Nemzeti Most Magazin Ugrás a tartalomhoz
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
Vissza a hírekhez

Életem legbonyolultabb színpadi műve

- Ott tartottunk tehát, hogy egy rendezővel az elején kell beszélgetni, amikor – azon túl, hogy tudja mit akar - még tele van jobbnál jobb ötletekkel… - Vagy a végén, amikor egyáltalán nem tudja mit akart, de már látta az előadást a nézőkkel együtt. Közben nagyon nehéz beszélgetni – és ez nem csak a rendezésre igaz… - Egyetértek, de akárhogy is, most közben vagyunk… - Hál’ istennek, ugyanis közben nagyon-nagyon jól érzem magam, köszönhetően a színészeknek. Számomra ez egy plusz év főiskola… - A végén mestervizsgával? - Ezt nem tudhatom, reménykedjünk benne. Amit tudok, hogy ha ilyen tudású és érzékenységű művészekkel dolgozom, mint most, akkor rengeteget tanulok. Egy rendezőnek már az is nagyon jó, ha meg tudja valósítani az elképzeléseit. De ha úgy tudja megvalósítani, hogy az elképzelése átszűrődik olyan embereken akikre felnéz, képes velük megvívni a maga csatáját, és végül ebből a próbafolyamatnak nevezett darálóból az elképzelése csillogóbban kerül ki, mint amilyen eredetileg volt, akkor az ember nem csak elégedett, de mérhetetlenül boldog is lesz. - Már itt tartanátok? - Nem, még nem, de a jelek szerint eljuthatunk eddig. Pillanatnyilag a küzdelem első szakaszán vagyunk túl. Megpróbáltuk pontosan megérteni a Hamvai Kornél írta Vesztegzár szándékait, minden szereplő történetét. Átrágtuk magunkat a szövegen, amiről most már mindenki tudja, hogy valójában egy nagyon sokszálú, sokszólamú szimfónia, amelyben a különböző karakterek történetei párhuzamosan haladnak ugyanakkor összefonódnak egymással. Most ezzel vagyunk elfoglalva. A megfelelő hangsúlyokat próbáljuk, hogy a vígjáték nem nyomja el a krimit, de a krimi se a vígjátékot. - Hogyan tovább? - Folyamatosan születnek Bodor Johanna koreográfiái, csiszolódnak a viszonyok, készülnek a színpadképek, Horesnyi Balázs díszletei, hogy a végén, mint egy nagyzenekar, megszólaljon a darab. - A produkció még a próbateremben készül, de ha van idő és lehetőség, néha már kaptok nagyszínpadot is. Legutóbb egy ilyen próbát láthattam, László Zsolt és Hevér Gábor készült Nagy Cilivel és Marton Róberttal egy nagyon mulatságos jelenetre. Már most látszott, hogy a nézők jól teszik, ha felkészítik a nevetőizmaikat. - Attól nem félek, hogy a vígjátéki vonulat ne születne meg. Ezek a színészek nagyon tudják, hogyan kell poént mondani. A lényeg pont ez, hogy az erős vígjátéki szövetbe szorosan keverjük egy izgalmas krimi szálait. A színpadi krimik alapvetően kétfélék. Az egyikben a néző az elejétől fogva tudja ki a gyilkos, és azt figyeli, hogy a nyomozó hogyan deríti ki az igazságot. Erre épít például a Columbo. Az izgalmat a nyomozó sajátosan szellemes, bonyolult gondolkodásmódja adja. A mi darabunk nem ilyen és én ettől szeretem. Ebben a történetben nem tudjuk, ki a gyilkos. A gyanú minden pillanatban másra terelődik. A néző a szereplőkkel és a nyomozónkkal együtt kell, hogy gondolkodjon a megfejtésen. Ezért fontos, hogy a nyomozás végig követhető legyen, hogy a vígjáték ne nyomja el a krimit. Párhuzamosan kell tehát haladnunk, miközben még egy ugyancsak erős zenei szálat is fel kell építenünk. Eddig ez életem legbonyolultabb színpadi műve. - A próbán láthattam már Molnár Piroska egyik zenés jelenetét. Egy elképesztően jó, ahogy mondani szoktuk, slágergyanús szerzeményt énekelt fantasztikusan. Mintha a világ legjobb musicaljeinek valamelyik betétdala lett volna... - Mert Darvas Bence elkényeztetett minket. Nagyon jók a zenék és ugyanezt tudom elmondani Varró Dániel dalszövegeiről is. Molnár Piroska pedig nem véletlenül gyakori vendég az Operett Színházban, az ő énektudása fantasztikus. Éppen erről beszéltem mindvégig, az a nehézsége a munkának, hogy van egy krimink, ami ugyanakkor zenés vígjáték, amelyben a történet egy része a dalokban hangzik el. Ezért keressük a hangsúlyokat, a helyes arányokat. Nagy vitáink csak abból fakadnak, hogy mindannyian azt szeretnénk, hogy a néző minden pillanatban tudja, hogy most éppen mire kell figyelnie. Mert csak így érhetjük el, hogy a legvégén, amikor László Zsolt, alias Elder felügyelő, Miss Marple-módra értékeli az eseményeket, a néző a homlokára csaphasson, hogy ő végig tudta. Vagy éppen fordítva. Ahogy az izgalmas és szórakoztató krimikben. Eöri Szabó Zsolt

(2008. március 13.)