Ahány ember, annyi Nemzeti

- Mindössze hét percig tartott a Nemzeti évadnyitó társulati ülése, ahol szó esett a színház művészi arculatáról is. A témára szánt idő rövidségéből két dolog következhet: hogy egyértelműen van, vagy egyértelműen nincs ilyen ebben a színházban. - Egy új arculat kialakítására általában három, négy vagy öt évre van szükség. Mi most az első éven vagyunk túl, amelyben saját képünk kontúrját próbáltuk megrajzolni - ennek jegyében értékelhető a tavalyi szezon. Én csak a kinevezésem határidejéig tervezhetek, tehát három év alatt kell elérnünk azt, hogy a Nemzeti Színház egy markáns arculatot mutasson. Amikor elkezdtem a munkát, az első szempont az volt, hogy megszüntessük a haditeret: a Nemzeti a politikai csatározások egyik kedvenc terepe volt. Ma már nincsenek a színház körül botrányok, nyugalom van és a Megyejárás nevű sorozat is beváltotta a hozzá fűzött reményeket - arra volt hivatott, hogy tettekben jelezze, a Nemzeti az egész, és nem egy megosztott ország színháza. Mindenkié. Legalább ennyire volt fontos egy ütőképes társulat kialakítása. Rosszmájú kritikusaink azt szokták mondani, ez minden szempontból szedett-vedett társaság. A valóság viszont az, hogy a társulatunk tagjai mind kiváló és ismert színészek. - Egy kiváló névsor még nem jelent működő társulatot. - Nem vitatom, viszont meg vagyok róla győződve, hogy az elmúlt év ilyen téren is komoly eredményeket hozott, amelynek a gyümölcsét most kezdjük élvezni. Mohácsi János Sárga liliom-próbái egykori kaposvári emlékeket idéznek fel bennem. Rengeteg színész dolgozik olyan korrekt közösségi munkában, ami nem szokványos - a Nemzetiben kivált nem. Itt most jó a légkör, erős a csapat, és azt hiszem, a művészeink kezdenek egy nyelven beszélni. - Magáról a Nemzetiről is? - Ahány ember, annyiféle Nemzeti Színház van a fejekben. Abban megegyezhetünk, hogy vannak bizonyos prioritások az intézménnyel kapcsolatban. Ilyen a hagyományok őrzése, ápolása, klasszikus magyar művek műsoron tartása. Elvárható az is, hogy mai magyar szerzőket segítsen a közönség közelébe. S nem kevésbé fontos szempont, hogy mindeközben az újításokban és az útkeresésben is legyen élen járó. Elsőre magyar évadot terveztünk, mert a társulat kialakítását tartottam a legfontosabb szempontnak. Ezért azt gondoltam, az első évben nem eshetünk abba a csapdába, hogy egy rendező valamilyen furcsa Moliére- vagy Brecht-feldolgozással, feje tetejére állított külföldi klasszikussal próbálkozik itt. Ez nem biztos, hogy a kitűzött célt szolgálná. Úgy éreztem, ha Vörösmartyról, Karinthyról, Weöresről van szó, könnyebben tudunk azonos nyelven beszélni, hiszen a neveltetésünk, a múltunk és a műveltségünk ezen a területen nagyjából azonos. A hagyományok ápolásához hozzátartozik, hogy a bemutatott darabok nagy többsége klasszikus, de a szó ortodox értelmében Vörösmarty Czillei és a Hunyadiak című darabjának Spiró-féle átirata mindenképpen a Nemzeti Színház színpadára kívánkozik. De ezt tartom a Holdbeli csónakosról is, ami a színházra való nevelés fontos állomása volt, és jelképezi évadunkat is. Tehát a klasszikusok ápolásával összefüggő elvárásoknak a Nemzeti Színház eleget tett. - Akkor is, ha levette műsoráról Az ember tragédiáját és a Bánk bánt? - Ez volt az egyetlen történet, amely az elmúlt szezonban megzavarta a színház békéjét. A döntésemet visszaigazolta az azóta eltelt idő. Egy másik fontos szempontnak tettünk eleget dráma-pályázatunk kiírásával, melyre hihetetlen érdeklődés mellett 231 pályamű érkezett. A legjobbak közül Háy János a Senák