TRAGÉDIA | Oidipusz éneke MITEM

VILÁGPEMIER

Induljunk ki újra Artaud könyörtelen vízióiból:

Ostobaság a tömeg szemére vetni, hogy nincs érzéke a fennkölt dolgokhoz, miközben a fennköltséget összekeverjük formális, ráadásul régóta kimúlt megnyilvánulásaival. Merem állítani, hogy ha a tömeg ma nem érti az Oidipusz királyt, akkor erről az Oidipusz király tehet, nem a tömeg.

Hogyan magyarázzuk az Oidipuszt a kortárs közönségnek eredeti rendeltetése szerint, azaz pharmakoszként? Egy bűnbaknak kikiáltott ember, akit elűztek saját városából, mely azelőtt királyának tartotta őt. Hogyan tehetjük Szophoklészt mindenki számára befogadhatóvá? Hogyan végezzük el a polisz és a szent értékek elvesztését követő gyászmunkát? Hogyan szabadítsuk meg Oidipuszt a bűntudattól? Oidipusz, a polisz szerencsés megmentője megold egy gyermekeknek való feladványt. Oidipusz, a vérfertőző apagyilkos. Oidipusz rettenthetetlenül igyekszik megismerni önmagát. Oidipusz elveti az isteneket és a látnokokat. Oidipusz leás a családfája rothadó gyökeréig, megismeri önmagát, majd kiszúrja a saját szemét. Nem önbüntetésül, hanem hogy prófétaként lásson. A külvilág látásától megfosztott Oidipusz végül megleli az útját, közben nem veszíti el emberi sebezhetőségét. A sötétben bolyongva keresi a fényt. Vezető nélkül indul az Eumenidáknak oly kedves liget felé, majd fényes villanással felmegy az istenekhez, Krisnához hasonlóan szabadul ki az anyagi világból.