Nemzeti Most Magazin Ugrás a tartalomhoz
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
Vissza a hírekhez

Nem tudjuk, milyen egy görög sorstragédia

Sopsits Árpád a próbák során lényegében csak annyit volt hajlandó elárulni a készülő Oidipuszról, hogy mai, élő előadást szeretne létrehozni. Babonás vagyok ebből a szempontból - mondta. Úgy vagyok vele, hogy ha előre nagyon sokat elmond az ember, az balszerencsét jelent. - Sikerült elkerülni a balszerencsét? - Végső soron igen, az előadás elkészült és vállalható. - Úgy érzékeltem, hogy meglehetősen feszült volt a próbafolyamat. - Nem szégyen bevallani, igen sok felesleges utat tettünk meg. Az ember keresgél. Az elképzeléseim közül nem egy dugába dőlt. Végül valami mást győzködtünk ki egymásból és ez nem ment összeütközések nélkül. Aminek örülök, hogy végül is elértünk egy vállalható letisztultságig. Nyilván még ezen is lehetne dolgozni, érdemes lenne megkeresni, hogy ennek a letisztult formának milyen kijáratai vannak, de erre már nincs lehetőség. De amúgy sem hiszem, hogy valaha is képes leszek befejezni egy munkát. - Millió apró részletet kellett megoldani. Valóban bonyolult munka volt. Nagy fegyelmet kértél a színészektől. - Önfegyelmet. Mert a darab szerkezete megkívánta. Ami végül kialakult, az nem az én érdemem, hanem a csapaté. - Már az előadás első pillanatai meglepetéssel szolgálnak. Például a tér, mint egy bank előcsarnoka, fekete márványburkolattal. - Antal Csaba a díszlet és jelmeztervező. Az első találkozásunkkor csak annyit mondtam neki, hogy azt szeretném, ha az első rész fekete, a második pedig fehér lenne. Aztán a Csaba kitalálta ezt a világot. Tetszett. Akkor döntöttem úgy, hogy legyen ő a jelmeztervező is. Nem akartam még egy emberrel a színekről vitatkozni. Az alapötlet egyszerű. Az Oidipusz király, tehát az első rész, érzésem szerint egy nagyon zárt, sötét, tragikus világ, ahonnan nincs menekvés, nincs kiút. - Akár egy lélektani krimi. A főhős egy gyilkost keres, és önmagát találja meg. - Igen, és, miután eljut önmagához, nem tud semmi mást tenni, mint beteljesíteni az isteni jóslatot. Ahogy Teiresziasz, a vak jós mondja: a végén nem látsz mást majd, csak feketét. Ez a darab arról szól, ahogyan egy ember egyre közelebb kerül saját magához. Egyre inkább látja, íme, ez vagyok én. Az elején annyira ártatlannak hiszi magát, hogy saját magára mond végzetes átkot. Később is csak annyit sejt, hogy valami nagyon szörnyű útra lépett, hogy valami súlyos köze lesz a dolgokhoz. Aztán, a végén, mikor megsejti, hogy mi, akkor már csak azért is akarja az igazságot. Ezzel nő a többiek fölé, mint tragikus hős - sőt, mint ember. Legtöbbünk megpróbálná elkerülni a sorsával való szembesülést, megpróbálna fölébe emelkedni, kiskapukat keresni. Oidipusz következetesen kutatja a sorsát, az igazságot. - Miért lett a második rész játéktere fehér? - Nem tudnám megindokolni, de bennem a vakság inkább fehérség, mint feketeség. A fehér egyfajta tisztaság, megtisztultság. A fehérben van valami nem földi, nem evilági. Az én anyám vak volt, más fogalmaim vannak a vakságról, mint a legtöbb embernek. Az Oidipusz Kolónoszban számomra fehér. A Csaba, ráhangolódva a gondolataimra, nagyon jól találta meg ezt a világot. - Az egyik kedvenc képem az előadásból Oidipusz halála. A darab erre vonatkozóan nem ad támpontot, de a fehér díszlettel, a fénnyel, gyönyörű megoldást találtatok rá. - A hogyant, természetesen, az előadásból sem tudjuk meg, hiszen az nem is fontos. A vak és öreg Oidipuszt a fény fogadja, amit ő már nem érzékel, talán csak a bőrén. - Honnan a futószőnyeg ötlete? - Antal Csaba találta ki. Én csak annyit mondtam, legyen a díszletben valami mozgó elem. Ő mondta, hogy legyen ez egy futószőnyeg. Jó, gondoltam, de akkor legyen kettő. Legyen végeláthatatlan körforgás. - Egy görög drámában ez elég egyértelmű szimbólum. - Természetesen. A sors. Nagyon vállaltan az, ami. Ugyanakkor van egy erős teátrális hatása és ritmizáló szerepe. Olyan, mint egy megállíthatatlan szerkezet, mint az ember életének folyása, nem lehet harcolni ellene. - Az eddigi kritikák a darab erényének tartják a szép és mai szövegmondást. Ahogy ígérted, senki sem rohangál koturnuson, senki sem ágál. Szophoklész gondolatai érthetőek, Babits szövegét gyönyörűen mondják a színészek. Én mégis az előadás térszervezését tartom a legizgalmasabbnak, mert úgy vélem, nagyon sokat segít a darab megértésében. És látszik, hogy nagyon fontosnak tartottad te is, ki és hol jelenik meg, mikor hol tartózkodik a térben. - Igen, de az eredeti elképzelésemhez képest ebben is sok minden változott. A második felvonásban például egyértelmű, hogy mindennek a központja és középpontja Oidipusz. Minden és mindenki körülötte forog. Szinte rácsatlakoznak, mint egy szabad vegyértékekkel rendelkező szénatomra. Az ő teste a tét, hiszen a jóslat szerint aki azt birtokolja, arra csak jó jön a jövőben. Én nagyon szerettem volna, ha a második részben Oidipusz meg sem mozdul. Csak ül középen, és mindenki hozzá jön. De ezt az elképzelést a próbák során nem lehetett tartani. Mégis, szimbolikusan, ezt érzem a darab igazságának. Ezért lett végül egy centrális tere a Zsocinak. - Nem tudjuk, mi lesz az előadás sorsa, elkiabálni se szeretnék semmit, de annyit megkockáztathatok, hogy ez az előadás egészen más, mint amit egy görög sorstragédiától várunk. Már az első kép, amikor a kórus vegyvédelmi ruhába öltözve megérkezik a futószalagon… - De hát nem tudjuk, hogy milyen egy görög sorstragédia. Természetesen mindennek utánajártunk, mindent elolvastunk, filológiailag is fölkészültek voltunk. De én ma élek, ezért ma érvényes előadásokat akarok létrehozni. Nem köthetnek minket a régi ismeretek, előzmények, színházi hagyományok, mert azzal megkötjük a kreativitásunkat. A maiság sem fontos. A mai, holnap már tegnapi lesz. A fontos az, hogy abban az időszakban, amikor egy előadás látható, a nézők igaznak érezzék, érvényesnek a saját világukra. Ezért én egy szenvedélyes darabot akartam létrehozni. Felmutatni az emberi szenvedélyek igazságát. Az hogy pusztán elmondjak egy történetet, két és félezer év távlatából rámutassak a szereplőkre, hogy lám ők ilyenek, meg olyanok, az engem egyáltalán nem érdekel. Kép és szöveg: Eöri Szabó Zsolt

(2006. február 10.)