A sors különös kegye?

Tegnap este a kitűnő Piccolo Teatro próbáját néztük. A színészek éppen csak leszálltak Ferihegyen, szusszantak és este nyolckor kezdődött a próba. Ahogy tegnap az előadás színpadra állítója mondta, a több évtizede futó darab legújabb változatát fogjuk látni (világpremier), van még mit gyakorolni. Éjfél után aztán, mindenki nyugovóra tért. Szombat délelőtt hagyományos olasz bábjátékra érkeztek a nézők. Gabo beszámolója: EGY ISMERŐS MESE Sohasem láttam ezelőtt olasz bábelőadást, így aztán kíváncsi voltam, mennyiben különbözik a magyar produkcióktól. Mielőtt elkezdődött volna, az Il Bernoccolo-társulat egyik tagja, Chiara Bindi köszöntött bennünket, és azzal bíztatott, hogy különösebb nyelvtudás nélkül is érteni fogjuk a történetet. És valóban: lehet valami egyetemes a világ mesehőseiben, mert Petrezselymecske, akárcsak a mi szegénylegényeink és jószívű királykisasszonyaink, nehéz próbákat állt ki, míg végül megszabadult a csúf boszorkáktól, akiket gyermekkora óta szolgált (a commedia dell’arte jellegzetes szolgafigurája volt ő: mindig túljárt úrnői eszén). Hűséges barátja, a varázsló Memé segítette ebben; végül ketten együtt fújták el a gonoszok életének gyertyalángját, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Az előadás után a művésznő hívta a gyerekeket, nézzék meg a bábokat. Én is velük tartottam, és számomra ekkor derült ki, hogy valójában csak két színészből áll a társulat: Bindi és férje, a venezuelai származású Miguel Rosario keltették életre az összes figurát. S tették ezt olyan virtuóz módon, hogy úgy tűnt, mintha hárman-négyen is rejtőznének a paraván mögött. A tradicionális toszkán bábok első ránézésre nem különböztek magyar rokonaiktól, csak többségük papírmaséból készült, ezekre jobban kell vigyázni. Ettől függetlenül nyugodtan hagyták, hogy a gyermeksereg kézbe vegye Petrezselymecskét és társait, sőt Bindi lelkesen mesélt minden egyes szereplőről, így a fekete bőrű, dróthajú Meméről is. „Ez már a népmese multikultúrális változata” – mondta nevetve. S mindenki vele nevetett. (gabo) Két kiállítás nyílt a házban. Turay Balázs fotográfus, Róma című kiállításán a apró kontaktmásolatokat láthatunk, amelyek egy fadobozos, több, mint nyolcvan éves (ahogy Turay mondta, a tipusát azonosítani nehéz lenne) masinában exponált lemezekről lerültek fotopapírra. Érdekes és értékelendő gesztus, hogy Róma épületrészleteinek, a több ezer éves kultúrát idéző, lassan pusztuló köveinek megörökítéséhez ezt a technikát használta a művész. Ízelítő a kamarakiállításból, Turay Balázs két képe. Egy órával később, 18.00 órakor pedig Olasz színművek a Nemzeti Színházban címmel nyílt meg a második kiállítás. Az Országos Széchenyi Könyvtár, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, a Magyar Állami Operaház, valamint a Nemzeti Színház archívumának gyűjteményeiből rendezett tárlat mindössze a Kontinenthália rendezvény idején, tehát már csak vasárnap látható. A megnyitót Giovan Battista Verderame, Olaszország magyarországi nagykövete mondta, köszönve mindenkinek, akit illet, az Olasz Napok létrejöttét. Néhány perccel később a színpadon is megismételte köszönetét, immár a Két úr szolgája közönsége előtt. A sors különös kegye, hogy éppen Olaszországgal tudja kezdeni a Nemzeti Színház ezt a sorozatát. Azzal az országgal, amely bölcsője az európai kultúrának. És egy olyan előadást van alkalmunk bemutatni, amely az egyetemes színházi élet egyik legnagyobb kincse, muzeális értéke - hallottuk Jordán Tamástól. Úgy vélem, nem a sors kegye, hanem az Ön tudatos választása volt, hogy most indítja a sorozatot, és így Olaszország lehet az első vendég riposztozott Giovan Battista Verderame. Hiller István pedig választékos olasz nyelven kérte a megnyitó közönségét, hogy a Magyar Köztársaság kulturális minisztereként, hadd beszéljen magyarul… Majd elmondta, kiemelkedő fontosságú sorozat megnyitóján vagyunk. A tervek szerint az UNIO minden országa elhozza a Nemzetibe kulturális értékeinek egy-egy igazgyöngyét. Közben, a színfalak mögött, a Piccolo művészei készülődtek... Mire az Önök krónikása idáig ért, az előadás már harmadik felvonásánál járt. Csak a szemem sarkából követhettem monitoromon az eseményeket, de a harsány kacagásokat, a közbetapsolást mindvégig hallottam. A tegnap esti próba is lenyűgöző volt. Egy hihetetlenül pontos, mégis könnyed előadást fotózhattam. Kíváncsaian várom Gabo véleményét, aki egy pótszékről figyeli az előadást. (eosz)

(2003. november 16.)