Vissza a hírekhez
A zeneszerző - Selmeczi György
A Bordalt egyelőre még hagyjuk, beszéljünk általában a Czillei és a Hunyadiak zenéjéről. Nagy kihívás lehet manapság történelmi darabhoz zenét írni.Valóban az. A kihívás lényege ugyanaz volt számomra is, mint a rendező számára: olyan módon kellett megjeleníteni történelmünknek ezt a hallatlanul érdekes korszakát, hogy a történelmi hitelességet ne veszítsük el, ugyanakkor mégiscsak a saját korunk prizmáján át láttassuk, ezt az archaikus teret és időt. Zeneileg hatalmas lehetőségek kínálkoztak, de óvatosnak is kellett lenni, mert az ember a bőség zavarában könnyen csapdába kerülhet. Azt tény, hogy nagyon ritka az olyan darab, ahol ennyire erős szimbiózisban van a színházi tér és a zene. Ez egy szorosan összekapaszkodó egység, ezért nagyon könnyen lebukik az, aki megpróbálja megúszni és csak úgy általában zenélget, vagy kor fest.
Neked komoly gyakorlatod van abban, hogy beszélj a zenéről, gondolok a televíziós műsorodra és a Nemzetiben most futó sorozatodra az Operamesékre. Ezért arra kérlek, próbálj meg beavatni minket, hogyan áll neki a zeneszerző egy ilyen munkának.Ebben az előadásban a zenének is mindig a lényegről kell beszélnie. A zene és a cselekmény szorosan összekapaszkodó egység, ezért igyekeztem a zenei anyagot a lehető legjobban lecsupaszítani erős, tisztán megszólaló gesztusokkal dolgoztam. A funkcionális zenéket, amikor maga a zene a jelenet főszereplője, igyekeztem korban, tehát a tizenötödik, tizenhatodik század stílusában tartani. Ez nem olyan egyszerű, hiszen ebből az időszakból relatíve kevés, valóban tiszta emlék maradt ránk, különösen Magyarország illetve a balkán területéről. Régi hangszereket is használunk, egy egészen kiváló együttes áll most a színház rendelkezésére. Olyan hangszereseket hívtam, akik saját hangszerüknek az ősét is szuverén módon tudják megszólaltatni. Arra kellett vigyázni, hogy ezeknek a hangszereknek a lehetőségei lényegesen korlátozottabbak, mint a ma megszokott modern hangszereké. Ehhez a feltételhez is alkalmazkodnom kellett. Ahol pedig nem tisztán funkcionális a zene, tehát nem konkrét udvari, tábori táncról vagy a dalnok énekéről van szó, ott azt gondoltam, hogy élnem kell azokkal a lehetőségekkel, amiket a mi korunk zenéje kínál. Megpróbáltam a valódi távolságból szemlélni, tehát kicsit eltartani magamtól a kort és az archaikus megszólalás helyett, a mi korunk lényegesen expresszívebb kifejezési lehetőségeit használni.
Ebben az egészben nem kevés szemfényvesztés is van, amit persze mondhatunk alkotásnak is.Igen, ez egy nagyon sajátságos szemfényvesztés, amit én magasrendű művészetek tartok és bízok abban, hogy a történelmi művek megközelítésének ez egy újfajta szemlélete. Nagyon rászorulnánk ugyanis egy új attitűdre, mert szerintem elkoptak és hiteltelenné váltak azok az eszközök, amelyeket eddig a történelmi tárgyú művek színrevitelénél alkalmaztak.
Kíváncsi vagyok, mit éreztél a híres Bordal újrafogalmazásánál. Az, hogy Erkel Ferenc után komoly kihívás lehetett újraírni a dalt, szerintem nem mond semmit a helyzet bizarr voltáról.Nem könnyű az ilyesmit megélni. Ha a darab szerkezete és dramaturgiája nem követelte volna meg, akkor természetesen elhárítottam volna magamtól ezt a felelősséget. Mondjuk, egy színháztól független, ilyen típusú felkérést valószínű, nem vállalok. Itt viszont fontos volt, mert erre a dalra szükség van a darabban. Természetes, hogy az ember nem konkurálni akar a Erkellel, az nevetséges lenne. Ilyenkor az ember magába száll, és azt mondja, én a drámai művet, ezt a színdarabot akarom szolgálni. Olyan megfogalmazást kerestem, ami régebbi, mint a XIX század, tehát, mint Erkel kora, másrészt mégis közel áll hozzánk. Szerintem ez a középkori tánczene.
Ezek szerint nem nyomasztott a feladatDehogynem. Olyannyira, hogy ezzel kezdtem, hogy legyek túl rajta. Nyomasztó teher volt.
Ugyanakkor azért rá lehet ismerni Erkel motívumaira is. Miért?Mert nagyon nagy zeneszerző volt, különösen a mi számunkra. Egy főhajtás, az a minimum, ami mindenképpen jár Erkelnek. Eöri Szabó Zsolt
(2004. március 29.)