Portré
A pályakezdéséről eddig annyit sikerült kiderítenem, hogy gimnazistaként látta a Csokonai Színházban a Horváth Csaba által rendezett A tavasz ébredése című előadást. Ennek hatására választotta később a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a színházrendező – fizikai színházi koreográfus szakot. De mi vitte az Ady Endre Gimnázium drámatagozatos osztályába? Korábban is vonzotta a színház!
Biztos vonzott a színház, de akkor még nem gondoltam, hogy színész leszek. Azért drámatagozatra nem csak azok jelentkeznek, akik színésznek készülnek. Van egy meghatározó emlékem, miért döntöttem az Ady mellett… Elmondhatom?
Mondja csak!
Úgy alakult, hogy nyolcadikban, a pályaválasztás idején csak két középiskolába mentem el nyílt napra. Először a Mechwart András Gépipari Szakközépiskolába, mert az esett a lakásunkhoz legközelebb. Ott azt láttam, hogy egy 35 fős osztályban 32 fiú van. Másodikként az Ady Endre Gimnáziumba néztem be, ahol – mit ad Isten – épp ellenkező volt a nemek aránya. Döntöttem!
Fontos szempont! De gondolom, már az általános iskolában érték olyan hatások, amelyek miatt a drámatagozat is érdekelte. Nyilvános szereplések? Iskolai ünnepségek? Szavalóversenyek?
Igen-igen, ezek megvoltak. Ötödikben lett egy új tantárgyunk, a „tánc és dráma”. Nagyszerű magyartanárunkkal, Kissné Komáromi Margittal először meséket báboztunk, hatodikban már megcsináltuk Petőfi hőskölteményét, ahol én játszottam a széles tenyerű Fejenagyot, a helység kalapácsát. Ezt a suli tornatermében mutattuk be, de később eljutottunk vele igazi színházba is egy gyermekszínjátszó találkozóra, ahol emlékeim szerint arany minősítést kaptunk. A következő bemutatónk Csokonai Dorottyája volt, és meg lehettek velem elégedve, mert rám osztották a címszerepet, a vénkisasszony Dorottyát.
Csupa főszerep! Már az általános iskolában…
Még visszább is tudok menni az időben! Én ugyan nem emlékszem az óvodáskori történetre, de a családi legendáriumba bekerült, hogy mindenkit meglepett az első nyilvános szereplésem. A karácsony előtti betlehemi játékban az egyik pásztor voltam, és a hangom úgy zengett, hogy betöltötte a templomot. Legalábbis így szokták mesélni a szüleim. Ez azért érte őket váratlanul, mert egyébként olyan voltam, mint a padlóváza. Ahová letettek, ott is maradtam, és csak figyeltem, követtem az eseményeket. Most is inkább ilyen szemlélődő vagyok. Talán éppen azért szeretem a színházat, mert itt felszabadultan játszhatok, kiadhatom magam. Ez lehet annak is az oka, hogy különösen kedvelem a szélsőséges figurákat.
Otthon, a családban mennyire volt téma a színház?
Volt bérletünk a debreceni Csokonai Színházba, de ennél erősebb kapcsolat nem volt az előadó-művészetekkel. Inkább reálos érdeklődésű volt a család. Édesapám matematika–fizika szakos tanár, édesanyám programozó matematikus.
Az első kőszínházi élményeit fel tudná idézni?
A dzsungel könyve az első emlékem. Óvodás voltam, mikor a debreceni színházban láttam. Nagyon tetszett, megkaptam a zenéjét kazettán, és rongyosra hallgattam otthon. Érdekes, hogy mostanában is sokat hallgatom, de már a fiaim miatt. Most ők az óvodások. Amikor a gimnáziumot kezdtem, emlékeim szerint könnyedebb, számomra ezért unalmasabb előadások futottak a Csokonai Színház repertoárján, amihez képest óriási változás volt, amikor 2006-ban Vidnyánszky Attilát nevezték ki művészeti vezetőnek. Későbbi mesterem, Horváth Csaba pedig a tánctagozat vezetője lett. Tényleg berúgták az ajtót, már az első évadot a Jel fesztivál nevű eseménnyel kezdték, ahol a Nagy József – vagy Josef Nadj, ezen a néven lett világhírű – koreográfus által rendezett Woyzeck-előadást láttam, és habár nem sokat értettem belőle tizenöt évesen, letaglózó erejű élmény volt. Addig nem látott dimenziók nyíltak ki, milyen is lehet a színház. Röviddel utána a Vidnyánszky Attila által rendezett Liberté ’56 című előadás is katartikus volt. Sírtam a nézőtéren. Szóval hamar rajongójává váltam annak az új színháznak, és igyekeztem minden bemutatót megnézni. Mai napig emlékszem az Úri murira, A sasfiókra vagy a Halotti pompára, ezek mind nagy hatással voltak rám.
