Reginald Rose: Előszó
Six Television Plays by Reginald Rose. New York, 1956.
- Részlet -
A Tizenkét dühös ember egyetlen olyan darabom (tévéjátékom), mely személyes élménnyel kapcsolatos. Körülbelül egy hónappal megírása előtt ugyanis egy esküdtszék tagja voltam. Az esküdtszéknek emberölés tárgyában kellett ítéletet mondania.
Miután ez volt első részvételem egy ilyen tárgyaláson, megvallom, a dolog nagy hatást gyakorolt rám, bár a beválasztásommal kapcsolatos hivatalos értesítést zsémbes morgással fogadtam: Istenem, van ebben a New Yorkban nyolc millió ember. Pont engem hívnak!?
Később úgy tűnt, hogy esküdttársaim valamennyien hasonlóképpen vélekednek a megtiszteltetést illetően, különös módon azonban, elfoglalva helyemet a tárgyalóteremben, szemtől szembe találtam magam egy különös emberrel, a vádlottal, akinek sorsa immár kisebb-nagyobb részt az én kezemben volt. Ettől kezdve viselkedésem gyökeresen megváltozott kezdtem élénken odafigyelni a hallottakra, a vádlott, a tanuk, az ügyész, az ügyvéd magatartására, megdöbbentett a terem közönyös, hivatalos, kincstári nyugalma, a maszkszerű arcok, a menetrendszerűen cikázó hivatalnokok. Lehet, hogy sohasem kerültem bárminek is ennyire a hatása alá.
Gondolom, a tárgyalásnak ez az előre tervezettnek tűnő kicentizettsége, egy embersors igazi megvizsgálása iránti közömbössége irritált később arra, hogy elviselhetetlen módon viselkedjek másik tizenegy esküdt kollegámmal szemben.
Az esküdtszéki vita során többször támadt olyan érzésem, hogy az átlagembernek fogalma sem lehet arról, mi történik a zárt párnázott ajtók mögött, s ekkor gondoltam legelőször komolyan arra, hogy nem volna érdektelen egy olyan tévéjátékot írni, melynek teljes cselekménye az esküdtek tárgyaló helyiségében játszódna
A Tizenkét dühös ember vázlatának megírása érdekes módon sokkal több időt vett igénybe, mint a forgatókönyvé. A figurákban gomolygó belső események munka közben annyira bonyolódtak, hogy minduntalan és önkéntelenül letértem a vázlathoz szükséges ösvényről, s betévedtem a szinte önmagukat formáló jellemek rengetegébe.
A mű megírása közben négy dologra fordítottam különös figyelmet:
1. az a magabiztosság, amellyel kezdetben minden esküdt kötelezte és védte álláspontját
2. az az elképesztő szellemi-érzelmi egyenlőtlenség, mely eközben felszínre került
3. érzelmi és erkölcsi sablonok
4. fizikai, azaz külső behatások: pl. időjárás, az idő múlása, a kényelmetlen terem. Nem volt nehéz észrevenni, hogy valamennyi tényező nagy drámai potenciál hordozója.
Mielőtt a darabot próbálni kezdték, sokat kellett húznom a dialógusokból. A húzásokat ott végeztem, ahol a párbeszéd mélyítette a jellemeket. Meggyőztek róla, hogy ezt elvégzi a szöveg helyett a színészi magatartás. Persze, mint a legtöbb szerzőt, a kitűnő előadás sem győzött meg jogerősen, hogy valóban a húzások tették hatásosabbá a játékot, bár végül is azt hiszem, hogy amit a Tizenkét dühös ember elmond az igazságról, a társadalmi felelősségről, az emberi felelősségről a társadalmon belül, megbocsátja a szerzőnek, hogy egyes figuráit nem fejlesztette, nem alakította ki eléggé.
(angolból fordította: Völgyesi Katalin)
