem tudják, hogy mit kezdjenek magukkal, tévelyegnek, nem értik a saját érzéseiket, és ezt szerintem nagyon jól bemutatta ez a darab. Ezért volt számomra élvezetes, és a kitűnő játék miatt. Sok a szöveg, sokat kell beszélniük a színészeknek, és amellett kifejező játékot is kell nyújtaniuk. Csodálatos volt számomra, és nem is tudok különbséget tenni közöttük.

Néző 2: - Szabadjon az előttem szólónak egy kérdést feltenni. Ön szerint a színházi kultúrának mi a lényege? Hogy az „utcát” vigyük be a színházba, káromkodjunk, vagy a közönség művelődni járjon színházba, gondolatébresztésért?

Néző 1.: - Én úgy gondolom, hogy ez egy állandó probléma, hogy a színháznak az életet kell tükröznie, vagy pedig - egy úgynevezett elefántcsont toronyban - klasszikus szöveget kell adnia a színészek szájába, ami a közönség számára nem bántó, nem triviális, és kicsit fennkölt is. Én nem ezzel értek egyet. Én azzal értek egyet, hogy a színház vissza kell, hogy tükrözze a való életet. Ebbe belefér a káromkodás, és azt gondolom, hogy ha valaki prűd, akkor ne jöjjön el megnézni ezt a darabot. Erről szól a mai élet. A mai fiatalságnak számos problémája van, és azt nem lehet shakespeare – i módon előadni. Úgy kell előadni, hogy az visszatükrözze az életet.

Rába Roland: - Mindketten nézők, és úgy tűnik, teljesen más véleményen vannak az előadásról. Nem tudom a helyes választ.

Néző 3: - Szerintem nem a színház feladatáról kellene beszélnünk, hanem a nézőről. Én egy néző vagyok, aki szereti a kortárs darabokat, és akinek ez az előadás nagyon tetszett, mert zseniális volt a színészi játék. Amikor dagadtak az erek, úgy éreztem, hogy ott vagyok, igazából nagyon valóságos volt, és mindez a mi életünkben is benne van. A pszichológiai vonal is nagyon valóságos, hiszen manapság rengeteget foglalkozunk a pszichológiával. Szóval, még egyszer, szerintem magunkról, és a saját befogadásunkról kellene beszélnünk.

Néző 1.: - Szerintem játszani kell klasszikus darabokat, ahol a szövegkörnyezetet be kell tartani, ahol klasszikus hagyománya van a rendezésnek, de ha csak ilyen darabokat mutat be a színház, az kevés. Meg kell mutatni a való életet, a mai életet. Ha ez nem történik meg, a színház az egyik fontos szerepét elveszti. Én maximálisan emellett a darab mellett teszem le a voksomat. Függetlenül, hogy Shakespeare sem hiányozhat a színházból. Arra jöjjön el az, mondjuk az előttem szóló egyik néző, akit zavart ez az előadás. Én megnézem azt is, de örömmel és szívesen ezt is. Azt mondom, hogy ez az előadás legalább olyan sokat nyújtott nekem, mint a III Richárd.

Rába Roland: - Szerintem érdekes arról beszélni, hogy kinek mi fér bele, a többiek is nyugodtan szóljanak hozzá.

Néző 2: - Félreértés ne essék, nyilván a szerzőnek, a rendezőnek és a színészeknek is volt egy üzenete, gondolatisága, amit közölni akart velem. De ha én trágárkodást akarok nézni, elmegyek egy focimeccsre.

Néző 4: - Azt gondolom, hogy ez a darab tökéletesen kortárs, és minden elismerésem érte. Én rendkívül élveztem a darabot, és a környezetet, elfelejtettem, hogy színházban vagyok, és nem egy lakásban, ahol ott van ez a három fiatal fiú. A rendezői megoldásból szeretném kiemelni - ami nekem rendkívül szemléletes volt, és erősen hatott rám, - hogy a darab során úgy éreztem, minthogyha vonulna a kamera, és rákoncentrálna egy- egy személyiségre, mintegy kiemelve azt, úgy, hogy a másik két karakter is játszik közben. A feszültség, ahogy hullámzott és változott, mindig másik karakterre, rendkívül erősen hatott rám. A végén, amikor a három karakter feszültsége összefutott, a pánikjának a csúcspontján, csak gratulálni tudok hozzá.

Néző 1: - Olvastam a darab előzetesét, ami a színház honlapján megjelent, ott úgy nyilatkozott, hogy a szerző nagyon sok elvarratlan szálat hagyott a darabban. Bennem az merült fel kérdésként, hogy a finn szerző adott-e konkrét leírást arról, hogy mit hogyan kell játszani, vagy meglehetősen szabad kezet adott a rendezőnek, hogy hogyan gondolja ezt az egész darabot megrendezni, előadni? A másik kérdésem az, ami mindig is izgatott, hogy tulajdonképpen milyen is a színész és rendező viszonya. A színész mennyiben befolyásolja a rendezőt? A rendező nagy valószínűséggel nagyban befolyásolja a színészt, hogy hogyan játssza el a szerepet, de ez a kettő nyilván egymásra is hat. A színész is nyilván mondja, hogy ő ezt nem így akarná, nem ilyen hangsúllyal, vagy nem ilyen hanghordozással, mozgással, szóval ez nyilvánvalóan egy nagyon erős csapatmunka.