című darabját színre is vittük. Kísérletező, formabontó előadásokkal is jelentkeztünk: három jelentős alternatív társulat közreműködésével hoztunk létre bemutatókat, egy kivételével mind siker. A külföldi szerzők bemutatását pedig a most következő évadban pótoljuk. - A Pécsi Országos Színházi Találkozón többektől kérdezte, hogyan minősítenék a Nemzeti Színház programadó évadát, ha osztályozni kellene. Ön is értékelt, "négyes alát" adott az első teljes, saját évadára. Miért? - Hat saját premierünk volt, ezek közül az első, a Holdbeli csónakos minden szempontból beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Valló Pétertől azt kértem, hogy ez a gyermekelőadás maximálisan használja ki azt a színpadtechnikát, amely - talán nem túlzás mondani - Európában is párját ritkítja. De nemcsak a látvány, a színészi játék is nagyon erős ebben az előadásban. A Györgyike drága gyermek jelentős közönség-siker, de lehet osztani azt a nézetet, hogy nem elég mély az előadás. Mondták, nem elég Szomorys, ha ugyan létezik egyáltalán ilyen. A közönség és a színészek viszont imádják. A Czillei és a Hunyadiak átirata fantasztikusra sikeredett, Spiró György ugyanis megőrizte és érthetővé, világosabbá tette Vörösmarty szellemét és nyelvezetét. Talán a mi hibánk, de némi ellentmondást érezhetek abban, hogy a szerző neve okán a nagyszínpadon mutattuk be az előadást, miközben annyira meghitt és filozofikus a darab, hogy nem minden pillanatban él meg a monumentális színpadképben. A szinte már operai kivitelezésben olykor elvész a gondolat. A Stúdiószínház közönsége nagyon szereti Karinthy darabját, a Holnap reggelt. Talán merész kísérlet volt a Nemzeti Színház új szakaszának első évadában bemutatni a darabot, amit az írótársadalom sem tekint remekműnek. Ha elölről kezdeném, akkor is mindenképpen bemutatnám, de nem ilyen korán. - A kritika igencsak elmarasztalta ezt az előadást. - Vállalom a hibái ellenére is, pedig küszködünk a nézettséggel, nincs mindig telt ház, de akik eljönnek, azok nagyon élvezik ezt az előadást. Tehát nem bukás, csak valahogy nem találta meg a helyét ebben a műsortervben. A Buborékokról nem az én tisztem beszélni, hiszen magam rendeztem- de azt elmondhatom, hogy hónapokra előre nem lehet rá jegyet kapni, ilyen szempontból az egyik legsikeresebb bemutatónk volt. A Senák volt az egyetlen kortárs darab, a kivételes képességű Háy János írta, aki szerintem megújítója lesz a magyar drámának. Az évad végén mutattuk be, így csak néhány előadás volt belőle, de minden bizonnyal ez is közönségsiker lesz. A kritikusok is jókat írtak róla, bár hozzá kell tenni, a szakma továbbra sem szereti a Nemzeti Színházat. Összességében tehát mindez négyes alá, szerintem. - Mit tesz másodikban a jeles osztályzatért? Egyáltalán, mit tenne még - a Karinthy-darabnál tett erre utalást - másként, ha elölről kezdené a színház vezetését? - A választ megnehezíti, hogy továbbra sem tudható, milyen összegből lehet gazdálkodnunk. A terveim közül sok minden nem tud létrejönni, csak azért, mert nincsen pénz a színház oldalában lévő amfiteátrum beépítésére. Sokak számára érthetetlen, miért lovagolok ennyit ezen a témán, de be kell vallanom, a nyáron bele akartam halni, hogy a Duna túlpartján, az A38-as hajón zajlik a Mindentudás Egyeteme nyári szezonja, mikor ilyesminek kitűnő terepe lehetne a Nemzeti, ha lenne erre alkalmas tér az épületben. Nincs. Rengeteg ötletem van, televíziós partnerek vennének részt hasonló kezdeményezésekben, igazi szellemi találkozóhely lehetne a Nemzeti Színház - ezt akartam létrehozni, ezért