Blaskó Péter - a legjobb férfi alakítás

Hogyan telt a nyarad? Munkával. Gyulán voltam, ahol a Vidnyánszky Attilával a Shakespeare Fesztivál nyitódarabjában dolgoztam. A „Shakespeare koszorú” című előadás több Shakespeare műből állt össze, döntően a Rómeó és Júliából, a Macbeth-ből, a Hamletből. A harmadik részben Prospero szigete elevenedett meg, ahol még több darabból szerepeltek idézetek. Képzeld el, hogy egyszerre két helyszínen indult az előadás, a színészek is végszóra közlekedtek a két helyszín között. A nézők így először csak az egyik felét látták a produkciónak, aztán a szünetben helyet cseréltek, mi pedig újra eljátszottuk a felvonást. A harmadik részre aztán mindannyian egy helyszínre kerültünk, a tószínpadra. Az összes shakespeare-i nagy hőst eljátszhattad? Nem, én a keretjátékban vettem részt, Don Quiote lovag képében, mint Shakespeare mester védőügyvéde. Tolsztojjal szemben, akinek a följegyzéseiből tudjuk, hogy nem kedvelte Shakespeare-t. Minden szempontból nagyon érdekes játék volt. És, életedben először, együtt játszottál Borbála nevű gyermekeddel is. Így igaz. Atyai szívednek ez fantasztikus lehetett… Igen, bár én csak a próbán láthattam, mert amikor ő a táncával megelevenítette Prospero szigetét, elővarázsolta a Shakespeare-hősöket a szigeten, én éppen egy ladikban eveztem a tavon, a sziget felé. Ami borzasztó bonyolult volt, mert a ladik mindkét oldala föl volt szerelve díszletelemekkel, csak állva lehetett evezni. De azért megadatott egy olyan pillanat is, amikor az ölemben hozhattam be Borit a színre, ő Cordélia, én Lear… Apa és leánya. Volt más is a nyáron? Különböző filmes próbafelvételeken vettem részt, de ezek pillanatnyilag még csak álmok, így nem szívesen beszél róluk az ember. A legtöbbjük, pénz hiányában, nem szokott megvalósulni. Nem vagy benne a Rokonokban? Nem, sajnos, nem. Úgy emlékszem, hogy amikor elváltunk az ősszel, azt mondtad, végig pihenni fogsz a nyáron. Ehhez képest, volt munka is rendesen. Mindig így indul. Egy nehezebb évad után, mint számomra a tavalyi is volt, arra gondolok, hogy most aztán nagy pihenés következik. Aztán mindig jön valami, ami elragad. Úgy érzem, hogy a tavalyi évadodra – leszámítva három ujjadat – mindenek úgy emlékezhetnek, mint egy kivételes, fantasztikus szezonra. Javíts ki, ha rosszul gondolom. Tudod, ezt igazából soha nem tudja az ember, csak egy bizonyos idő elteltével. Ha majd visszanézve is azt mondhatom, hogy amikor én a Sárga liliomban Zsivkovicsot játszottam, aztán a III. Richárdban Clarence herceget, majd az évad végén még Wolandot is, A Mester és Margaritában – na az egy fantasztikus évad volt… Most úgy érzem, hogy egy nagyon jó évadot zártam, de nem volt azért annyira kiemelkedően más, mint jó néhány még a harmincöt közül. Az évadnyitón számoltam ki, most kezdem a harminchatodik szezont. És? Jól kezdődik? Igen. Az élet álom - nagyon szép darab. Egy költői, furcsa, szürreális álomjáték. Klasszikus, verses dráma. Ami komoly színészi kihívás, hiszen mai idegrendszerrel kell értelmezni a szerepeket, lehántva róluk a klasszikus beszédtónust, olyan körvonalakat adva a figuráknak, hogy a mai néző számára is érthető, értelmezhető legyen minden. Az én figurám például egy megszállott, bigott szolgaember, akit egy váratlan fordulat, a gyermekével való találkozás kizökkent a saját rendszeréből, teljesen összezavarodik, de közben ki kell tartania eredeti szerepe mellett. Ugyanakkor, bepillantva a már folyó próbák egyikére, elcsíptem a rendező Valló Péter egyik instrukcióját. Olyan volt, mint egy napilap tudósítása arról, hogy éppen mit mondott valamelyik államférfi. Én hiszek ebben, hogy így lehet a klasszikusokat modernizálni. A gondolataik, a cselekedeteik mozgatórugóinak pontos megfejtésével. Kikutatva, hogy mitől lesz a nézőnek olyan érzése, hogy ismeri ezeket a figurákat, ezeket a típusokat. Hiszen olyanok, mint akiket lát maga körül, vagy éppen nyilatkozni a televízióban. Te szereted ezt a fajta színházat? Igen, mert ez nem didaktikus. Mert nem külsőségekkel dolgozik. Nem