Rettegtek a színészek...

Rettegtek a színészek a Szomory-daraboktól. Már az első próbákon hibátlan szereptudást követelt. Kiragadta a gyeplőt a rendező kezéből, egy és szócska elhagyásáért lekopogta a próbát. Minden szavát szentnek tartotta, s megkövetelte mindenkitől, hogy szentnek tartsa; úgy kellett hangsúlyozni, azzal a dallamossággal, ahogy ő kívánta. A fárasztó, végigácsorgott próbák után külön-külön is tanította a szereplőket, kínozva a boldogtalanokat, akiknél jobban csak ő szenvedett, mert valóban sűrítetten tudott szenvedni. Lakásukon támadásszerűen lepte meg művészeit, ömlesztve beléjük hitét, rágva szájukba a mondatokat. „Pontos szövegmondást” – süvöltötte – és az elgyötört színészek mint egy utált gombócot forgatták szájukban az élő beszéddel még távoli rokonságot sem tartó stilizált szöveget. Hittek Szomoryban, tudták, hogy költő, de ők Fodor Lászlót szerették, hiszen annak a hangján udvaroltak, veszekedtek, rendeltek két tojást pohárban, küldték iskolába gyermeküket odakünn, az úgynevezett életben. A tökéletességet áhító s teljest követelő szerző a nőkkel még csak boldogult valahogy – nemük alakoskodó hajlamával simulni tudtak, s a különleges író jóvoltából a művészet ritkás levegőjű magasságába reméltek emelkedni, de a férfiak ellenálltak; ki bátran támadt, ki sunyin, megkerülő mozdulattal védekezett – velük nagyon nehéz volt. Hányszor hallottam a Csortos-esetet, Relle Pál meg is írta. Ez a fékezhetetlen művész egy Szomory-darab próbáján az asztalra ütött: „Ezt nem mondom, nem mondom!” „Mit nem mondasz, kérlek?” – csattant föl a szerző. „Itt ez a szövegem: Beh félek, beh félek. A mondat a színpadon majd így hangzik: Beszélek. Vagy így: Kefélek. Nem mondom.” Persze Szomory akkor is oly hajlíthatatlan volt, mint egy vasdarab. A „Beh félek” maradt, az író félórás szárnyaló előadásával látszólag legyőzte a művész aggályait. A nyilvános főpróbán telt nézőtér előtt Csortos a forró jelenetben így jajdult fel: „Beh félek, beszélek, kefélek.” A szerző hangtalanul összecsuklott, díszítők kapták fel, s vitték az egyik öltözőbe, ahol csak félórai élesztgetés után tért magához. A férfiak morogtak: kiszívja a csontot a velőnkből, úgy tanít régi érdemes színészeket, mint ahogy vad lovakat törnek be csikósok. A tekintélyes, elkényelmesedett művészek a Szomory-darabok próbái idején kizökkentek életük megszokott keretéből: délutánra úgy összetörtek, hogy felhevülten forgolódtak díványukon, hiába várva a pihentető, felújító álmot, a klubba se néztek fel, meghívásokat mondtak le, és persze zsörtölődtek, mire Szomory szemét vérerek lepték el, s már csak sziszegett. (A dramaturg, Ari Nagy Barbara válogatása)

(2003. december 06.)