pályáztam. Az a tény, hogy korábban soha nem jelentkeztem semmiféle színház vezetésére, jelzi, hogy nem a klasszikus értelemben vett színházigazgatás az elsődleges ambícióm. Azért készítettem el a dolgozatomat, mert azt gondoltam, itt kulturális fellegvárat lehet csinálni. Még bízom benne, hogy ez nem csak ábránd marad és a ködösnek tűnő, de bennem elég erős kontúrokkal élő programokat meg lehet szervezni. - Miért ködös vajon ez? - Mert nincs leírva, hogy miként szeretnék angol nyelvű felolvasószínházi sorozatot hirdetni, hogyan lehetne a költők és az iskolások bevonásával a versmondást helyben instruálni, amiben rengeteg tapasztalatom van. Létrejöhetne Benedek Miklós ötlete, a Gondolatok az antikváriumban, ami élő előadássorozat lenne a magyar klasszikusokról középiskolásoknak. Kellene egy hely, ahol bemutató előtt felkészíthetjük a közönség érdeklődőbb részét. Ezekben a feladatokban tudnám kiélni magam, és nem igen törődnék azzal, hogy mindennek mi az azonnali hozama. Rendkívül fontos hosszú távon, hogy kialakuljon egy olyan közönség, amelyik a Nemzeti Színházhoz kötődik. - A kulturális minisztériumnak egy egyszeri döntése hiányzik mindössze? - Igen, de nincs fedezet a terveinkre. Nem mondhatom, hogy nem értik meg, vagy teljesen elzárkóznak, de ebben a gazdasági helyzetben, amikor a fűnyíró állandóan megtépázza a kultúrára fordítható pénzeket, bizony ez még várat magára. - Csökken a premierek száma is a tavalyi évhez képest. Milyen egyéb kényszerintézkedésekre volt még szükség? - Limitálnunk kellett a bemutatókra szánt pénzösszegeket. Vissza kellett vonni olyan gesztusokat, amelyek több szabadságot jelentettek például a táraknak, a színház egyes részlegeinek. Itt gyorsan leszögezem: mindenki azt gondolja, hogy a Nemzeti rettenetesen jól van ellátva pénzzel. Szívesen kiterítjük a kártyákat: ugyanúgy szenvedünk, mint a többi színház, a nagyságrend azonban más. Ennek az intézménynek a fenntartása, működtetése borzasztó sok pénzbe kerül. Másfélmilliárd körüli az a rendelkezésre álló keret, melyet mindenki kétmilliárdnak hisz. - Állítólag nagy volt a házban az elégedetlenség tavasszal, a színészek szerződtetése idején. - Mi tagadás, le kellett mondanunk dolgokról, és ebbe a körbe az ő fizetségük is beletartozott. Nem kapnak kevesebb pénzt, de lényegesen többet kell ugyanannyiért dolgozniuk. - A dramaturgia létszáma a felére csökkent - ennek szakmai vagy szintén pénzügyi okai voltak? - Egyik következik a másikból. Duró Győző és Upor László távozása is visszavezethető a színház pénzügyi helyzetére. Mindkettő nagyon felkészült, értékes szakember, és kettejük ötletei a permanens kurtítás áldozatai lettek. Ínséges időkben mindig azok az ötletek véreznek el, amelyek nem látszanak égetően fontosnak. Nem tudtak létrehozni kiadványokat, nem tudták külföldi kortárs darabok szinopszisait magyarra fordíttatni, nem tudtak szerzőket meghívni, tehát nem élhették ki azokat az ambícióikat, amelyekért ők idejöttek. Ez volt a fő indok. - És a többi? - Másodlagosan talán az - ami valamennyire a színház vezetésének a hibája is lehet -, hogy nem tudtunk teljesen azonos állásponton lenni a műsortervet illetően. - Magyarul nem adták a nevüket a jövő évi programhoz? - Ők a műveltségük és a tudásuk alapján egy elitszínházat szerettek volna, amely ízlésében képes megverni a Katonát. Olyan ínyencségeket akartak idehozni, amelyek túl szűk réteget szólítanak meg - ezt én korainak tartottam. Tom Stoppard Travesztiák című darabjára nem vállalkozom, mert először egy stabil népszínházi programot kell