Szakmai beszélgetés

Felkért hozzászólók: Csáki Judit kritikus Békés Pál író, drámaíró --- Békés Pál író, drámaíró: Öröm megélni, tapasztalni, látni azt, hogy valami látványosan sikeres. Méghozzá olyan sikerről van szó, érzésem szerint, ami nem olcsó, hanem egy magas színvonalon megszerkesztett előadás méltó sikere, ami nem azt jelenti, hogy ne volnának hiányérzeteim. Erre a rövid 5 perces összefoglalóm vége felé vissza fogok térni, mert azért vannak fontos hiányérzeteim. Azt hiszem Németh Ákossal beszélgettünk a szünetben, és elmondta, hogy ő ezt az előadást azért kedveli – ebben én egyetértek vele –, mert szórakoztatni akar és azt végig is viszi. Én hozzátenném, hogy pontosan, precízen, gondosan végigviszi a kitűzött cél. A kitűzött céllal kapcsolatban lennének majd megjegyzéseim. Ez egy olyan előadás, amikor az embernek az az érzése, hogy a dolog összejön. Tehát amikor minden adott. Adott a látványos díszletekhez szükséges technikai tudás, anyagi háttér, adottak a kiváló színészek, akik ezt a népes szereplőgárdát egyenként komoly szólókkal, alkalmanként színészi bravúráriákkal megtámogatják, élettel töltik meg az előadást. Egyszóval amikor “összejönnek” a dolgok, abban az értelemben, hogy a feltételek mind adottak arra, hogy egy sikeres, szórakoztató, népszerű előadás jöjjön létre. További komoly, fontos pozitívumnak tartom azt, hogy ez az 1880-as években született, a magyar köztudatban viszonylag kevéssé ismert darabok közé tartozik. Csak zárójelben mondom, amikor kicsit utána olvastam a darabnak, a következőt tudtam meg róla: bemutatták a Nemzeti Színházban 1884-ben, és a sikerre való tekintettel 1954-ben felújították. Ez volt a mondat. Ez egyébként a maga módján egy színháztörténeti adalék, és egy kicsit jellemző bizonyos tekintetben mai színjátszásunkra is. Úgy látszik, ez egy magyar tradíció, amit ez a mondat sejtet. Mindenesetre itt van az új előadás, ami nem jöhetett volna létre bizonyos fajta dramaturgiai beavatkozások nélkül. Ezekről illő megemlékezni azért is, mert Hamvai Kornélt jegyzi a színlap dramaturgként, s anélkül, hogy az ember különösebben beleásná magát, ordít a szövegről, hogy úgy mondjam “egyszerű dramaturgiai beavatkozás”-nál több történt. Komoly szöveg-leporolás, illetve jelenetrészletek beépítése fogható meg már első pillantásra. Egyet idéznék, ami bizonyára sokaknak a szívébe lopta magát, nekem legalábbis kedvencem – ez a fotográfiai album története, ami bizonyos értelemben ki is lóg. Abban az értelemben lóg ki, hogy amikor először a férfi átadja a nőnek a fotográfiai albumot és a jövendőt ilyen groteszk módon felvázolja, akkor ott a magyar történelem legvéresebb dátumai vannak megjelölve, mint a pihenés, a kellemetesség, a majdan kibontakozó szép családi életnek a jövőképe. S 1944 a nyugodt öregkor éveként van megjelölve ebben a jelenetben. Ezek kicsit – jótékonyan – kiszólnak a darabból, ugyanakkor benne maradnak a szövetben. Nekem ezek volnának a legfontosabb megjegyzéseim, amelyek a darab mellett szólnak, a darab erejét bizonyítják, és az, hogy látjuk mindannyian, milyen típusú sikert képes elérni. És ha már itt, a dramaturg szerepénél – illetve természetesen ehhez hozzátartozik a rendező és a dramaturg együttműködése – megálltunk egy pillanatra, nekem egy