Bán Zsófia: Az építkezés alatt az élet zavartalanul üzemel

          Egyesek szerint fentről érkezünk; egyszercsak meglátunk egy kitárt szárnyú ajtót, nevezzük kapunak, mely ellenállhatatlanul vonz, s közelebb lépve egyre nyilvánvalóbb, sőt tagadhatatlan, hogy ez a kapu a miénk, hogy be kell rajta lépni (nekünk), s be kell járni azt, ami mögötte rejlik, az indázó, olykor labirintus-szerű, sokszintes, változó kilátásokat és hangulatokat kínáló, beláthatatlanul zegzugos, ám néha mégis világosan kitárulkozó építményt, amely nem hagy nyugodni, amíg be nem lestünk legrejtettebb zugaiba is, vagy legalábbis elhiteti velünk, hogy ezt megtehetjük, ami lássuk be, legtöbbször merő önáltatásnak, hiú ábrándnak bizonyul, hiszen ki ne tudná, hogy olykor zárt ajtókat, sehová nem vezető folyosókat, oszlopsorokat, kőhidakat és lépcsőket találunk, illetve ahová (ha) mégis vezetnek, oda nem feltétlenül szeretnénk bejutni, s ekkor egy finom ellépéssel, egy magunk számára is alig érzékelhető mozgással irányt változtatunk, s mintha mi sem történt volna (pedig!) haladunk tovább, egyre lejjebb és lejjebb, olykor megpihenünk egy más időkből ottfelejtett medence partján és megpróbáljuk beleképzelni a más időkben még benne lévő vízet, és ekkor mi is megmerítkezünk, ha másban nem is, az időben, amit néha érzékelünk, máskor meg boldogan elfeledkezünk róla, hogy a következő sarkon befordulva, hirtelen ismét szembesüljünk vele, egyre csak le, hol bizonytalanul recsegő-ropogó, beláthatatlanul kanyargó, hol meg betonkemény, egyenes vonalvezetésű, cseppet sem kertelő lépcsőkön, le, egészen oda, ahol egy hol hívogatónak, hol fenyegetőnek tűnő sötét helység bejáratához érünk, ami mögött, ha megtapasztaljuk is hogy mi van, tudni mégsem tudhatjuk, illetve vannak azok, akik szerint épp fordítva, lentről érkezünk, egyszercsak meglátunk egy kitárt szárnyú ajtót, nevezzük kapunak, amely ellenállhatatlanul vonz, s közelebb lépve egyre nyilvánvalóbb, sőt tagadhatatlan, hogy ez a kapu a miénk, hogy be kell rajta lépni (nekünk), s végig kell járni azt, ami mögötte rejlik, az indázó, olykor labirintus-szerű, sokszintes, változó kilátásokat és hangulatokat kínáló, beláthatatlanul zegzugos, ám néha mégis világosan kitárulkozó építményt, amely nem hagy nyugodni, amíg be nem lestünk legrejtettebb zugaiba is, vagy legalábbis elhiteti velünk, hogy ezt megtehetjük, ami lássuk be, legtöbbször merő önáltatásnak, hiú ábrándnak bizonyul, mégis haladunk kitartóan, egyre feljebb, míg egyszercsak egy újabb, kitárt ajtóhoz érünk, amely végül kivezet bennünket ebből az építményből, ki a fényre, ami megint csak azt bizonyítja, hogy egy épületet nagyon sokféle módon be lehet járni.

(2008. november 25.)