A TÍZPARANCSOLATRÓL - Interjú Tatár György filozófussal, az ELTE-BTK, Filozófia Intézet, Általános Filozófia Tanszék tanárával

Az alábbi szöveg az interjú rövidített, szerkesztett változata.

TATÁR GYÖRGY:

- Mindenekelőtt azt mondhatom a Tízparancsolat történetéről, hogy nem tudunk róla semmit. Az Ószövetségben két helyen fordul elő, egyszer Mózes II. könyvében, másodszor pedig az V. könyvben. Nem tökéletesen egyformák: a szombattal összefüggő parancsolatban például különböznek. Az Exodus-beli, tehát a Mózes II. könyvében lévő Tízparancsolatban a szombat kifejezetten úgy szerepel, hogy a hat napon keresztül tartó teremtés után a hetedik napon Isten megpihent, és ennek emlékére kell megszentelni a hetedik napot. Ezzel szemben az V. könyv ezt meg sem említi. Arra hivatkozik, hogy „mert Egyiptomban rabszolgák voltatok és az Úr szabadított ki”, ennek emlékére kell szombaton teljes munkaszünetet tartani. Fontos dolog az is, hogy a két változat egy szót sem áldoz arra, hogy pontosan mit is ért munkán, vagyis mi az, amit nem szabad csinálni. Egyébként a munkatilalom, az ünneplés parancsa kiterjed még a háziállatokra is, valamint a rabszolgára, a szolgára, és mindenkire „aki kapudon belül van”.

A Tízparancsolat előtörténetéről sincs tudomásunk. Hasonló tízparancsolatszerű, összegző, tőmondatokból álló parancssorozatot egyáltalán nem ismerünk az ókori keleten. A Tízparancsolat kifejezés a Bibliában egyetlenegyszer sem fordul elő, hanem szó szerint így áll: a tíz szó. Pedig a törvénykezési részeknél gyakran használja a parancs szót. Tehát itt is mondhatná, de nem mondja. Keresztény fordításban általában úgy utalnak rá, hogy a tíz ige. Szó szerint ezt jelenti a Tízparancsolat megnevezése.

A bibliai szöveg írott keletkezése idején a parancsolatok nincsenek megszámozva, csak említik őket, mint a tíz mondás; de sem a fejezetek, sem a versek nincsenek beszámozva. Spáciumok vannak a kézirattekercsekben. A tízes számnak nincs jelentősége. Ezzel szemben a hetvenes és a negyvenes számnak van jelentősége, de valószínűleg egyszerűen csak a kerek mivoltuk miatt.

Számomra az a legfontosabb a Tízparancsolatban, hogy az első parancsolattal, amikor Isten a Sinai-on megszólal, tulajdonképpen leteszi a névjegyét, legalábbis én így hívom. Szó szerint az hangzik el, hogy: „Én vagyok, az Úr, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földjéről…” Vagyis: Senki mással nem vagyok összetéveszthető. Elvileg más is beszélhetne, de itt most én beszélek. Picit félrevezető a magyar fordítás, mert mi az Úr szó elé névelőt teszünk, de ott valójában a Tetragrammaton áll. Én vagyok JHVH, a te istened. A Tízparancsolatban és a törvénykezési részekben az Úr mindvégig tegezi és egyes számban szólítja meg a népet.

A nyelvi megfogalmazást illetően nem állíthatom, hogy a magyar fordítás félrevisz az eredetihez képest, de nagyon fontos annak a tudatosítása, hogy nem felszólító módban vannak a mondatok, hanem sima tagadó imperfektumban. Tehát, nem azt mondja, hogy ne lopj, hanem azt mondja szó szerint, hogy nem lopsz. Mivel imperfektumban van, ez egyszerre jelenthet jelen és jövő időt, vagyis egyszerre mondja azt, hogy nem lopsz, és nem fogsz lopni. Nyelvtani értelemben nincs idődimenziója. Az erről kialakult tudományos konszenzus szerint a ne lopj tulajdonképpen primér módon az emberrablásra vonatkozott, amikor szabad embert tettek rabszolgává. Ezt halállal büntették.

Szöveg szerint az áll a Tízparancsolatban, hogy ne gyilkolj, ezt nagyon fontosnak tartom. Mózes, amikor leballag a hegyről a kőtáblákkal a hóna alatt, látja a cirkuszt, amit a nép rendez Áron vezetésével az aranyborjú körül, és nem csak összetöri a kőtáblákat, hanem ölni kezd. Kétségtelen, hogy a fordítások itt félrevezetőek. A szöveg szerint a Tízparancsolatban szó szerint az áll, hogy ne gyilkolj. Mózes pedig a bibliai szöveg szerint ölni kezd, nem gyilkolni. Így nem kevesebbet állít a szöveg, mint hogy a gyilkolás tilalmának védelmében lehet ölni. Egyébként is furcsa és értelmezhetetlen lenne az ölés általános és univerzális tilalma egy ókori népnél. Ráadásul, akik a Tízparancsolatot épp a Sinai-részbe szerkesztették bele, tisztában voltak azzal, hogy a nép innen egyenesen Kánaán elfoglalására indul, hiszen ez a célja. Valószínűtlen feltevés lett volna, hogy ott mindent lehet, csak ölni nem. Fontos megjegyezni, hogy a gyilkosságért halálbüntetés jár a mózesi törvények szerint.