A drámatagozaton kik tanították?
Elsősorban Csikos Sándort kell megemlíteni, aki beszédtechnikát tanított nekünk, és akit láthattunk is játszani, hiszen a Csokonai meghatározó művésze volt. Az ő hangján keresztül igazán meg lehetett szeretni a magyar nyelvet, az irodalmat, és tanítási módszerén keresztül megtanultuk, hogyan is kell beszélni. A személyiségéből áradó bölcs huncutságért az egész osztály odáig volt. Nagyon büszke vagyok, hogy a Nemzet Színészénél kezdtem színpadi beszédet tanulni.
Csikos „klasszikus” színész, gondolom, nem az ő hatására választotta később a fizikai színházi irányt?
A Horváth Csaba által rendezett előadás, A tavasz ébredése még csak fokozta az ámulatomat. Azt az élményt, azt a komplexitást azóta sem tudta „megugrani” általam látott előadás. Krisztik Csaba volt a Wedekind-darab főszereplője, aki épp akkoriban tanított minket az Adyban. A fő tárgyat, tulajdonképpen a színészmesterséget tanította úgy, hogy az első órán kijelentette, nem fogunk megszólalni a színpadon. Egy évig. Ő ismertetett meg vele, hogy előadóművészként mennyire meghatározó a mozdulat ereje. Hogy mozgással gondolatokat, érzelmeket kifejezni vagy testtel karaktert ábrázolni mennyire felszabadító. Éppen abban az évben, amikor mi végeztünk a gimnáziumban, akkor indult a Színház- és Filmművészeti Egyetem első színházrendező – fizikai színházi koreográfus osztálya Horváth Csaba és Lukáts Andor vezetésével. Ennyire szerencsés vagyok, hogy időben és térben pont ilyen hatások értek egyszerre és tulajdonképpen véletlenül. Ezek nélkül, még ha színész is lennék, biztosan teljesen más eszköztárral, ízléssel, egyszóval máshogy játszanék. A gimnáziumi osztálytársak közül velem együtt ezen a szakon végzett Nagy Norbert és Horkay Barnabás, Fehér László pedig, aki ettől az évadtól szerződött a Nemzetibe, a velünk párhuzamos prózai osztályba járt az egyetemen.
Nem is volt más terve? Csak a színház?!
A második helyen az ELTE szerepelt. Történelemből az emelt szintű érettségit 97 százalékon teljesítettem. Ezt elsősorban a történelemtanáromnak, Rózsavölgyi Gábornak köszönhetem, aki abban az időben a gimnázium igazgatója is volt. De hogy őszinte legyek, inkább csak magamat nyugtattam volna a történelem szakkal. Arra gondoltam, ha nem sikerül a színművészeti, ne keseredjek el, higgyem azt, hogy van más út is számomra.
Visszatekintve az időben: melyik kor foglalkoztatta leginkább?
Elsősorban a 19-20. századi események érdekeltek. Azt hiszem, saját korunk és a magunk megértéséhez, az élethelyzeteink alakulásához nagy szükség van ezekre a történelmi ismeretekre is.
A fizikai színház lényegét is el tudná magyarázni ilyen röviden?
