A mi kis városunk
Wilder drámájában csupa kisvárosi karakterrel találkozunk… és egy talányos szereplővel, akit így neveznek: Rendező(asszisztens).
– A szerző „stage manager”-nek írja a szereposztásban, és valóban nem könnyű azonosítani és megtalálni a helyét az előadásban. Szerepem szerint amolyan narrátor vagyok, aki visszaemlékszik egy régi történetre. Ilja Bocsarnikovsz rendezővel közösen keressük azt a hangvételt, jelenlétet, ami a Rendező(asszisztens) számára lehetővé teszi, hogy külső szemlélőként elmondja a történetet, ugyanakkor időnként maga is részt vehessen a múltbéli események színpadi megjelenítésében. Nagyon izgalmas ez a tapogatódzás a próbák során. Az irónia például fontos elem: amikor visszatekintünk saját régi történeteinkre, hajlamosak vagyunk „nagyvonalúbbak” lenni önmagunkkal szemben, de gyakran meg is mosolyogtatnak bennünket bizonyos részletek – ugyanakkor a drámai történések átélhetősége szempontjából veszélyes is lehet, ha túlzottan ironikusak vagyunk. Mert a legfontosabb a szeretet és az empátia – Wilder történetét is így kell elmesélnünk. A helyes mértéket keressük a próbákon, mert ez adja majd meg a Rendező(asszisztens) igazságát.
A dráma helyszíne egy elképzelt amerikai kisváros, csupa hétköznapi szereplővel. Elég színházias ez a közeg?
– A hétköznapiság tulajdonképpen csak a látszat. Semmivel sincs kevesebb szenvedély egy kisvárosi szerelemben, mint Shakespeare Rómeó és Júliájában. Az emberi kapcsolatok és maga a halál mindenhol ugyanazt jelenti. Thornton Wilder írói nagyságát mutatja, hogy nem az egzotikus körülmények ábrázolásával, hanem a szereplők lelki rezdülései iránti alázatával és együttérzésével ér el drámai hatást.
Balmazújvárosban született, Debrecenben volt diák, Kaposváron egyetemista – könnyen azonosul a dráma kisvárosi figuráival?
– Hozzám A mi kis városunk szereplői nagyon közel állnak. Egy kisvárosban mindenki ismer mindenkit, elég annyit mondani, hogy „tudod, a Marika néni, akinek a Pista bácsi, kőműves a szomszédja, na, az ő lánya, hát az felment Pestre”, és minden világos. Az én számomra is meghatározók a gyermek- és fiatalkorom szereplői: a fagyiárus, a focipálya szertárosa, a trafikosnő, a szomszéd néni, aki mindig gyönyörű húsvéti tojásokat adott nekünk. Akárcsak a Rendező(asszisztens), én is bármikor szívesen gondolok saját múltam alakjaira. Sokszor idegenkedünk a nosztalgiától, mert kiragad bennünket a jelen valóságából, és illúziók felé terel… De van jó nosztalgia is, ami nem bénít, hanem serkent. A Rendező(asszisztens) egyik monológjában azon tűnődik, hogy amikor a kisváros épülő bankjának az alapkőletételére készülnek, miket helyezzenek el benne – az Egyesült Államok alkotmányt, a Bibliát… Én mélyen egyetértek a Rendező(asszisztens) szavaival, amikor azt mondja, hogy emléket kell állítanunk nagyjainknak, de azon hétköznapi embereknek is, akiknek sokat köszönhetünk. Ha nekem kellene megmondanom, mivel üzenjünk, én „befalaznám” azt a gyergyói pásztort, aki dalt írt az éjszakai magányról, a fagyiárust, aki akkor is adott nekünk, ha nem volt pénzünk, és így tovább. Nagyon közel állnak hozzám Wilder kisvárosi szereplői!
Az interjút Lukácsy György készítette
(2026. május 4.)