Rába Roland: - Ez egy Finnországban nagyon sikeresen futó előadás, és Lengyel Anna, a dramaturg, aki ott látta, mesélte, hogy a színészi játék, a színészi jelenlét az, ami sikeressé tette ezt a darabot. Mi fölerősítettük a figurák személyiségét. Szélsőségeket próbáltunk keresni, amitől a színészek elviszik a jelenlétükkel, az állapotváltozásaikkal a történetet. A színész–rendező viszonyban én a tapasztalataimra hagyatkoztam, a jó dolgokra, amelyek velem történtek színészként, amikor a rendező nagyon figyelt rám, és önbizalmat adott.

Néző 1: - Megoszlanak a vélemények, valamennyien különbözőek vagyunk, ugyanarról a darabról valaki azt mondja, hogy meg nem néznémég egyszer, a másik meg azt írja a honlapon, hogy már hatodszor megy megnézni, mert annyira tetszik neki. Valamelyiknek nincs igaza? Nem, különbözőek vagyunk, különbözőek a befogadóképességünk, máshogy gondolkodunk, és ez nem baj. A színháznak pontosan ez az egyik küldetése – és azt hiszem minden darabnak ez a küldetése – hogy a néző gondolkozzon. Mert ha nem gondolkozik, akkor az tulajdonképpen nem darab, nem színház, az egy show, ahol szórakozik a néző, semmi több. De a színháznak nem ez a feladata. Akkor jó szerintem, ha elmegyek megnézni egy darabot, aztán hazamegyek, és az ágyban is hosszan gondolkozom tovább. Én így érzem.

Rába Roland:- Nem vagyunk egyformák, én magam nem nagyon gondolkozom már egy–egy darabon otthon, hogy mi volt a mondanivalója. Nem hiszem, hogy ha innen hazamennek, azon gondolkodnak majd, hogy egy–egy karakter mit mondott, ha ez lenne a cél, azt nagyon nehéz lenne elérni, de ha Ön gondolkodik, akkor nyilván nagyon rá tud koncentrálni egy dologra. De nem hiszem, hogy ez nagyon általános, magamból kiindulva. Mi is feltettük annak idején a kérdést, hogy: mi értelme van egy előadásnak? Mi a cél azon kívül, hogy érezzem magam jól, és kiszakítson az egész napos munkámból? Amikor még nagyon fiatal az ember, legalábbis én, azt akartam elérni, hogy szakadjon le a mennyezet, de ma már úgy látom, hogy meg kell valamit mutatnunk professzionálisan, a történetet, a darabot, amit játszunk és valamiféle derűt kell hoznunk. Hogy legyen jó nekünk is, és a nézőnek is. Hogy ne is vegyük magunkat túl komolyan, de a feladatunkat maximálisan végezzük el, aztán engedjük el az egészet.

Néző 5: - Én csak azt szeretném hozzáfűzni, hogy nem vettem észre, hogy 90 perces volt az előadás, hogy nem volt szünet, vagy hogy a székek nem a legkényelmesebbek. Számomra volt benne gondolat, méghozzá a szeretet a három ember között. A két testvér között nagyon komoly szeretet volt, és ez átjött nekem. Nagyon jól éreztem magam. Voltak korábban más színházi élményeim, de ez az előadás egészen új volt.

Rába Roland :- Miben volt más, vagy új?

Néző 5: - Attól, hogy elfelejtettem, hogy ők színészek. Gyakran járok Lengyelországba, és ott a színház még ma is modoros. Az ember nem tudja elfelejteni, hogy akit lát a színpadon, az egy színész. Ezt itt most nem éreztem, olyan volt, mintha a messzelátóval benéznék egy szomszéd lakásba, és megnézném, hogy ott mi történik. Éreztem a közelséget. Kicsit szégyellem, de engem nem zavart a trágárság, nem volt öncélú, a szituációkhoz kapcsolódott, és a három srác frenetikus volt, amit csinált. Az izzadtságcseppek is valódiak voltak rajtuk, hiszen kilencven percen át keményen dolgoztak.

Néző 1: - Megkérdezhetem Róberttől, hogy hogyan élte meg a közönséget, mint színész? Szerinte jól fogadta a közönség a darabot?

Marton Róbert: - Próbáltam arra törekedni, hogy ne foglalkozzak semmivel, csináljam a dolgomat. Ez addig volt így, amíg be nem ült a közönség. Sajnos én nem tudom magam függetleníteni attól, hogy ott ülnek az emberek. Próbálkozom vele, de valamilyen szinten tudomást kell vennem arról, hogy Önök ott ülnek, kizárt, hogy ne kapjak egy jelzést, egy szuszogást, egy ásítást vagy bármit. Én próbálom mindig úgy csinálni, mintha nem lenne ott senki. De ha elkezdődik az előadás, ez mindig borul.

Rába Roland: - Nagyon jó, hogy nézők előtt próbálhattunk, igazából minden előadás egy újabb próba a közönség előtt. Köszönjük szépen, hogy eljöttek, és jöjjenek máskor is közönségtalálkozókra.

(2010. január 07.)