A. P. Csehov: Ványa bácsi

A kolozsvári Ványa bácsi reveláció, ennél jobb magyar előadást az idén nem láttam. Egy román ember, Andrei Şerban rendezte, nagy név a szakmában, a Covent Gardenben, a párizsi, a bécsi operában ugyanúgy rendezett, mint a New York-i Metropolitanben.
Elképesztő a térkezelése, az első felvonás idejére felülteti a publikumot a színpadra, a színészek pedig a nézőtéren játszanak. De nem csupán a földszinten, a karzaton éppúgy, mint az erkély peremén egyensúlyozva. Ez önmagában külsődleges dolog, de a megszokottól eltérő jelenlétet igényel a színésztől, a földszinten lévő partnernek az erkélyen ülő vagy éppen ott fel-alá rohangáló kollégájának válaszolni, és viszont, az szép teljesítmény.

Şerban nem búskomor, sápítozó, nyúlósan álmatag Csehov-produkciót rendezett, hanem agyonüthetetlenül elevent, pimasz, fantáziadús ötletek, már-már vásári viccek garmadáját engedi meg magának, és várja el a színészektől, miközben nagyon is pontosan felépít minden figurát.

Bóta Gábor: Bombasiker lett a Ványa bácsi
Magyar Hírlap: 2007, december 10.

 

Két ember összeborulva táncol, mi nézzük őket. Ennyi az egész, és nekünk, nézőknek összerándul a gyomrunk, sajdul a szívünk, gombóc gomolyog a torkunkban, és ha nem vigyázunk, kicsordul a könnyünk. Egy férfi és egy nő egyhelyben öntudatlan billeg kicsit, szorítják egymást, egyek az egyedüllétben, nem akarnak tudni a világról, így tán azt sem hallják, hogy közben harsányan üvölt a tangó, a mindent taroló világzene, a lányt, tudjuk már, Szonyának hívják (ő ugyebár csúnya, mert annak tudja magát, s tesz is ezért), iskolás, fekete keretes, túlméretezett szemüvege homlokára csúszik, ahogy fejét a férfi vállába fúrja, talán sír is, nem látjuk, mindegy, menthetetlen és végzetes a magánya, itt már sírni is minek, a férfi arcát ellenben látjuk, ő Ványa, de bácsi volt ő már koravén kamaszként is, üres és reménytelen tekintettel bámul a semmibe, pontosabban felénk, vagyishát a mi irányunkba, merthogy a színpadszélen ülünk, mögöttünk a leeresztett vasfüggöny ajtaja nyitva, itt távozott az imént a többi szereplő, köztük Jelena is, mondhatjuk hát, Ványa utána néz, de mégiscsak a semmit látja, mert most az egyszer bevallja: a világ nem létezik, legyen az akár gyönyörű, mint például egy Jelena nevű, láthatatlan színpadon eltűnő szépasszony.

Bérczes László: Boldog-boldogtalanok
Ellenfény, 2007/12

 

Ez a zsigerileg és intellektuálisan fölkavaró előadás bejátssza az egész színházat, az üres nézőtértől (amelyre a kupolából csaknem a székekig ereszkedik az óriási csillár) a hatalmas, minden zugában és teljes belmagasságában kihasznált színpadig. Muszáj elhozni Magyarországra…

Koltai Tamás: A színház-polip
Élet és irodalom, 2007, december 21.

 

Talán az egyik ok, amiért Şerban védjegyű előadásokra járunk, az, hogy szeretjük a sokkhatást. Ebben az értelemben a megtisztulás az előítéletek testében megforgatott lándzsahegy. Rendben, a Ványa bácsi is sokkol, de más értelemben. Elsősorban minden másképpen van, az előadás kilépett a sablonokból, a klasszikus színpadra állítások rutinjából. Aztán semmi sem maradt a csehovi lassúságból, és mégis talán a legmélyebb értelemben csehovi ez az előadás. Egy húzásoktól és kínos aktualizálásoktól mentes, most olvasott Csehov. Egy dinamikus, tempós jelenetekből összeállított, izgalmasan expresszionista Csehov.

