Suvadások a föld homlokán

Ez a szelíd szemlélődés, a világ finom analízise, letapogatása a részleteknek, értelmezése a Teremtő léptéke szerint szerveződő plaszticitásnak, ez nem lehet bizonytalanság. Nem lehet az, mert nem ábrázol, hanem teremtő módon, mélyen meg, és átélve újrarendez. Mindenek előtt újrarendezi azt, amit eddig a technikákról, az alkotás elveiről tudtunk. Hiszen itt nem rajzok születnek, nem akvarellek, nem táblaképek és még csak nem is egyszerűen egyedi lapok, nem szobrok, és alig-tárgyak, hanem maga a szabadság. A közelítés szabadsága. A természet évezredek óta finoman szitáló szemcséi, szemmel és ésszel követhetetlen folyamatai állnak itt össze, hogy megidézzék az időtlenséget. Nagy Gábor nem is annyira képi világot épít, szobrászi életművet teremt, mint inkább filozófiát. Egy teljesen személyes gondolatrendszert, amely nem szavakban, tételekben, üdvtanokban ünnepli magát, hanem finoman kódolt jelekben. Csakhogy ezek a jelek nem a rideg racionalitás szerint születnek, és nem megfejtendő hieroglifákként sorakoznak egymás mellé, hanem ott van mögöttük az élmény. Az a tiszta élmény, amely már minden érdek nélkül köszön vissza, amely nem kelleti magát, és nem akar megfelelni. Az a látvány, amely akkor is ott rezeg idegeinken, ha nem figyelünk, nem koncentrálunk, nem fókuszálunk rá. Ez a természetelvű absztrakció önmagát is a természet részének tekinti. Nem kihasít belőle, nem metszetet készít, hanem a kozmikust láttatja a legkisebb részletben is. Ráadásul nem vesz erőszakot rajta, nem akarja kitalálni, kényszeresen átformálni, ötletadó elemmé zülleszteni, inkább az egészet termőre kívánja fordítani. Olyan puritanizmussal nyúl anyagaihoz, olyan mértéktartással és mértékadással, olyan rendíthetetlen türelemmel, hogy a műtárgy és a művészet tárgya szinte azonos önmagával. Ez a tartózkodó bensőségesség mégsem mond le rólunk. A múlt mélyén megfeneklett, önmagunk számára már alig létező emlékeket, érzéseket és hangulatokat fogalmaznak meg ezek a színes, vagy fekete-fehér morze-jelek, a nosztalgia örökbecsű, becsapós hamissága nélkül. Látszólag szőnyegmintává szelídül a szépség, a kiszámítható mégis kiszámíthatatlan, a befejezett folytatódik, ott ahol a vonal megszakad, a szín megtorpan, ahol az üres papír sem üres már. Miközben Nagy Gábor finom, képenként ismétlődő kalligráfiája is külön üzenet. Körré rendeződő zárt kérdő jel. Térben és időben, látszólagos rendben, mégis valami jóvátehetetlen nyugtalanságot keltve képet kaphatunk kétségeinkről. Éppen a várakozás harmóniája kelt feszültséget, ez a különös csend kezd egyre hangosabban dübörögni. A középkori mesterek tudtak ilyen alázattal, visszafogottsággal háttérben maradni, hogy aztán éppen őket - a korántsem stiláris elemekben dőzsölő, radikális személyiségük eredetiségét széles gesztusokban kínáló alakokat - az akár névteleneket, soha ne kerülhessük meg. Ebből a magatartásformából, alkotás-lélektani tanulságból táplálkozik egyébként Nagy Gábor pedagógiája is. Nem adok mintát a festéshez, a művészethez, csak a gondolkodáshoz. Mit lehet tőlem tanulni? Hát kétségeket. Ecsetvonásaim ritmusát másolni, zárt kompozíciós rendemet újra felmondani, letisztult tárgyaimat utánam faragni, csapolni, simogatni meddő és felesleges dolog. Mindenki csak a maga által megjárt és meghódított szellemi tájakon lehet otthonos, s ekképpen hiteles. Nagy Gábor festőként, gondolkodóként és tanárként is úgy ad, hogy töprengenünk kell, kaptunk-e egyáltalán valamit? Csak később érzékeljük, hogy a szavak tovább mondják, tovább gondolják magukat, a képek tovább épülnek, velünk maradnak, a tárgyak most is alakulnak. Ezeket a belső tájakat már nem bontja meg semmi, nem változtatja meg az időjárás, a szél, az erózió. A suvadások azért kellenek, hogy érzékelhető legyen a röptető fennsík. A fehér angyal sosem csúszik le a csúszdán. Az ima tartja. De legalábbis a hit. Az a hit, amely a legszemélyesebb költészet, amelynek nincsenek szabályai és nem is tanulható. Miközben mégis: mindez mélyen gyökerezik a szakma magas rendű és elmélyült ismeretében, abban a mívességben, amely a belső igényességből táplálkozik, a magyar festészet sajátja töretlenül és folyamatosan - forduljon bármerre a kíváncsiság és a kísérletező kedv. Ez az a belső tartás, amely úgy tud a hagyományokkal bánni, hogy a modernitás igényét belülről éli meg. Időtlenséget éppen azáltal nyer, hogy nem kifelé, de befelé figyel. Nem a közönségnek játszik, hanem saját szabályai mozgatják. Antall István

(2006. február 24.)