Vissza a hírekhez
Tizenkét ember
Az európai színházra oly jellemző kukucskálás lényege, hogy a színpad és a nézőtér két különböző hely; fények, zenekari árok, dobogó és még ezernyi találmány választja el őket egymástól. Ezen a jelzett, ám hiányzó negyedik falon át pillanthat be a néző a színpadon zajló eseményekbe.
A Nemzeti Színház stúdiószínpadán azonban most egy valódi szoba áll. Egy 14 x 6 méteres szoba.
Mennyezete, padlója, falai vannak. Egy hatalmas kalitka, amely kettévágja a stúdiószínház négyzetes belső terét, egy negatív fekete lyuk, ahonnan kilátni nem lehet, és ahol nem hallatszik a nézőtér zaja.
A falak speciális anyaga úgy viselkedik, mint a filmekből ismert kihallgató szobáké. A belül lévők tükörnek látják, a nézőtéren ülők üvegnek. El tudják képzelni? Hát persze. És a következményeit is?
A klasszikus kukucskáló színházban, ha például asztalhoz ülnek a színészek, szinte mi is ott ülünk velük együtt. A jó előadásokon, ahogy mondani szoktuk, együtt lélegzik színpad és nézőtér, a művészek a legkisebb rezdülésünket is megérzik. Még a csöndjeink közti minőségi különbségeket is pontosan érzékelik.
Egymásra figyelnek, de a szerepek belőlünk is építkeznek. Ám most, csak ők lesznek egymás számára. Hogy mi is ott vagyunk, arról legfeljebb az ügyelőpult monitorának képéből értesülnek majd, a színpadra lépés pillanatában.
De utána már csak a kollégák hangja, reakciója, indulata, figyelme, csöndje marad. Tizenkét esküdt, bezárva egy szobába. Tizenkét dühös ember. Tizenkét színész mint a darabban. Tizenkét ember mint a valóságban.
Kép és szöveg: Eöri Szabó Zsolt
Reginald Rose: Tizenkét dühös ember
Rendező: Balikó Tamás
Bemutató: 2006.04.01.
Az előadás színlapja
(2006. március 24.)