eléggé fontos elem hiányzik ebből az előadásból, ami szinte tökéletesen független attól, hogy mekkora sikert ér el. Ezen hiányérzetemen nem változtat a látványos és örvendetes vastaps. Én nagy híve vagyok a komédiának és a közönségsikernek. Nem bizonyos fajta álmélységeket hiányolok, de egy réteget hiányolok ebből a darabból. Mégpedig azt, hogy amikor egy ilyen típusú klasszikust – hiszen ez a magyar komédia egyik klasszikusa – valaki színpadra állít, akkor feltehetőleg elgondolkozik azon, hogy miért teszi mindezt? Vannak technikai szempontok: színház, hány színészem van, stb. Ezek mind jogosak. Nekem, mint nézőnek valamit meg kell éreznem abból, hogy ez most miért szól? És nem nagyon éreztem igazában, nem voltam ebben az értelemben megszólítva. Nem éreztem egy valamilyen mélyebb tartalmi szinten a megszólítottságomat. Ezt hiányoltam belőle. Vagyis azt, hogy tulajdonképpen azon az első nagyon fontos és diadalmas részen túl, ami a vastapsokat hozta, van egy olyan mögöttese, ami esetleg a lélekben megpendít valamit. Én nem találtam ilyet és ezt hiányoltam.. Felmerül az, hogy egyáltalán Csiky Gergelynek ez a műve alkalmas-e arra, hogy a mai, 2004-es világunknak valamilyen elemét megpendítse, megszólítsa a házassági komédián, a nő és férfi örök harcán illetve egy bizonyos képleten túl, amit a darab korrektül felvázol. Nekem az az érzésem, hogy erre ez a darab adott volna lehetőséget. Elvi lehetőségről beszélek, amely azt hiszem, kihasználatlanul maradt. Szeretnék mondani egy példát, s egyben jelezném, hogy mennyire nem a politikai aktualitások példájára gondolok. Ott van például Chupor úrnak az a jelenete, ami a helyzetkomikum bravúráriája. A darab vége felé, amikor folyamatosan elégtételt akar adni, és senki nem hajlandó elfogadni ezt az elégtételt. Ez egy pompás jelenet. Ismétlem, helyzetkomikum, bravúrária. Mennyire van ez kibontva, mennyire él vagy nem él vele az előadás? Egy bizonyos helyzetkomikum szinten sorra robbannak a petárdák, és jön a nevetés. Egy más szinten ennek az embernek a praktikus világon túli balfácánsága, sikertelensége, reménytelensége, a kétségbeesésig elmenő agyrém szituációnak egy majdnem abszurd, majdnem groteszk lehetősége van ebben a jelenetben, ami azonban nem durran. Nem szól. Nincs ilyen típusú keserűsége ennek a jelenetnek, ami érzésem szerint lehetne. Ezt pusztán egy pici példaként szerettem volna jelölni arra nézvést, hogy mire gondolok. Én ezzel tulajdonképpen befejezném, hiszen ezek gondolatébresztő vitaindító beszélgetések, és nyilván arra szolgálnak, hogy más hozzátegye a magáét. Egyszóval az egyik oldalon őszintén és valóban minden résztvevőnek gratulálok, a másik oldalon itt van ez a hiányérzetem, amit talán más majd megcáfol. Csáki Judit kritikus: Nem én leszek az, aki a Pali hiányérzetét megcáfolja. Ami egy érdekes felvetés így a végére, hiszen ha jól értettem Pali, akkor azt kérdezted, hogy az egész nagyon jó, remekül kivitelezett, nagyon jól megcsinált, de tulajdonképpen miért is? Én kezdhetném ezzel esetleg. Hogy tulajdonképpen miért is? Miről szólt? De nem ezzel akarom kezdeni, hanem azzal, hogy több ok, elégséges magyarázat lehetséges arra, hogy ez az előadás miért került ide a pécsi színházi találkozóra. Nagyon kevés ma már a példa arra, hogy egy