Liternet.ro, Adrian Ţion: Ványa bácsi itt és most

 

Andrei Şerban először dolgozott a kolozsvári Magyar Színház társulatával a Ványa bácsi rendezése alkalmából. A kolozsvári társulat színvonala valóban egységes, feltétlen odaadással műveli a színházművészetet. Az előadás a „hangszerelő” intelligenciájának és kifinomultságának köszönhetően a felejthetetlenről szóló vallomássá alakul – az ókori görög Aletheia értelmében. […]
A Ványa bácsi olyan előadás, amelyről nyugodt lelkiismerettel elmondhatjuk, hogy remekmű.
Valentin Dumitrescu: Csodálatos találkozások színtere
REVISTA 22, 49. sz., 2007. december 4-10.

 

A Kolozsvári Magyar Színházban , a szó legvalódibb értelmében eseményszámba menő előadást láttam, színházi világunk talán egyik legfelkavaróbb produkcióját, a kolozsvári Nemzeti Színházban játszott emlékezetes Hamlet előadás óta, amelyet a néhai Vlad Mugur vitt színre. Anton Pavlovics Csehov Ványa bácsijáról van szó, amelyből – Paul Schmidt átdolgozása alapján – Andrei Şerban valóban lenyűgöző előadást rendezett. Sok év eltelte után ragyogó visszatérés ez a szöveghez, amelyet annak idején a New York-i La MaMa Színházzal vitt színre és amellyel világsikert aratott. Nem véletlen: a Kolozsváron megrendezett darab sikere egyrészt Andrei Şerban rendezői adottságainak, hihetetlen bátorságának és szakmai felkészültségének, másrészt pedig az előadóművészek kiemelkedő tehetségének köszönhető. Ez utóbbi igazolja Andrei Şerban kijelentését, mely szerint nehezen található olyan társulat, akár Romániában, akár a nagyvilágban, ahol ilyen sok nagyon tehetséges színész dolgozik együtt egy színpadon.

Talán a bukaresti Nemzeti színpadán bemutatott Antik trilógia óta (micsoda előadás!) egyetlen Andrei Şerban által jegyzett előadásban sem láttunk ennyire lenyűgöző találékonyságot abban, ahogy a játékteret értelmezi és átértelmezi. Egymásba fonódnak itt a hagyományos, „olasz színpadra” kívánkozó színházi megoldások, és a nagyszerű „improvizációk” színháza, amely fáradhatatlan képzelőtehetséggel használja fel mindazt, ami a színpad előtt, mögött és fölött van, a színész és a néző közötti viszonyban sorozatos perspektíva-váltásokkal, amelyek gyakran érzelmi jellegű „mutációkat” hoznak létre az előbbiek és az utóbbiak között. Úgy tűnik, az egész átalakul egy varázslatos, kimondhatatlan világgá, amelyet a pillanatig sem pihenő előadók meglepően vérbő emberiessége táplál és emel a magasságokba, és amely a 80 néző-társ körében enyhén káprázatos, de mindenképpen elbűvölő lelkiállapotot idéz elő. […]

Ion Parhon: Kortársunk, Ványa bácsi
SCRISUL ROMÂNESC, 11–12. sz. 2007. november-december.

 

Egy minden szempontból kiemelkedő előadás: a színpadi tér ötletes kihasználása, a csehovi szöveg újító olvasata, az alakok eredeti, teljes mértékben jogos újradimenzionálása, hibátlan színészi alakítás.
Elsősorban az a megható, ahogy Andrei Şerban alkotó módon megzabolázta a színházi teret, a színpad struktúráját és a színpadtechnikát. A színészek mindenütt játszanak, a nézőtér terének minden dimenziója ki van használva. Semmi sincs úgy, ahogy elvárnánk, a felkínált megoldások minden pillanatban meglepetést okoznak.
Oltiţa Cântec: A színpadi tér megzabolázása
TEATRUL AZI, 2007/10-11-12. sz.

