Nemzeti Most Magazin Ugrás a tartalomhoz
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
- Nagyon élvezetes volt, megmaradt bennem az olvasópróba, ahol végig kommentáltad saját szövegkönyvedet. Kis publicisztikákat, sztorikat mellékeltél a mondatokhoz, jelenetekhez, mindig ezzel a befejezéssel: csak mondom… - Nyilván, az ember megpróbálja lemezteleníteni a szándékait. A legpontosabban én akkor tudom megértetni, hogy nekem mi, miért fontos, ha személyessé teszem. Más másként, én így dolgozom. - A címről mindenkinek Becket, Godot-ra várva című darabja fog beugrani. A történet úgy is indult, hogy azt fogod színre vinni. Hogyan lett belőle a Várva? - Amikor Jordán Tamással beszélgettünk a másik rendezésemről (Gerhart Hauptmann: A bunda), szóba került, hogy milyen feladattal lehetne megbízni Básti Julit és a Csoma Juditot. Akkor jutott eszembe, hogy milyen érdekes lenne színre vinni Beckett darabját nőkkel a főszerepekben. Rövidesen kiderült, hogy erre nem kapjuk meg a jogot, amit szinte örömmel vettem, mert így lehetőségem adódott, hogy átformáljam. Így született meg a Várva alappéldánya, amit az első héten ízekre szedtünk és még a próbákon is, sokáig szabtunk-varrtunk. - Mi a fontos számodra a történetben? - Az élet tartamának és tartalmának az ellentmondásai. A visszaszámlálás. Van egy elméletem: mi egy elöregedő társadalomban voltunk fiatalok, és egy fiatal társadalmi rendben lettünk öregek. Mi lendületesek, progresszívek lehettünk ifjúságunkban, ebből kifolyólag tragikus megélni azt, hogy az új társadalmi rend kifejezetten a szeméttelepre utalja az életük utolsó harmadában lévőket. Az motoszkált bennem, hogy ezt a helyzetet kellene színpadra vinni, hogy a tehetségek működtetése milyen nehézségekbe ütközik, hogy a céltalan várakozás – amilyen a miénk is volt a szocializmusban - elemészti a jellemet, a kedélyállapotot, a tehetséget. Nagyon sokan élnek ebben a helyzetben manapság is. - A szabás-varrásról jut eszembe, úgy tudom, te jobban szeretsz kész példányból dolgozni. - Valóban, de ez most nagyon érdekes munka. Az improvizációk beágyazása a munkafolyamatba, a próbákon előkerülő szövegek megítélése, hogy melyek képviselik a problematikát, melyek személyesek. Ezek már nem csak szakmai, hanem emberi kérdések is. - A Várva, mintha egy „színház a színházban” játék lenne. Mintha színésznők beszélnének magukról, egy színházban… - Mintha. Ha akarom igen, ha akarom, nem. - Mintha a kaposvári színház büféje lenne a helyszín. - Igen, de csak nagyon mintha. Ha akarom a kaposvári, ha akarom, a komáromi, vagy akár az itteni. Lehetne bármilyen hely, ahol emberek megfordulnak, ha megfordulnak. Ezt majd a néző eldönti magában. - Mi az alaphelyzet? - A két főszereplő, két középkorú hölgy. A gyerekeik már felnőttek, nagy románcokra már nem számíthatnak. Olyan korban vannak, amikor már meg kell küzdeniük fiatalságuk elmúlásával. Ráadásul még azt is érzik, hogy kiszorultak valahonnan. Várnak valami csodát, ami nem valószínű, hogy jön, vagy ha mégis, akkor nem valószínű, hogy az lesz, amire várnak. A két hölgy találkozik egy párocskával. Tehát a helyzetek diszpozíciója hasonló, mint a Godot-ban, de egyetlen mondat nem azonos vele. Vagyis, Beckett segített hozzá a darab kitalálásához, de ez egy új történet, amivel tisztelgünk Beckett szellemének. - Gondolom, hogy a „nem történés” izgalmas színrevitele az egyik legnagyobb feladat színésznek, rendezőnek egyaránt. - Van ebben tapasztalatom, Nyíregyházán próbáltam egyszer egy darabot, amit ilyen nyújtott-nyögvenyelősre képzeltem, hát…, körülbelül olyan is lett… Ez nem ilyen. A próbák során a két színésznő között több ütközést, több eseményt tapasztalok, mint amit eredetileg reméltem. Olyan hallatlanul színesek, lendületesek, hogy erre a darabra biztosan nem a nem történés lesz a jellemző. Illetve csak annyiban, hogy a sok történés folytán végül kiderül, hogy itt sem történik semmi. Mint a mai magyar valóságban. - Fontos számodra, mit gondol a közönség? - Mindig is utaztam arra, hogy a közönség ne unatkozzék. A legnagyobb bűnnek én nem azt tartom, ha valami rossz, hanem azt, ha unalmas. - Nos, itt adott két hatalmas színésznő, ahogy a többiek is kitűnő művészek. A történet valahol róluk is szól, az emberek pedig imádják a titkokat. Nem szeretném elkiabálni, de elképzelhető, hogy egy frenetikus élmény, játék részesei leszünk. - Minden elképzelhető…, az nem, hogy a mai színházi közegben feltűnést keltsen bármi. Az a fontos, hogy az ember a saját lelkiismerete és képessége szerint tegyen meg minden tőle telhetőt. Hogy a néző ne mondja: ezért kár volt ennyit adni. És, hogy vigyen haza magával valamit, ami még később is foglalkoztatja. Valamit, amire azt mondhatja, hogy persze, hiszen engem is ez bánt, én is ugyanígy tengetem a napjaimat, legfeljebb nem vallom be magamnak. Szerintem minden színdarab a Hamlet első mondatáról szól: „Állj, s felelj, ki vagy?” Ha erre képes válaszolni egy színházi előadás, akkor nem lehet, hogy az ne érintse meg a közönséget. Ha jól tesszük fel a kérdéseket, és jó válaszokat adunk… Ami, persze, nem mindig sikerül… és, ebben az esetben is nagy a kockázat. Eöri Szabó Zsolt
  • Az előadás színlapja

    (2005. október 28.)