előadás kimozdul az eredeti helyéről és egy másik közönségnek mutatja meg magát. Tudom ugyan, hogy épp a Nemzetiben előfordul, hogy vidéki közönség utazik, és ott megnézi, de ez mégsem ugyanaz. Tehát magyarul, megmutatódott valahol másutt is. És biztos vannak még mindenféle okai ennek, hogy egy ilyen kimozdulás adott esetben jót tehet egy produkciónak. Nyilván több érv lehetséges arra is, hogy miért nem kellett volna ezt az előadást itt Pécsett bemutatni. Én ezek közül majd kettőt fogok említeni, az egyiket mindjárt most. Az egyik a díszlet. Ami lehet, hogy csak annak tűnik fel, aki látta ezt Pesten. Bár szerintem, aki nem látta az eredeti helyén, annak is feltűnhet az, hogy ez a díszlet itt bizony túlzsúfolt. De ennél nagyobb baja is van. Ez a díszlet itt hiányos. Méghozzá úgy hiányos, hogy tulajdonképpen a darab intonációját tökéletesen lehetetlenné teszi. Ha emlékeztek rá, a Nemzetiben az előadás elején bejön Blaskó Péter, az egyik főszereplő, úgy szépen oldalról beoldalog a színpadra, és ezzel nagyjából sok mindent el is mond erről a figuráról, akit ő játszik. Utána egy percre rá bejön Udvaros Dorottya, a darab másik főszereplője, lejön egy ilyen operett lépcsőn, döngő léptekkel, és az aljától három foknyira megáll terpeszben. Bejön a hadseregtábornok és közli, hogy ő itt kicsoda. A tegnapi előadáson azt láttam, hogy Udvaros beoldalog valahogy hátulról szintén, kerülgeti a díszletelemeket és megpróbál egy hangsúlyos terpeszbe beállni, de világos, hogy ezzel valami már nagyon elvész. Most nem mennék ebből a szempontból végig az egészen, de több példa van erre, hogy a díszlet mostani elrendezése magukat a szereplőket is akadályozta. A hajdani vagy az eredeti nagyszabású, felvágós, fennhéjázó térből itt egy zsúfolt bútorraktár lett, ami nyomott és nyomasztó. Ami nem a darab szándékával összehangzóan nyomott és nyomasztó. Ez tulajdonképpen Udvaros fennhéjázásának az életműve is kellene, hogy legyen. Ez tehát talán amellett szól, hogy ez túl nagy kompromisszum volt. Ami a darabot illeti: nem tartom fenomenális műnek, de ez mondjuk ízlés kérdése. Bár gondolom, nem is azért került elő, hanem azért, mert egy jól eljátszható, szórakoztató vígjáték, amennyiben Hamvai Kornél ebbe alaposan besegít. Egy kollegám azt írta, hogy Hamvai alighanem egy hét alatt jobb Csiky Gergelyt írt volna, mint amilyen ez a darab (enyhe derültség). Ezt én is így gondolom. Viszont a klasszikus tisztelet, amire Pali utalt, Hamvai tollát visszafogta. Ugyan betette ezt a kis, szövegben kilógó jelenetecskét, de egyébként az ő beavatkozása a darabba mégis csak stiláris, technikai, praktikus szempontok alapján történt. És nem segítette meg a rendezőt és a létrehozókat abban, hogy vajon miért érdemes – ha érdemes – ezt a darabot elővenni most. Az előadás egyébként változott a bemutató óta. Az előadás a bemutató idején még közelebb volt a vígjátékhoz, most közelebb van a bohózathoz. Ami nem értékkategória, pusztán azt a változást jelzi, amin ez idő alatt átment. Most egy töredezettebb előadást láttunk, annak idején ugyanis ezt az előadást néhány alakítás – egyébként nagyon kevés alakítás – tartotta egybe, melyek közül az egyik Blaskó Péteré. Aki tulajdonképpen a saját alakítása kidolgozásán túl egyfajta karmesterként, jelenlévő