A legvidámabb szomorú nap

Jordán Tamás is hasonlókat mondott, mindenkinek megköszönve a lelkiismeretes munkát. A Senák negyvenhat, a Sárga liliom negyvenöt előadás után búcsúzott - nagy sikerrel, mondjuk így, a csúcson. A poénok hiánytalanul ültek, gyakran már a csattanó előtt, hiába, a törzsnézők… És liliom is érkezett, egy hatalmas kosárral. Köszönjük! Mitől működik egy előadás? Ezt kérdezgettem színészektől, résztvevőktől. Mohácsi János: fogalmam sincs. Tót Richárd, a liliom koreográfusa: fogalmam sincs. Stohl András aztán kisegít: - Szerintem attól, hogy sok ember, egyszerre, jól játszik. Mindenkinek megvan a maga élete a színpadon. Különösen nagy erénye az előadásnak Gazsó Gyuri sajátos humora. - Te is szereted az előadást? - Bizonyos szempontból nagyon szeretem, bizonyos szempontból gyűlölöm. - Nocsak. Az utóbbiról mondj valamit. - Hát, iszonyú hosszú. Az azért nem normális, hogy az ember hattól háromnegyed tizenegyig üljön a színházban. Félek, hogy a hosszúsággal veszítünk az előadás erényeiből. Ha egyszer ugyanezt meg tudnánk csinálni koncentráltabban, az csak jobb lenne, nem? Hollósi Frigyes: Mitől működik? A leglényegesebb szerintem az, hogy mindenki szereti. Mitől szeretjük meg? Jó benne játszani. Mindenki várja, hogy mikor következik már. Pedig van, akinek nagyon sokat kell várnia, mert azt nem lehet mondani, hogy rövid darab. Nagyon sajnálom, hogy vége, szerintem mindenki ezt fogja mondani. És valóban, mindenki ezt mondja. Sinkó László: nem is értem, miért nem játsszuk tovább. Mindegy, nem az én dolgom. Sok ilyet el kellett már fogadnom a pályán. Mindenesetre ebben a színházban ez volt az első olyan bemutató, ahol érezni lehetett, hogy összekovácsolódik a társulat. És a szakma is elfogadta. Azt kívánom mindenkinek, hogy mindazt, ami jó volt, vigye magával ebből az előadásból és, majd amikor egy másik darabot próbál, gondoljon vissza rá, milyen jó az együtt játszásnak, az együtt gondolkozásnak ez a formája. Én ezt az élményt viszem magammal. Keresem A Senák szereplőit is, de ők ilyenkor a stúdiószínpadi öltözőkben készülnek. Az előtérben még egy utolsó, előadás előtti szövegösszemondó próbát is tartanak. Csak Spindler Bálát látom feltűnni a büfében. Ásványvizével a kezében ácsorog, szomorúnak látszik. - Igen, az vagyok, mondja. Ilyen lehet egy válás. Nem tudom, még életemen nem váltam. - De hát, olyan sokszor kell átélnetek ezt a szakítást… – Igen, de ez most valahogy más. Beszéltem a Jordán Tamással és mondta, hogy iszonyú mennyiségű előadás van repertoáron, egyszerűen tarthatatlan. Jönnek az új darabok, a díszletek… megértem. Csak sajnálom. De van egy jó hír is, bár elkiabálni sem szeretném, meg bele sem élem magam, amíg nem lesz biztos: lehetséges, hogy sikerül pályázati pénzt kapni arra, hogy tévéjáték lehessen az előadás nyomán. Megérkezett már a díjad Monte-Carlóból? Még nem, mondja Schell Judit. De most már valakit felhívok, szeretném már látni. - Kedvenc jeleneteid? - Mindegyik. Amelyikben vagyok, amelyikben nem, mindegyik. A műtét például már klasszikus. De a harmadik felvonást is nagyon szeretem, az elsőben meg részt veszek, azt