A következő parancsolat, hogy „Ne legyenek neked idegen isteneid én előttem”. Nem világos, hogy a kifejezés pontosan azt jelenti-e, hogy én előttem, vagy a színem előtt, vagy velem szemben. A kifejezés még jelent idegen isteneket, vagy más isteneket. Nagyon nehéz pontosan értelmezni, hogy akkoriban mit érthettek ez alatt. Azt szokás mondani, hogy így kezdődött a monoteizmus. Ha ezen azt értjük, hogy összesen egy isten van, a többiek effektíve nem léteznek, akkor azt kell mondanom, hogy valószínűleg az Ószövetség régebbi rétegeiben egyáltalán nem gondolták így. Nem is úgy van megfogalmazva. Félreérthetetlenül nem ontológiai gondolat ez, azt jelentheti inkább: „neked nem lehet más istened, csak én”. Tulajdonképpen a Tízparancsolat nem egyéb, mint a szövetségkötés záloga. Ennek maradéktalan elfogadásával lesz Izrael népe Isten kizárólagos tulajdona, abban az értelemben, ahogy egy vazallus a hűbérúr tulajdona.

A Tízparancsolat után óriási törvény- és rendelkezéstömeg következik. Egyetlen ilyen nagy hagyománytömeg sincs a Bibliában másutt. Mózes V. könyve azért ismétli el a Tízparancsolatot, mert a fikció szerint sokkal régebbi keletkezésű, és mivel tulajdonképpen Mózes végrendelete, így újra elmondja az egész történetet elölről. Valamikor a szentély fennállása idején hétévente kultikusan újrakötötték a szövetséget, és ott kvázi újrajátszották a Sinai-i kinyilatkoztatást. Tehát, ünnepi körülmények között, papi szájból elhangzott a Tízparancsolat, és ezt kultikusan olyan aktus zárta le, ami nagyon hasonlít a többi külpolitikai szerződésre az ókori keleten: egy sor átkot, és egy sor áldást soroltak fel. Mi fogja érni azokat, akik ezt a szövetséget megsértik, és itt következett egy átoksorozat; illetve milyen áldás éri azokat, akik ezt a szövetséget megőrzik, és itt jött egy áldássorozat.

A keresztény értelmezés a Tízparancsolatot erősen univerzalizálja, tisztán erkölcsi törvényekké teszi, jóllehet az ószövetségi pozíciója az egész mindennapi élet praxisára kiterjed, nemcsak az etikai körre érvényes. Annak az univerzalizációnak, ami bekövetkezett, legszembetűnőbb része az apa és az anya tiszteletére vonatkozó parancsolat.

Tulajdonképpen a Tízparancsolat a maga általános módján az egész életet lefedte, de nagyon fontos, hogy utána háromkötetnyi törvény és rendelkezés jön, amely belemegy a mindennapi élet értelmezésébe. Ennek alkotmánya és vezérelve mégis a Tízparancsolat.

A Tízparancsolat nem büntető törvénykönyv. A bibliai gondolkozás eleve nem tesz különbséget az erkölcsi törvény és a büntetőjogi törvénykezés között. Egyszerűen egy fából faragottnak tartja őket, annál fogva, hogy isteni kinyilatkoztatás mindegyik. Lényeges dolog a judaizmusban, hogy a beteg embertárs meglátogatása a kórházban ugyanúgy törvény, mint az, hogy péntek este gyertyát kell gyújtani. Megfogható módon Pál leveleiben kezdődik az erkölcsi törvények és a büntetőjogi törvények megkülönböztetése. Az ószövetségi törvénykezés konkrét élethelyzetekben akarja megmondani, hogy abban mit kötelező tenni. Törvény például az is, hogy szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Nem erkölcsi ajánlás, hanem törvény.

Hogy a Tízparancsolat az európai életbe, az európai kultúra emberének a lelkébe bármilyen szinten beépült volna, ennek szerintem a történelem olyan mértékben mond ellent, hogy nyugodtan elhanyagolhatjuk. Ugyanakkor retorikailag kétségtelenül jelen van, mind a politikai beszédekben, kiváltképp pedig az egyházi prédikációs szónoklatokban. Hosszú távon el tudok képzelni olyan fordulatot, ami újra visszahozza a Tízparancsolatot valamiképpen az európai kultúra szellemi vérkeringésébe, de az biztos, hogy pillanatnyilag csak retorikailag van jelen.

A Tízparancsolat érvényességéről azt gondolom, hogy ugyanúgy nem érvényes ma, ahogy nem volt érvényes akkor sem, mert nem más, mint egy sor parancs. Természetesen, mint parancs örökre érvényes, de azért van megparancsolva, mert nem érvényes. Ez egészen ősi vallási és erkölcsi kérdés. Egyszerűen arról van szó, hogy a fizikai értelemben vett valóság arcáról semmilyen módon sem olvasható le jó és rossz különbsége, de még az sem, hogy ilyesmi valójában létezik-e. Bejárhatjuk az egész univerzumot, nem fogunk olyasmit találni, amiről leolvasható lenne, hogy van olyan, hogy jó vagy rossz, és hogy mondjuk ölni, lopni, paráználkodni, stb. rossz lenne. Az érvényesség döntően azt jelenti, hogy a valóságban nem így van, de így legyen. Ebben a legyen értelemben természetesen érvényes. De nem igazán vethető föl az a kérdés, hogy az érvényessége ma különbözik-e az egykori érvényességétől. Pontosan úgy érvényes, és nem érvényes, egyszerre. Ha kicsit is vallásosabb nyelven akarunk fogalmazni, akkor ezt nevezzük kinyilatkoztatásnak. Tudniillik, hogy a valóságból nem kiolvasható, nem kikövetkeztethető, következésképp bizonyos értelemben a valóságon kívülről érkezik ez a parancs, azért, hogy befolyásolja a valóságot. Mert a valóság önmagát nem tudja befolyásolni abba az irányba, hogy erkölcsösebb legyen.

(2009. március 12.)