játékmesterként működött az előadásban, ha tetszik, kordában tartotta azt. Akkor is amikor jelen volt, akkor is, amikor nem volt jelen. Tulajdonképpen Blaskó alakítását tartom az előadás legfontosabb érdemének. Ezen kívül voltak még jó alakítások, és voltak jó színészi pillanatok, amik nagyon bíztatónak tűntek a Nemzeti Színház jelenlegi helyzetét tekintve. Társulatot ugyan nem ígért és nem mutatott, sőt nagyon markánsan mutatja egy társulat hiányát ez az előadás is. De legalább egy-egy jó színészi pillanatot már mutatott. Most közbeszólt az azóta eltelt idő. A töredezettség idő közben úgy alakult, hogy most poéntól poénig fut egy-egy alakítás íve is, hiszen idő közben nagyon jól beépült az előadásokba, hogy hol van poén. Ezek közül én csak egyet emelnék ki: amennyire nagyon fontos, színészileg nagyon tisztességes dolognak tartom, hogy Stohl Andrásnak sikerült tegnap is úgy bejönnie a színpadra, hogy nem volt nyíltszíni taps, annyira a másik véglethez tartozónak tartom azt a színészi poénját, aminek semmi egyéb funkciója nincs az előadásban mint az, hogy a közönségből hatalmas röhögést és azonnali bele tapsolást váltson ki. Amikor azt mondja, hogy „tavaszi stóla”. Szerintem körülbelül ez az a pillanat, amikor – ha már a színész maga nem mondja azt, hogy ez az én számon nem jön ki, akkor valaki másnak biztosan kellett volna mondania. Említettem, hogy az előadás töredezetté vált. Igen, poéntól poénig mennek az alakítások. És most – talán a Blaskót leszámítva – majdnem mindenki játékán érződik az, hogy egy kicsit elmozdult a szélsőség felé, a bohózat felé. Az Udvaros hangsúlyai is picit szélsőségesebbek, a sikkantások kicsit hangosabbak, kicsit erősebbek. A mozdulatok szélsőségesebbek, gyorsabbak, a figurák még inkább a figura kliséjéhez vagy a figura paródiájához tapadnak, mint amennyire ezt a bemutatón tették. Sosem voltak bonyolult, háromdimenziós alakok, de most még inkább kétdimenziósak lettek vagy talán ha a klisé felől indítunk, akkor egy. Az alakítások változatlanul nem szerkesztődtek egymáshoz. Ez volt az egyik legnagyobb hibája akkor is az előadásnak, hogy van benne 3-4 színészi alakítás, amire oda lehet figyelni, és van benne még 10 színészi jelenlét. Ezek közül különösen sajnálatos, hogy nem lehet itt lányokat, fiúkat megkülönböztetni, hogy nincs arcuk, hogy fogalmunk sincs, amikor az egyik jelenetben az egyik szereplő vérig van sértve, akkor a következő jelenetben miért nem duzzog legalább egy picikét, hogy miért nem következik valami abból, ami a színpadon elhangzik? Mert nem következik. Ez szerintem nagyon nagy baj. Mindig a következő poénra koncentrálnak. A bemutatón például az előadás legfantasztikusabb jelenete – egyébként kettő volt, ami igazán remek volt, úgy ahogy volt – Blaskónak és a Stohlnak az a néma jelenete, amikor először találkoznak. Tulajdonképpen az a Blaskó jelenete és a Stohl remekül reagál rá, ahogy egyik sem tud mondani semmit, és a tébláb van, és a mondani is kéne, nem is kéne mondani… ez itt fájdalmasan lerövidült. Ezt én bírtam volna még nézni, noha elhiszem, hogy egy ilyen intonációhoz, az előadásnak ehhez a mostani intonációjához ez lassú. Ugyanígy a második felvonásnak az a jelenete, amikor a Blaskó, mint apa leckézteti a Varga Máriát, mint Szerafint, mint