meg azért. Hevér Gábor: a szívem szakad meg. Hogy mitől működik? Szerintem attól, hogy mindenkinek meg van benne a dolga. Azoknak is, akiknek nagyon kevés a szövege. Nagyon jól összejött a csapat, ami nyilván a Mohácsinak is köszönhető. Az előadás olyan dolgokkal van tele, amiket nagyon élvezetes játszani. Ráadásul a többségét mi találhattuk ki. Azt hiszem, hogy egy színész számára ez a legszebb álom. - A baba hogy van? Ó, nagyon jól - válaszolja Bognár Anna, és ragyog a szeme. Ma kapott járókát, ez a nagy újság. Mindjárt hét hónapos. - Hogyan viseli, hogy visszajöttél játszani? - Jól. A estét leszámítva, egész nap vele vagyok. És egy sokkal kiegyensúlyozottabb mamát lát így, hogy újra játszom. - A liliom búcsúztatása hogyan érint? - Több ez mint búcsúztatás. Ez belőlünk egy darab. Azon gondolkoztam, hogy amit a Mohácsi csinál, az nem is rendezés. Kötődést teremt, amit aztán elvesz. Illetve, hát nem ő, az élet. - Megírhatom, hogy ezt könnyek között mondtad? - Igen. - Kedvenc jeleneteid? Nekem a harmadik felvonás, mert helyre teszi ezt az egész őrületet. És természetesen a négyes a második felvonásban, amikor kitörök, hogy elegem van ebből a kórházi bezártságból. Jó figyelni a kollégákat, akik mindig előjönnek valami improvizációval. Szerencsére én nem vagyok egy röhögős színész. Azon szórakozom, ahogy a többiek próbálják elfojtani. A Gazsót például el szokta ragadni a kreativitása, nagyon szeretem. A Gazsó. Az egyik legnagyobb teher az ő vállát nyomja az előadásban, így csak óvatos kísérleteket tettem, hogy beszélgessek vele is. Talán túlságosan is óvatosakat, de nem akartam zavarni. Aztán, gondoltam, majd előadás után, de akkor meg egyszerűen csak átölelt, köszönöm, nagyon köszönöm - mondta. Sebaj, majd máskor beszélgetünk. Schmied Zoltán: nagyon szeretem az egész előadást, minden jelenetem a kedvencem. A griff, a kórház, a műtét természetesen, és a harmadikban a legvége, amikor én már civilben jövök vissza. Hogy mitől működik? Azt hiszem a rendezőnek sikerült mindenkiből a legjobbat kihoznia a próbák során. Kivétel nélkül mindenki óriási alázattal, ugyanakkor nagy élvezettel dolgozott. Kulka János: A négyes az első felvonásból, aztán amikor a Schell azt mondja, hogy na, jó, Judit. – Tegnap láttam, nézted a műtétet, fotó is készült róla. – Pedig nem szoktam, de tegnap rájöttem, hogy már ha akarnám se láthatnám többet. Azt nem mondanám, hogy megszakad a szívem, végül is annyi más jó is van még, de azért szomorú vagyok, hogy egy ennyire másfajta előadás eltűnik a repertoárból. Közel áll a szívemhez ez a Mohácsi-féle színház. Van ebben adarabban egy visszatérő mondásom: „tudod, mit csinálnék én vele?” Hát, játszanám tovább, mondja Papp Zoltán, már a pártalapítás, azaz a színpadra lépése előtti pillanatban. Mellette Blaskó Péter, helyeslően bólogatva indul befelé. A közönség pedig már az első poénra lecsap, hálásan nevet. A stúdió szintén zengett a nevetéstől, és a tapstól. Ennyire vidám szomorú nap ritkán adódik az ember életében. A továbbiakban beszéljenek a képek, kivételesen nem csak a színpadon történtekről... Eöri Szabó Zsolt

(2006. december 14.)