egy bajusz fölragasztásával idézi meg például a bajuszos közszereplőt, akiről esetleg beszélni szeretne, hanem a tónusain, a habitusán, a jellemén keresztül. Szeretted a III. Richárdot is. Igen. De - ha már szóbahoztad - ott én egy picit talán túlzottnak érzem a külsőségeket. Hiszen az előadás pontosan mutatja azt a hatalmi rendszert, amit a Richárd manipulál. Minden benne van a darabban öltönyök és autók nélkül is. De ez csak az én privát, zárójeles megjegyzésem - ettől függetlenül, az előadás egy nagyon jól értelmezett, tiszta dolog, és nagyon szeretem. Nem tudom, mit kezd a színész a dicsérettel, de most az következik. Én amit láttam tőled az elmúlt évadban, az kivétel nélkül fantasztikus volt. Mentem is mindig gratulálni. Arra vagyok kíváncsi, hogy ki mindenki szokott gratulálni neked? A rendező például fontosnak tartja? A rendezővel a próbafolyamat közben olyan erős kapcsolata alakul ki az embernek, hogy mindig pontosan tudja, hogy mikor gratulál, mikor volt jó a próba. A premier után aztán megöleljük egymást, ami nyugtázása annak, hogy jól dolgoztunk. De ha pl. egy olyan rendező, akivel sokat dolgoztam már, nagyon ismer, odajön azzal, hogy egy új oldalamat mutattam meg neki, az nagyon kellemes érzés. Vagy ha egy kolléga nem átallja azt mondani, hogy te, ez marha jó volt. Vagy a belső emberek, akikről tudom, hogy életük a színház, a kellékesek, a műszaki kollégák egy-egy félmondata, szeme villanása, amiről érzem, hogy jelentett neki valamit amit éppen csináltam - az nagyon jól esik. Itt az alkalom egy fantasztikus riporteri átkötésre: és mit kezdesz a díjakkal? Szerintem a díjak hozzá tartoznak az ember színészi életéhez: mint a szerepek, időnként a díjak is elérik az embert. De nyílván díjak nélkül is színész a színész. A díj az én számomra azt jelenti, hogy időnként megsimogatnak, és az az ember, aki azt mondja, hogy nem esik jól a simogatás, az hazudik. Sőt, van úgy is, hogy az ember úgy érzi, most már jólesne egy simogatás, aztán nem jön mégsem. De mostanában jött… Hála istennek, most jött. Tavaly év végén kaptam a Gábor Miklós-díjat. Aztán az évad végén kaptam a Farkas-Ratkó, illetve most már így mondjuk újra, Farkas-Raskó díjat. Ami különösen nagy öröm volt számomra, mert ezt a mi társulatunk, a színészkollégák titkos szavazatai alapján odaítélt díj. Tudod, azt egy színész csalhatatlanul érzi, amikor ott áll a színpadon, hogy a jobbján vagy a balján jó színész áll-e. Létezik egy ki nem mondott, le nem írt hierarchia, amit egy társulaton, vagy egy szakmán belül, mindenki tud. Ezért fontos ez a díj: azt jelenti, hogy a kollégák úgy gondolták, hogy az elmúlt évadban ez nekem odaadható. És a tetejébe még nyáron is jött egy simogatás. A Fővárosi Önkormányzat Kulturális Bizottságától, akik minden évben - egy szakmai testület döntése alapján - jutalmazzák a fővárosi színházi élet legjobbjait. Az oklevelemen az áll, hogy a legjobb férfi színésznek járó díj lett az enyém, és az indoklásban két szerepemet említik, a Sárga liliomból és A mester és Margaritából. Nagyon szép ünnepséget rendeztek nekünk a Városházán. Ott volt a Mohácsi János, és író testvére, az István is a mi Sárga liliom előadásunk díjáért. Gratuláltak, volt koccintás, aztán megrohantak bennünket az újságírók, fotósok, riporterek. Ott is kérdezték, hogy jelent-e még nekem valamit is egy díj. Hát, hogyne jelentene – őszintén, nagyon jól esik, hogy észrevették és díjazták ezeket a produkciókat. Mit kívánsz magadnak erre az évadra? Egészséget, egészséget és egészséget! De ezt csak a kezed miatt mondod? Persze. Fél éve történt a baleset a Richárdban. Ez a fél év orvossal, kórházzal, gyógytornával telt, de mostanra már tudok fogni, emelni, súlyt cipelni a kezemmel. A dolog nagy része, a zűrzavar, szerencsére már a hátam mögött van. (Képek és szöveg: Eöri Szabó Zsolt) Kapcsolódó cikkek:

Városházi hírek - Átadták a Főváros színházi díjait

Shakespeare fesztivál Gyulán

Beszélgetés Vidnyánszky Attilával a Gyulai Várszínház Shakespeare koszorú című előadása kapcsán.

(2005. szeptember 02.)