lányát. A bemutatón a Varga Máriának egy szó nem hagyta el az ajkát, nem volt „rettenetes”, meg „borzasztó”, meg semmi nem volt, csak néma nyüszítés, vinnyogás, egyik lábáról a másikra állás. Most sokkal hangosabb volt. Most sokkal többet belereagált, sokkal erősebben igyekezett kijátszani a poénokat és mutatni a közönségnek, hogy itt kell nevetni. Ettől viszont néhány alakítás abszolút átment a pasztellbe. Teljesen érthetetlen nem csak az, hogy a Rábay Miklós mit keres ebben a családban, miért nem fut ki a világból ettől a nőtől, hanem a Rátótinak, mint színésznek a játéka gyakorlatilag teljesen kilóg az előadás egységesülő szövetéből. Nagy kár, de mondjuk ez az én szubjektív fájdalmam, és egyébként úgysem lehet sehol hangot adni ennek, hogy Murányi Tündéről már csak néhányan fogjuk tudni és monomániásan írni, hogy egy nagyon érdekes és remek színésznő, akinek most már a többedik előadásban nem sikerül szerepet találni. Hogy Söptei, aki a bemutatón még szintén volt valami, az most már kizárólag beszólásokra és főleg a “rettenetes ember”-re korlátozódva produkálja ugyanazokat a manírokat, amik nyilván a nevetést hozták. Volt néhány pillanata az előadásnak, ami igazán élvezetes volt. Tudom, hogy nagyon-nagy siker volt és tudom, hogy a közönség tegnap is, és tegnapelőtt is nagyon szerette. Mindazonáltal, ha a Pali utoljára felvetett kérdéséről és Kiss Csaba által a minap itt feltett kérdésről beszélnénk, hogy vajon miért járunk színházba? Kellene-e, hogy közünk legyen az előadáshoz? Kellene-e, hogy megszólítson bennünket? Akarunk-e megszólítva lenni? Akkor ezek nagyon súlyos, és az eddig általam elmondottaknál sokkal súlyosabb szempontok, amiket ennek az előadásnak a kapcsán föl kéne tenni. És próbáljuk meg ezt együtt megválaszolni. Végezetül még valamit szeretnék mondani, ami nem szakmai kérdés az előadással kapcsolatban. Nem szakmai, lehet, hogy nem is morális, talán csak egy ízlésbeli kérdés. A válogató azt válogat be, amit akar. Ha számára ez az előadás az évad tizenvalahány legjobb produkciója közé tartozik, ez rendben van. Ráadásul Csengery Adrienne több helyen el is mondta, és több helyen meg is írta, hogy hány ujját harapta meg a válogatás közben, hogy mi mindenek maradtak ki. Lehetséges, hogy felmerült az előadás rendezőjében, Jordán Tamásban a gondolat, hogy kell-e ezt versenyben idehozni ezt az előadást, ráadásul ilyen praktikus kompromisszumok árán is? Biztos, hogy gondolkodott ezen. Nem tudom elképzelni, hogy nem. Végül is úgy döntött, hogy tekintve az összes tekintendőket, az ő és a színház és az előadás összes lehetséges összefüggését, hogy ő ezt versenydarabként idehozza. Ez a történet számomra nagyon emlékeztet a darab egyik belső történetére. Arra, ahogyan Hámor megkapja a Körös-szabályozási pályázatot. Ugyanis, ha emlékeztek: nincs korrupció. Rábay nincs korrumpálva. Nem fizette le senki, mert nem ért még el odáig a történet. Csak éppen annyi van, hogy mégis, mégis, mégis … Tehát azt szeretném csak mondani, hogy számomra a darabnak ez az egyetlen részlete az, amire ma egy jelenvaló helyzet rímel. Mélykuti Ilona a szakmai beszélgetések moderátora: Számos kérdés felmerült. Két mondatban összefoglalom azt, ami elhangzott, hogy tudjatok rá reagálni. Tehát egyrészt az előadás