 

Andrei Şerban kolozsvári rendezése színházi esemény - új megvilágításba helyezi a csehovi hősök pátoszát azáltal, hogy a darabot elejétől a végéig felfrissíti, a legmélyebbre hatolva mindazon jelentésekben, amelyek az emberi lélekhez kapcsolódnak, olyannyira, hogy azt az érzést kelti bennünk: mindez itt és most játszódik.
Ruxandra Anton: Sár és gyémántok
CULTURA, 50. sz., 2007

 

Értelem vagy érzelem, attól függően, milyen minőséget vagyunk képesek kölcsönözni a csehovi dráma szeretetének. Azok, akiknek a „szeretet” nem jelent többet a nagylelkűségnél, és, ebből kifolyólag, a megújulásra való állandó törekvésnél, az örökkévalósághoz vezető út magasztos keresésénél – azok, akik számára a csehovi szövegek minden egyes újraolvasása a felfedezés örömét jelenti az emberi lélek mélységeiben feltáruló új s újabb járatok láttán, amelyeket e varázsló megsejtett – mindezek az emberek a kolozsvári előadást hatalmas örömmel fogják fogadni, és minden eddiginél jobban meg fogják érteni, hogy „kortársunk, Csehov” nemcsak egy teljesen jogos szókapcsolat, hanem végtelenül több és súlyosabb: egy látlelet. Annak a betegségnek a látlelete, amellyel mi, a „száz, kétszáz év múlva” élők, akikre oly gyakran hivatkoznak, oly hiú reménnyel Csehov alakjai, átléptünk a III. évezredbe.

Radu F. Alexandru: Egy Csehov a nyugtalanságunkért
REVISTA 22, 37. sz., 2007. szeptember 11-17.

 

Le tud Ön ásni olyan mélyre az emlékezetében, hogy újra azzal az érzéssel lépjen ki egy előadásról, hogy szereti a színházat? És az embereket? Hogy nem unta meg az újra látott, a csömörig ismétlődő közhelyeket? Emlékszik még, milyen az, amikor még mindig lázban égve sajnálkozik afölött, hogy az előadásnak vége és vissza kell térni a világba? Szeretné, hogy az előadás azonnal újrakezdődjön, annak ellenére, hogy három órán át tartott? Ez az a csoda, amely a Kolozsvári Állami Magyar Színházban megy végbe, Andrei Şerban „Ványa bácsi”-rendezése alkalmával. […]
Andrei Şerban adagolásában a néző seregnyi tünékeny érzelmet szimatol, amelyek fénysebességgel tűnnek át egyik a másikba, folyékonyan, elutasítva a formát, akárcsak az egyensúly bármilyen megnyilvánulását. Az érzések, benyomások, hevülések, idegrohamok, sóvárgások, a túlhaladhatatlan rögeszmékbe való belesüppedés, a vég nélkül halmozódó kimondatlan indulatok folyamatos dinamikája teszi ezt a rendezést annyira egyedivé. […]
Ennyi év színikritika során egyszer sem használtam a mestermű kifejezést. Most eljött az ideje.

Cristina Rusiecki: Panta rhei, English & libido
Cultura, 2008. január 24.

 

Andrei Şerban a végsőkig kiaknázza a színház két dimenzióját, a teret és az időt, és ezáltal lehetőséget ad a kérdéseknek arra, hogy válaszra találjanak, hogy megtalálják a legjobb válaszokat. Ez nem egy preciőz, gáláns szalon-megoldásokkal, manírokkal terhelt Ványa. Éppen ellenkezőleg. Az alakok nyersek, és egy kritikus tekintetnek vannak alávetve, amely a legapróbb részletekig, kíméletlenül kielemzi őket.

Demostene Şofron: Ványa bácsi, avagy a tapasztalat általi felfedezés esélye
FĂCLIA, 2007. szeptember 5.

 

Mit tapsolt meg az a száz néző? Egy XIX. századi orosz szerző darabját: Anton Pavlovics Csehov Ványa bácsiját. Egy jeles színészegyüttest a XXI. századból: a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészeit, akik váltott szereposztásban játsszák a darabot. A XX. századi argentin tangókat, amiket táncoltak. A díszlet és a jelmezek mindhárom évszázadból ihletődő alkotóját, Carmencita Brojboiut. Egy román rendezőt, akinek művészete minden póruson behatol: Andrei Şerbant.

Claudia Daboveanu: Ványa bacsi, a kolozsvári Nagybácsi
JURNALUL NAŢIONAL, 2007. aug. 27.

 

Kapcsolódó cikkek: