A rendező: Balikó Tamás

A Tizenkét dühös ember próbafolyamata életem egyik legizgalmasabb munkája, egyben talán a legtartalmasabb is. Pedig ezzel a darabbal nem először találkozom. Azért vettem elő újra, mert tiszta és remek a logikája, ami mindig izgatja az embert. Kiváncsi voltam ennek a darabnak a kapcsán, hogy én mennyit változtam, mi történt velem a két előadás között eltelt nyolc év óta. Titok, hogy egy ilyen munkafolyamat mitől jön össze. Hogy Isten ujja vagy nem Isten ujja. Talán nem is kell misztifikálni. A lényeg az, hogy nagyon sok tényező játszik közre: a társulat, az alkalom, hogy pont mostanra ért meg az a korábbi előadásom, az új fordítás ténye. Ez a két hónap, amit ezzel a tizenkét színésszel eltöltöttünk olyan minőségi színházi légkört eredményezett, ami valódi ritkaság. Számomra a színház nem klasszikus értelemben vett értelmiségi, hanem sokkal inkább gyakorlati és érzelmi, azaz elsősorban a szívre ható műfaj. Nagyon rokonszenvesnek találom azt a fajta színházat, ami azon a Márai-tézisen alapul, hogy minden tevékenyég elcsüggeszt, aminek a mélyén nem húzódik valami humánum. Úgyis mondhatnám, hogy engem minden eluntat, aminek a mélyén nincs szenvedély. Véleményem szerint a darab címéből nyugodtan ki lehetne húzni a ’dühös’ szót. Mert ebben az előadásban az izgat, hogy tizenkét ember együtt van két órán keresztül. Nem is akárhogyan. A díszlet egy üvegfal, mert helyszínül egy amerikai toronyház legmagasabb szintjét választottuk. A színészek nem látnak ki a nézőtérre, hallani sem hallanak semmit. Számukra embertelen kísérlet, hogy így fognak végig játszani. Azt fogják megélni, ami a darabban is történik, hogy bezárják őket egy szobába. Le akartam venni a darabról azt a teatralitást, ami törvényszerűen ráragad. Kockázatos a dolog, de nagyon hiszek benne. Ily módon a nézőknek is szinte szégyenkezve kell végignézniük, ahogy az előadás végére teljesen lemeztelenednek a színészek.

(2006. március 24.)