látványosan sikeres, szórakoztatni akar, ezt végig is viszi. Színészi bravúráriák sorozata, ugyanakkor hiányzik belőle egy réteg, a közönséget nem szólították meg. A másik kérdés csoport, hogy vajon be kellett-e mutatni, vagy miért is mutatták meg. Mutatja-e egy társulat hiányát? Poéntól poénig fut-e egy alakítás? A figurák inkább egy, mint kettő- vagy háromdimenziósak és nem szerkesztődtek egymáshoz az alakítások. Miért nem következik valami abból, ami a színpadon elhangzik? És végül: a kérdés, amit így nem fogalmaztál meg, de végül is ez volt a kérdésed: lehet-e egy fesztivál igazgatójának a darabja a fesztiválon. Csáki Judit: Ezt a kérdést pontosítanám: ha százszor jobb, mint az összes. Tehát százszor jobbnak kell lennie az összes előadásnál, hogy lehessen. Ha csak 99-szer jobb, az kevés. Csengery Adrienne: Mivel többször is meg voltam szólítva, ezért úgy érzem, hogy válaszolnom illik. Amiért én ezt a darabot beválogattam, az nem csak a bravúros színészi alakítások miatt történt. Amiért én a legnagyobb elismeréssel tudok csak adózni elsősorban Blaskó Péternek, de a most látott előadás alapján a többi színésznek is: Stohl Andrásnak, Rátóti Zoltánnak, Udvaros Dorottyának és még a halom színésznek. Nekem most még a Varga Mária alakítása is jobban tetszett, mint Pesten. És a darab ritmusa jobban tetszett, mert egy kicsit felgyorsult. Lehet, hogy ez a kabaré irányába, vagy a bohózat irányába vitte az előadást, de szerintem ez jót tett neki. A másik ok, amiért ezt beválogattam, az volt, hogy én a magam részéről rácsodálkoztam, hogy egy 120 éves, avittnak, porosnak, leírtnak gondolt Csiky Gergelyről egyszer csak kiderül, hogy egy eleven, játszható, remek dialógusokkal, remek poénokkal fűszerezett, ízig-vérig mai darab. Teljesen el voltam bűvölve ettől a felfedezéstől, és én ezért akartam ezt beválasztani. Aztán… még olyasmi is motivált engem, hogy ez a kabátlopási ügy, amibe a Rábay - Rátóti belekerül, ami végül is nem korrupció, hiszen nem jut el odáig, de az emberek tudatában, a társaság tudatában mégiscsak korrupció, tehát magyarul egy kabátlopási ügy; ez rendkívül aktuális. És ez az az üzenet, hogy válaszoljak a feltett kérdésre, ami én szerintem napjainknak is szól. Mindannyiunknak szól. És ezt nagyon jól képviseli a darab. A fenn az ernyő, nincsen kas – tehát maga a buborék effektus: ez pedig tökéletesen élő és eleven probléma a mai napig is. Szűcs Katalin Ágnes kritikus: Én csak abból szeretnék kiindulni, amit itt már napok óta időnként hajtogatok. Én magam úgy tudok alapvetően egy előadást megítélni, hogy rám hogyan hat, velem mi történik. Tehát amíg nézem, addig nem azon töröm a fejem, hogy mit fogok róla írni, ha írok, vagy egyáltalán értelmezem. Ez a tudat egyik felében valahol nyilván működik és rögzít bizonyos dolgokat, mert a kritikus már csak ilyen tudathasadásos, de alapvetően mégiscsak ott ülök, és hagyom, hogy velem valami történjen. És utána megpróbálom azt értelmezni, hogy velem mi történt, és vajon miért. Én nem itt láttam az előadást, hanem Pesten – majd erre még szeretnék más aspektusból visszatérni – és azt éreztem magamon, hogy végig elég jókat nevetek, és helyenként kifejezetten örömérzet tölt el. Ha az ember végig azt észleli magán, hogy nevet, akkor én utólag azt