Lear Király
Játék az élet legmélyebb problémáival
Ma tisztán feltűnt előttem a shakespeare-i paradoxon:
Shakespeare-nél az élet nem élet: hanem anyag a gondolat számára, hogy a színpadra vetítse.
Nála mind a három egyforma fontos tényező: az élet, a gondolat, és a színpad.
Az élet mindenestől, ahogy ő maga meg bírta figyelni, de azt is mind sajátjának tekinti, amit mások figyeltek meg rajta, amit nézők, fecsegők s tudósok, könyvek és mesék és költők és hírhazugok összehordtak: ez az anyag, amelyből dolgozik, mint vasból a kovács.
A gondolat: ez az övé. Ahogy benne támad s benne él. Ahogy felvillan benne a szikra, mely új világítást vet az élet anyagára.
És a színpad: készen kapta s nem nyúlt hozzá, hanem beledolgozta magát, nem bírálta, elfogadta s oly tökéletesen hozzá alkalmazkodott a gondolkodásmódja, hogy második természetévé lett, hogy ösztönné vált benne. Annyira biztosan uralkodik e kifejezési formán, ahogy csak a verselő tud a metrumokon: tévedhetetlen.
*
Mi a Lear király írói akarata?
A szülő és gyermek probléma.
A testvér probléma.
A férj feleség viszonylata a bűn körül.
Hogy ezt megmutassa, hogy minderre tisztán rávilágítson, csupa párhuzamos cselekményeket halmoz föl.
Nem elég neki egy eset: az egy példa, amit az élet produkál. A színpad neki lehetőséget ad a zsúfolásra.
Van egy régi népmese az apáról, aki három leányát próbára tette, ki szereti legjobban s a legnagyobb azt mondta: szeretlek, mint az aranyat, ezüstöt, a gyémántot s a világ minden drágaságát. A második azt mondta: jobban szeretlek, mint néném, úgy szeretlek, mint az életemet! A harmadik gyermeke azt felelte: szeretlek, mint a sót. Kis gyermek voltam, mikor ezt a mesemotívumot így hallottam és sokat eltűnődtem rajta, mit is jelent ez.
Shakespeare, mint mindent, az adomát rögtön a színpadra dobta: megtalálta benne a tragikai összeütközés magvát s kifejlesztette belőle az apa s három lánya közötti viszonyt, egyben minden szülőnek minden gyermekkel való ellentétét.
Ahelyett azonban, hogy eme mélység felé növelte volna, s a lét gyökerei felé haladt volna s a szülő és a gyermek, a felnövő sarj s a kihaló régi, a megújuló természet, mely a kiélt formákat megszünteti s ugyanazt újra teremti: ahelyett, hogy ebben az irányban haladt volna, egyszerűen elfogadta a keresztény erkölcs maximáját, a negyedik parancsolatot következményeivel s a kérdésnek csak e rideg, e morális kritikáját, a közfelfogás benevelt kritikáját tette a magáévá.
Még az első felvonásban, éppen úgy, mint a Velencei kalmár expozíciójában, ahol csak felindítja az alakokat s felgyűri, szinte vulkánikus belső robbanással a probléma hegyét: nagyszerű. Ez a Lear óriás. Óriás erőiben s korlátoltságában, s ami vele történik, minden érzésünket fellázítja s izgalomban tartja.
Az első felvonás alatt le is folyik az egész pszichológiai eset: a király kisemmizi magát vagyonából, melyet érdemteleneknek ad s már be is következik a sors ítélete: aki lemondott jogairól, jogtalanná válik, aki kilépett az életből, az élet terhévé lesz: már belátta tévedését s már tudja, hogy nem segíthet rajta.
Még mi történhetik?
Mi fog következni a többi négy felvonásban?
A színpadi probléma teljes és kínos kifejlesztése.
Mivel a főtéma kész: elkezdi halmozni a hegyeket a hegyekre. Az apa mellé, aki három lányával küzd, odaállítja a másik apát aki két fiával hasonlóan, parallel viaskodik meg. Nem elég egy oldalról látni a szülő-gyermek komplexumot, két oldalról forgatja meg.
Mindjárt erkölcsi kritikával fokozva: amelyik gyermek apjával szemben rossz, az rossz mindenestől, feneketlenül romlott, az mind vagyonleső, kapzsi, becstelen, házasságtörő, cinikus, tolvaj, gyilkos: akár fiú, akár lány.
Minden jelenésben egy új meglepő s megdöbbentő szörnyűség, az előbbiekkel szemben folyton fokozás, túllicitálás, egyre nagyobb adag puskapor töltések robbantása, úgyhogy a végén már egyetlen lávázó, mennydörgő, vad tűzokádó szigetté válik a darab szűkre szabott világa.
Mert ez megint egy sziget az élet tengerének egy sarkán, amelynek semmi köze, sem földrajzilag, sem politikailag, sem társadalmilag az emberek többi világához: ez itt van magában s itt a szülők elleni vétség miatt ki fog halni mindenki.
*
A színpad úgy látszik nem bírja el az egyszerű igazságot. A színpad kirakat, amelybe a bolt legdrágább s legfeltűnőbb holmiját halmozza fel a kereskedő. A Shakespeare színpadja minden esetre egy csodatér. Bűvészkedés. És pedig bűvészkedés valódi értékekkel, igazi kincsekkel, a szemfényvesztő itt valóságos drágaságokat szór az égre s tudjuk, hogy azokat semmi veszély nem fenyegeti s hogy minden szépen vissza fog térni a boldog nyugalom helyzetébe.
(2007. január 10.)