Nem. Hosszabban sem nagyon! De komolyra fordítva a szót: azt hiszem, csak arra utal ez a fizikai színház kifejezés, hogy nagyobb szerepet kap a mozdulat, a tánc és egyáltalán a színész teste, mint a prózai színházban. Ennek a színházi nyelvnek sokféle változata, stílusa létezik, de egyik közös ismérve ezeknek, hogy a szerepalkotás folyamata inkább kívülről kezdődik, és nem a lelki folyamatok elemzésével, mint a hagyományos színházban. A jó forma magában hordozza a tartalmat. Tehát egy testtartás, egyetlen mozdulat, de akár csak a fegyelmezett, szuggesztív jelenlét sokszor beszédesebb, mint egy hittel, lélekkel, nagy átéléssel végigbeszélt jelenet. Legalábbis én így látom. Az egyetemen sokféle mozgásformát tanultunk – tai chi, aikido, balett, kortárs tánc, kontakt tánc, butoh, volt no-színházas kurzusunk is. És persze beszédtechnikától a tánctörténeten át az operettkurzusig még rengeteg dolgot tanultunk.
Mindez olyan társulatot, csoportot feltételez, amelynek minden tagja ismeri, használja ezt a színházi nyelvet.
Diploma után az osztályfőnököm, Horváth Csaba rendező-koreográfus által alapított Forte Társulat tagja lettem. Valóban nagyon egy nyelvet beszélt és beszél ma is a társulat. Elképesztően hatékonyan dolgozunk, félszavakból is értjük egymást. De dolgoztam más független színházban is, ahol másféle iskolán nevelkedett színészekkel kellett a tudásainkat összedolgozni. Játszottam a Maladype Színháztól a Táp Színházon át a Narratíva társulatig sokfelé, és vidéki városokban is, Kaposváron, Székesfehérváron vagy a szombathelyi Weöres Sándor Színházban…
A Vízkeresztben, amelynek Böföghy Tóbi szerepéért 2022- ben megkapta a legjobb Shakespeare-alakítást elismerő Gábor Miklós-díjat! Impozáns névsorba került, hogy csak néhányat említsünk közülük: Cserhalmi György, László Zsolt, Kulka János, Hegedüs D. Géza…
Ezt a díjat mindig az előadás végén, a tapsnál adják át, és csak ott derül ki, hogy ki kapja az elismerést. Amikor a szünetben elterjedt a hír, hogy itt vannak a Gábor Miklós-díj kuratóriumának képviselői, tippelgettünk, hogy vajon ki kapja. Én még ugrattam is a többieket, hogy nem is érdemli meg senki. Így aztán annál inkább meglepődtem, amikor engem szólítottak, és Ascher Tamás rendező átadta nekem Böföghy Tóbi szerepéért ezt a díjat.
Ez egy mellékszerep volt. Talán jobban hangzana, ha mondjuk Rómeó vagy III. Richárd szerepéért kapta volna ezt a legjobb Shakespeare-alakításért odaítélt díjat!
Nekem semmi bajom a kisebb szerepekkel. Sőt, időnként azt érzem, hogy ezekkel több lehetőséget kapok a színpadi játékra. A főszerepek esetében nagyobbak az elvárások, a rendezők is igyekeznek mindenféle szempontnak, hagyománynak, szakmai igénynek megfelelni, ezért aztán több a kompromisszum is. A megfelelési kényszer miatt a színész görcsösebbé válhat. Az agyonelemzett, sokat vitatott szerepek esetében különösen nehéz felszabadultan játszani. Ezért én különösebben nem vágyom ezekre a híres főszerepekre. De persze nem ugrok el a feladat elől, ha úgy esik. Játszottam már Raszkolnyikovot vagy Macbethet is.
Arra soha sem gondolt, hogy jó lenne visszamenni Debrecenbe, a hazai közönség előtt játszani?
A Deszka Fesztiváloknak köszönhetően párszor szerepeltem már Debrecenben. Jó volt találkozni a régi ismerősökkel, az egykori osztálytársakkal, barátokkal. Nosztalgiával emlékezem az ott töltött időre, szeretem Debrecent, de most már minden ideköt, Budapesthez. A munkám, a családom, a testvéreim, és már a szüleink is közelebb költöztek hozzánk.
Eddig csak színészi szerepekről beszéltünk, pedig végzettsége szerint színházrendező – fizikai színházi koreográfus. Jobban érdekli a színpadi játék, mint a rendezés?
