Vendégünk volt
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház portréja
A Nemzeti Színház működésének egyik pillérét a befogadó színházi tevékenység jelenti. Ennek keretében vidéki és határontúli társulatok, műhelyek előadásai szerepelnek rendszeresen a műsoron. Ebben a rovatban egy-egy vendégségbe érkező társulat arcképét rajzoljuk meg – ezúttal a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházat mutatjuk be, amely visszatérő vendég a Nemzetiben. Beszélgettünk a művészeti vezetővel, a Nemzetiben járt előadás rendezőjével és színészeivel. Olvashatnak a színház történetéről, és rövid előadáskritikát is közünk.
Összeállításunk cikkei
Bocsárdi László sepsiszentgyörgyi rendező, művészeti vezető
Európai művészszínház egy erdélyi kisvárosban. Röviden így jellemezhető a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház elmúlt három évtizede. A társulatot művészeti vezetőként és igazgatóként irányító Bocsárdi Lászlóval nemcsak alkotói törekvésekről, következetességről, felnevelt nézőgenerációkról beszélgettünk, hanem arról is, miért féltek eleinte attól, hogy egyszerűen elzavarják őket.
A sepsiszentgyörgyi színház története az 1940-es évek végére nyúlik vissza, de igazán fontos szakmai műhellyé a ’90-es években vált…
– A román állam a ’80-as években megvonta a támogatást a színházaktól, ezért egyfelől „pénzcsinálásra” kényszerültek, másfelől nagyon mostoha körülmények között kellett dolgozniuk. Sepsiszentgyörgyön a ’90-es évek elején is még úgymond népszínház működött, kényszerűségből sok kabaréelőadást játszottak. Nemes Levente, az Erdély-szerte ismert színész két éve volt igazgató Szentgyörgyön, amikor gondolt egy merészet, hogy más irányt adjon az intézménynek… Az én történetem Gyergyószentmiklóson kezdődött, ahol még a nyolcvanas években megalapítottam a Figura nevű amatőr társulatot, amit ’90-ben sikerült átalakítanom színházzá, ez lett a Figura Stúdió, amely így támogatást kaphatott a román államtól. ’94-ben az együttműködés ötletével keresett meg Nemes Levente. Éppen utolsóéves voltam a marosvásárhelyi egyetem színházrendező szakán, Gyergyószentmiklóson pedig olyan helyzet alakult, hogy úgy éreztem, el kell mennem onnan. Ez a felkérés tehát éppen kapóra jött. Így hat színésszel és Barabás Olga rendező kollégával együtt átmentünk Sepsiszentgyörgyre. Művészeti vezető lettem Nemes Levente mellett, 2006-ban pedig átvettem tőle az igazgatást is. Azt tűztük ki célul, hogy művészszínházat fogunk csinálni, pontosabban kísérletező színházat, olyan példák lebegtek előttünk, mint Kaposvár vagy a romániai Piatra-Neamț. Azt hiszem, igencsak egyedinek mondható, hogy egy 60 ezer lakosú városkában – ebből 45 ezer magyar – ilyen művészszínházi intézmény működjön. A kép úgy teljes, ha elmondjuk, hogy – egy ideje külön épületben – román társulat is működik a városban.
Hogyan fogadta ezt a koncepciót a város, a magyar közönség?
– Az első években minden egyes előadásról azt gondoltuk, ez lesz az utolsó, mert elkergetnek minket. Sokat számított, hogy az igazgató, Nemes Levente a maga színházi és kulturális tekintélyével kiállt ezért az irányvonalért. A „vérátömlesztésben” fontos szerepe volt a Figurának, amely Erdély-szerte nagy bázissal rendelkezett, főleg az értelmiségi fiatalok körében, akik másfajta színházra vágytak. Sokat köszönhetünk a helyi napilap, a Háromszék új iránt fogékony újságíróinak is. A közönség lassan átalakult és kicserélődött, a középiskolából új generációk jöttek ki, akik már rajtunk nevelkedtek, sokan kerültek művészeti egyetemekre, akik közül többen vissza is jöttek, többek között azért is, mert Szentgyörgy pezsgő kulturális élettel rendelkező városka lett. Ebben – talán nem tévedek – nekünk is jelentős szerepünk volt. S hogy mi van még a városban? A Háromszék Táncegyüttes, amely mára már táncszínházzá nőtte ki magát, jó ideje színházunk égisze alatt működik az M Studio Mozgásszínház, van bábszínházunk, 2010-ben alakult MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótér, és a két évre rá megnyílt Erdélyi Művészeti Központ ugyancsak fontos szerepet tölt be a város és egész Erdély művészeti életében. És akkor még a fesztiválokat fel sem soroltam…
A kaposvári példát hozta fel, ami a hetvenes-nyolcvanas években fehér hollónak számított jelentős vidéki színházi műhelyként a vízfejű Magyarországon. Magyarországról nézve viszont úgy látszik, hogy Romániában, így Erdélyben számos városban jött létre meghatározó és sajátos stílusú műhely. Miért alakulhatott ez így?