a következtetést tudtam ebből levonni, hogy ez a darab működik. Tehát ez a darab engem ma megszólított, ha egyszer tudtam azokon a poénokon nevetni. Meg kell, mondjam, nem csak a poénokon tudtam nevetni, hanem azokon a karaktereken, amik ott megjelentek. Én egyáltalán nem éreztem ezeket a karaktereket egysíkúaknak. Olyan helyzetekbe kerülnek a darabban, amelyekben egyfajta sajátosságukat tudják leginkább megmutatni, leginkább érvényesíteni. De ettől én nem éreztem például a Söptei Andrea karakterét egysíkúnak. Olyan volt a helyzet, hogy az a fajta tulajdonsága érvényesült, ami a legmarkánsabb benne. Ezen kívül mondtam, hogy helyenként kifejezett örömérzet töltött el. Én borzasztóan tudok örülni annak, ha jó színészi alakításokat látok. Mert egyszerűen a mesterségtudás, a szakértelem – ami nem így jön le akkor, amikor nézem az előadást, hogy megállapítom, hogy “hű de jó színésznő az Udvaros”, hanem elájulok azon, hogy a női rafinériának hányféle színét tudja megmutatni, hogy a Blaskó micsoda drámákat, micsoda lefojtott férfidrámát tud egy-egy hangváltással megmutatni. Szóval én egyszerűen gyönyörködtem abban a szakmai tudásban, ami ebben az előadásban megmutatkozott. Ezen kívül, megmondom őszintén, nekem az is működött, hogy bizony szörnyű helyzet az, amikor az ember olyan gyanúba keveredik, amihez köze nincs, és nem tehet róla. És hát dehogynem szól erről ez a társadalom. Legfeljebb annyiban nem szól erről, hogy valószínűleg kevés az olyan gyanúba keveredés, ami mögött nincs valós ok. Tehát ennyiben tudom megkérdőjelezni a dolog aktualitás. Ez nem olyan direkten szól a mához, mint mondjuk a Csak egy szög. Sokféle színház van, sokféle stílus van, sokféle darab van, sokféle kor van. Ha ezt szakmailag jól csinálják, ennek nagyon tudok örülni. Számomra is azt jelentette, hogy “jé, ez a darab működik”. Pontosan azt éreztem én is, amit az Adrienne elmondott, én is kicsit úgy mentem el, hogy jó, most tesz egy tiszteletkört a Nemzeti Színház Csiky Gergelynek és majd jót fogunk ott unatkozni, mert biztos jó poros ez a dolog. És nem. Nekem reveláció volt, hogy ez egy olyan darab, ami működik. És tényleg, nyilván köszönet ezért Hamvai Kornélnak, de akkor is ez természetes, hogy valamilyen módon mindig aktualizálódnak dramaturgiailag is régi művek, de ez nekem működött. És amire még szerettem volna visszatérni ezzel kapcsolatban, hogy én a pesti előadást láttam, és a Judit is sokat utalt erre. Most, ahogy beszéltél Judit a negatívumokról a pesti előadáshoz képest, én a Narancsban megjelent kritikádban nem éreztem azt, hogy azokat, amiket most kvázi pozitívumként említettél meg, az akkor abban megjelent volna, valami abból, amit most így utólag, visszamenőleg mégiscsak megengedsz legalább ennek az előadásnak. Mélykuti Ilona: Nemcsak az előadás változik, a kritikusi vélemény is változhat. Csáki Judit: Most nem az én Narancs kritikámról van itt szó. Természetesen azt írtam, amit írtam. Pontosan tudom, hogy mit dicsértem, azt tartottam most is erényének. Ezek közül kicsit kevesebb volt most jelen. Mélykuti Ilona: Szeretném megkérdezni akkor az alkotókat, hogy óhajtanak-e hozzászólni mindahhoz, ami itt elhangzott? Jordán Tamás rendező: Nem. Blaskó Péter: Az alkotó pihen… (harsány nevetés)

(2004. június 16.)