A szentivánéji erdő - Szüts Miklós festőművész akvarelljei

“A festő rátalált – ez idő szerint – a vízfestésre. Akvarellben nyomul. Rábukott, mint gyöngytyúk a meleg takonyra. Koldus a fagarasra. Vérmedve a telt szúnyogra. Hát igen, így megy ez, ha valakinek korszaka van. Ez is, gondolta Esti, milyen jó, hogy a festőknek van korszakuk, kék korszak, meg ilyesmi. Írók ritkábban korszakolnak így, vagy csak magukban, nem mondják – kár.

(...)

Mielőtt még a készülő képre nézhetett volna, tekintetét szó szerint lebilincselte a fotó, ama hajnal. Te, öregem, szólalt meg Esti, mintha Ottlik-szövegben volna (drága öregem, édes Bébé), ennek a képnek a leheletfinom sfumatós fraktúráját – na! na! – úgysem tudja a festmény visszaadni. Hülyeség, bólintott azonnal a festő. Mért kéne bármit is visszaadni? Esti, vette észre Esti, tényleg micsodábbnak, hülyébbnek mutatta magát, mint volt valójában. A fotó nem tud úgy bánni az idővel, mint a festmény, vagy még egyszerűbben: a fotón nincs idő, illetve van, de meg van fagyva, a festményen meg van, és mintha a száját, vagy a szája előtt egy zsíros falatot, végighúzta a festő a papíron az ecsetjét.

(...)

Neki mindegyik kép tetszett, nem egyformán, de mindegyik. Nem úgy van-e, öregem, hogy ez egy sorozat, és a jobb kép föltétele az előző, a kevésbé jobb, s lépnek egymás vállára? Nem, mondta a festő indulat nélkül. Akkor már csak ketten álltak ott. Ekkor rémületes dolog történt, Esti számára alig fölfogható, mert nem látta az odáig vezető utat: a festő a válasz indulattalanságával lehajolt, fölvette az egyik képet, ezen dolgozott a legtöbbet, és összetépte.

(...)

Ne. sikoltott fel Esti, ne tépd össze. A festő rezzenéstelenül folytatta, amit elkezdett. Esti meglepetten állapította meg, hogy ugyanúgy szaggatott, ahogy festett, ugyanabból a megfontolásból. Erre nem számított. De a festő meg talán a merített papír természetével nem számolt. A darált rongyból, cellulózból készült trutymót, amiből megszáradván a papír lesz, egy selyemszitán kimerik a kádból, és hagyják a levét lecsöpögni. A vízjel úgy kerül bele, hogy gondosan (!) belehímzik a szitaselyembe. Attól rojtos a merített papír széle, hogy úgy ülepedett le a szitán. Lényeges, hogy a jó papír famentes!

A jó papírt nehéz összetépni. És hiába volt nyugodt a festő, hiába természetes része ez a festésnek, ez a nehéz kiült az arcára. Azért ez mégis más, mint kihúzni egy mondatot. Elkérte a papírdarabokat, avval a titkos szándékkal, hogy majd otthon összeragasztja. De nem tudta. A részek is szépek. Amikor gyáván elutasította a festés lehetőségét – tényleg! Milyen lenyűgözően szép tárgy volt az a rojtos szélű, képeslap nagyságú papír! –, akkor nem erre gondolt. Eszébe jutott, milyen természetesen folytak egybe – hát mert úgy folyatta! – a színek meg a formák, és lettek szín és forma, olyan magától értődőnek, szükségszerűnek, következésképp egyszerűnek tetszett mindez – attól az egyszerűtől neszült meg Esti.”

(2009. március 18.)