megteremtenünk, és csak azután kísérletezhetünk olyan előadásokkal, amelyek az értelmiségnek is csak egy részéhez szólnak. A konfliktus nem az ízlésről, hanem egy koncepcióról szólt. A Nemzeti Színházban a böhönyei lakatosnak, a pasaréti vállalkozónak és a belvárosi értelmiségnek egyszerre kell jól éreznie magát. - Ez kinek az elvárása egyébként? - Erről bizonyos tények beszélnek: hatszáz fős nézőterünk van egy új épületben, amelyre nem csak a politikai villongások miatt kíváncsiak az emberek. Nekünk az a célunk, hogy aki először belép ide, úgy menjen haza, hogy tudja és tudhatjuk, visszajön. Az ellenlábasaink rendre összekevernek alapfogalmakat. A népszínház azonban nem az igénytelenség szinonimája. - Ez azért nem minden népszínházra igaz. - Az én felfogásomban a kínálat olyan, ami bárkit megérinthet, és a kivitelezésnek kell művészi színvonalon megvalósulnia. Ezt teljesítettük tavaly is. - Nem kell mindennek bizonyos rendezőszemélyiségekhez kötődnie? Lesznek itt rendezők is társulati tagok? - Mindenképpen kell egy olyan művészi ízlés, ami egy adott színházra konstans módon jellemző. Türelem ahhoz kell, hogy megtapasztaljuk, kik tudnak jól együtt dolgozni a mi színészeinkkel. - A most kezdődő évadban csupa olyan rendező vesz részt - Szász János, Zsótér Sándor, Alföldi Róbert -, akik nem éppen hagyományos színházat művelnek. Mihez kell igazodniuk? - Nem ez alapján lettek kiválasztva. Szász Jánost mindenképpen látni akartam a Nemzeti új évadában - a Mester és Margarita éppen az ő művészi habitusához való. Hasonlóan bátor vállalkozás Füst Milántól a Boldogtalanok, ezt azért vesszük elő mégis, mert két olyan zseniális színművész tartozik hozzánk, akiknek "szerep van írva" a műben: Törőcsik Mari és László Zsolt. A Macskalápon című darabot rendezi majd Rale Milenkovic, aki híres arról, hogy nagyon jól bánik a színészekkel. Zsótér Sándorról tudjuk, nem feltétlenül tömegízlést képviselnek az előadásai, de mindenképpen szükségünk van olyan rendezőre, akitől mindenképpen kap valami nagy értéket a társulatunk. A világirodalom egyik legszebb darabját állítja színre, Básti Julival a Pentheszileia címszerepében. Hogy Zsótér vállalkozott egyáltalán arra, munkát vállal a Nemzetiben, az önmagában perdöntő tény. Valló Péter pedig már második rendezésére készül, beleszól hosszú távon a színház életébe, sőt, a színészmesterséggel kapcsolatos kurzust indít. - A Nemzeti társulatának? - Igen. Nagyon hiányolom, hogy nem kerül sor olyan beszélgetésekre, amelyek azt egyeztetik össze, ki mit gondol a színházról. Meg kellene olykor fogalmazni, a színészi alakítás vajon min múlik - biztosan nem csak rendezőhöz kell, hogy kötődjék. Különösen fontos ez ma, amikor a televíziós sorozatokat néző, színházba talán egyáltalán nem is járó fiataloknak az ízlését, színészetről való elképzeléseit nem befolyásolja semmi. A szappanoperákban felmondott szöveg, ami csak eligazít a cselekményről, semmiféle kapcsolatot nem tart alakítással, karakterrel. Aki ezen nő föl, ha véletlenül színházba téved, nem fogja érteni, hogy hol van, pontosabban nem lesznek elvárásai, maximum az, amihez hozzászokott. Egyenesen kimondott szövegek, világos, tiszta szituációk, kétdimenziós, papírmasé-szerű jellemek. Amint egy kicsit tünékenyebb, rejtettebb, áttételesebb, mint amilyen maga a művészet, az éppen az ellenkező hatást váltja ki. Minél igényesebben van megfogalmazva, annál hatástalanabb. Ebben a helyzetben nő a színészet felelőssége, ezzel kívánunk szembenézni. Koren Zsolt Forrás: Népszava Online - Kultúra

(2004. szeptember 20.)