Rettegtek a színészek a Szomory-daraboktól.
Már az első próbákon hibátlan szereptudást követelt. Kiragadta a gyeplőt a rendező kezéből, egy és szócska elhagyásáért lekopogta a próbát. Minden szavát szentnek tartotta, s megkövetelte mindenkitől, hogy szentnek tartsa; úgy kellett hangsúlyozni, azzal a dallamossággal, ahogy ő kívánta.
A fárasztó, végigácsorgott próbák után külön-külön is tanította a szereplőket, kínozva a boldogtalanokat, akiknél jobban csak ő szenvedett, mert valóban sűrítetten tudott szenvedni. Lakásukon támadásszerűen lepte meg művészeit, ömlesztve beléjük hitét, rágva szájukba a mondatokat. Pontos szövegmondást süvöltötte és az elgyötört színészek mint egy utált gombócot forgatták szájukban az élő beszéddel még távoli rokonságot sem tartó stilizált szöveget.
Hittek Szomoryban, tudták, hogy költő, de ők Fodor Lászlót szerették, hiszen annak a hangján udvaroltak, veszekedtek, rendeltek két tojást pohárban, küldték iskolába gyermeküket odakünn, az úgynevezett életben. A tökéletességet áhító s teljest követelő szerző a nőkkel még csak boldogult valahogy nemük alakoskodó hajlamával simulni tudtak, s a különleges író jóvoltából a művészet ritkás levegőjű magasságába reméltek emelkedni, de a férfiak ellenálltak; ki bátran támadt, ki sunyin, megkerülő mozdulattal védekezett velük nagyon nehéz volt. Hányszor hallottam a Csortos-esetet, Relle Pál meg is írta.
Ez a fékezhetetlen művész egy Szomory-darab próbáján az asztalra ütött: Ezt nem mondom, nem mondom! Mit nem mondasz, kérlek? csattant föl a szerző. Itt ez a szövegem: Beh félek, beh félek. A mondat a színpadon majd így hangzik: Beszélek. Vagy így: Kefélek. Nem mondom. Persze Szomory akkor is oly hajlíthatatlan volt, mint egy vasdarab. A Beh félek maradt, az író félórás szárnyaló előadásával látszólag legyőzte a művész aggályait. A nyilvános főpróbán telt nézőtér előtt Csortos a forró jelenetben így jajdult fel: Beh félek, beszélek, kefélek. A szerző hangtalanul összecsuklott, díszítők kapták fel, s vitték az egyik öltözőbe, ahol csak félórai élesztgetés után tért magához. A férfiak morogtak: kiszívja a csontot a velőnkből, úgy tanít régi érdemes színészeket, mint ahogy vad lovakat törnek be csikósok.
A tekintélyes, elkényelmesedett művészek a Szomory-darabok próbái idején kizökkentek életük megszokott keretéből: délutánra úgy összetörtek, hogy felhevülten forgolódtak díványukon, hiába várva a pihentető, felújító álmot, a klubba se néztek fel, meghívásokat mondtak le, és persze zsörtölődtek, mire Szomory szemét vérerek lepték el, s már csak sziszegett.
(A dramaturg, Ari Nagy Barbara válogatása)
(2003. december 06.)