Jobban. Nem hiszem, hogy én valaha rendezni fogok. Egyszerűen nem vagyok az az alkat, aki másoknak mondja meg, hogy mit csináljanak. Görcsös leszek tőle. 2022-ben a Karinthy Színházban A szarvaskirály című Gozzi-darabot rendezte Berettyán Nándor, ő kért fel, hogy vállaljam el a koreográfiát. Először nemet mondtam, de mivel szerepeltem az előadásban, végül megküzdöttem a feladattal. De rengeteget izgultam, pedig alig volt koreografálni való. Játszani viszont szeretek, érdekel ez a szakma, és még nem égtem ki, mint sok kortársam. Talán az alkatom miatt, talán hogy kevesebbet, de jobbakat játszhattam a Forte Társulatnál az elmúlt tíz évben.
A Forte Társulattól mi vonzotta a Nemzeti Színházba?
A Nemzeti Színház és a Kassai Nemzeti Színház közös produkciójaként született Rómeó és Júlia előadás Benvolio szerepére kaptam az első felkérést, aztán jött a többi szerep. Így lettem 2024. december 1-jén a Nemzeti Színház társulatának tagja, de nem szakadt meg a kapcsolatom a Forte Társulattal sem. Ha minden a tervek szerint halad, ebben az évadban is lesz egy bemutatóm a régi csapattal.
A hagyományos előadásokon mit kezd a fizikai színházi ismertekkel?
Szerencsére az egyetemen nemcsak a fizikai színházra készítettek fel bennünket, és a hagyományos előadásokban is helye van gesztusoknak, a testbeszédnek. Semmiképpen sem hátrány, ha a mozdulataink is hitelesítik a gondolatainkat. Amikor például itt a Nemzeti Színházban a Csíksomlyói passió előadásban átvettem a zsibárus szerepét, Vidnyánszky Attila rendező és Zsuráfszky Zoltán társrendező, koreográfus is biztatott, hogy még, még, „táncoljak” csak bátran.
Gondolom, A Mester és Margarita-előadásban átvett Behemót, a macska szerepe is alkalmat adhat az ilyen szavak nélküli „beszólásokra”.
Nyilván hoztam magammal a saját mozdulataimat, színpadi „szokásaimat”. Amikor megtudtam, hogy át kell vennem a gonosz Behemót szerepét, az elődás rendezőasszisztensével, Vida Gáborral készültem a feladatra, mert nem volt itt a rendező, Aleksandar Popovski. Kíváncsi vagyok az ő véleményére is, ha majd megnéz.
Maradva a kisebb szerepek átvételénél: A kaukázusi krétakör esetében egy előadásban egyenesen négy szerepe is van!
Ó, játszottam én már hét szerepet is egy előadásban. Még egyetemista voltam, amikor Zsótér Sándor rendezésében a Maladype Bázison bemutattuk Molière Don Juanjának Bertolt Brecht-féle átiratát. Nagyon élveztem, tulajdonképpen akkor szerettem meg igazán ezt a „színészkedés” dolgot. Ha volt pár szabad másodpercem a takarásban, amikor nem öltöztem, alig vártam, hogy újra bemenjek a színpadra, ott olyan jó volt a hangulat. Arra célzok, hogy súlyos röhögőgörcsön esett át pár néző.
Ha az eddig játszott szerepei közül ki kellene emelnie a kedvenceket, milyen műfajú előadások vezetnék a listát?
Ezen még nem gondolkodtam. Nincsenek kiválasztott kedvenceim. Tényleg nagyon sokféle rendezésben játszhattam már különböző szerepeket. Voltak ezek között kísérleti előadások, hagyományos színjátékok, klasszikus drámák, de a zenés műfajba is volt már egy kirándulásom. Szerepeltem a híres rockopera, az István, a király jubileumi előadásain. A magyar urak egyikeként énekeltem a Papp László Sportarénában, hogy: „Volt is, lesz is, ez itt a praxis, Mindenkinek helyzete van…”
Itt a Nemzeti Színházban az idei évad még tartogat egy meglepetést…
Igen, nagyon várom már a Ionesco darab próbáit. Nekem mindenképpen újdonság maga a dráma, A király halódik. Az pedig komoly szakmai lehetőség, hogy olyan kiváló rendezővel dolgozhatunk majd együtt, mint Tompa Gábor, a kolozsvári színház igazgatója.
Filip Gabriella
(2025. november 26.)