– A magyarországi helyzetet nem ismerem, de Romániában a színház – főként korábban, a ’90-es években – „szent tehénnek” számított. Felnéztek a színészekre, a rendezőkre. A román színházi szakmának a szava nagyon erős volt, nem mert a politikum újat húzni vele. Amikor például nekem konfliktusom volt a városvezetéssel, a szakma megvédett, azonnal mellém állt. Abba, hogy a színházak művészi tekintetben mit csinálnak, senki nem szól bele Romániában, a színházi törvény ezt kizárja. Ezt különleges helyzetnek látom. Azt hiszem, ez az önállóság is közrejátszott abban, miért nőhette ki magát több jelentős színházi műhely, így például Craiován vagy Nagyszebenben, a már említett Piatra Neamţ-on, de más romániai városokban is, és Erdélyben sem csak Kolozsvárt „jegyzik”. Az utóbbi években talán épp a nagy kínálat miatt kissé csökkentek a költségvetések, nehezebb helyzetben vannak egyes társulatok – de még mindig biztonságban. Fontos tényező az is, hogy a magyar nyelvű színházak be tudtak kerülni a román színházi vérkeringésbe, elég volt néhány sikeres megjelenés a különböző fesztiválokon. Én több mint tíz éven keresztül a Romániai Színházszövetség szenátusának a tagja voltam sok más magyarral együtt, tehát számolnak velünk.
Nehéz a művészszínházi célok és a szórakoztatás, a „fogyaszthatóság”, az úgynevezett közönségigény elvárásai között egyensúlyozni egy kisvárosban?
– Nem egyensúlyoztunk. Az első pillanattól mellőztem a „populista” vonalat, nem akartam a közönség kiszolgálásából kiindulni, mert ez szerintem egyenlő a közönség elárulásával. Nagyon pontosan megfogalmaztam a magam és a környezetem számára is, hogy én akkor tisztelem a közegemet, a közönségemet, hogyha hiszem azt, hogy igényét tekintve képes olyan szintre emelkedni, mint Kolozsvár, Budapest, sőt bátorkodtam azt is mondani, akár Berlin. Szerintem a közönség azt fogadja be és azt tudja értékelni, amihez hozzászoktatják. Ennek a felelőssége persze óriási. Azért is rendeztük meg 2009 óta öt alkalommal a Reflex Nemzetközi Színházi Fesztivált, hogy európai összevetésben is büszke lehessen a szentgyörgyi közönség a saját társulatára. Olyan meghatározó színházi műhelyeket hívtunk meg, mint a berlini Deutsches Theater, a varsói Teatr Dramatyczny vagy a német Rimini Protokoll. Itt láttuk vendégül a Nemzeti Színházból a Szentivánéji álom című előadást is.
Nemrég lemondott az igazgatásról, de művészeti vezetőként továbbra is részt vesz a társulat munkájában. Mi indokolta a váltást?
– Közel húsz év után úgy éreztem, hogy már nem kihívás az intézmény vezetése, és ha kényszerből csinálok valamit, az nem hiteles. Ide friss energia kell, újfajta rálátás. Ezért – bár még lett volna egy év az igazgatói mandátumomból – visszaléptem. Az utódom Pál Ferenczi Gyöngyi színésznő, akivel huszonöt éve együtt dolgozom. Az elmúlt két év alatt kiderült, olyan vezető, aki nagy lendülettel és igazi hozzáértéssel végzi ezt a munkát.
Mi a sepsiszentgyörgyi színház ars poeticája, amit bizonyosan folytatnak majd az utódok is?
– Ez nehéz kérdés! Remélem, olyasmit teremtettünk, ami folytatásra érdemes. Amikor ide kerültem, a könyvtár igazgatója Kolozsvárra szervezett buszt, hogy a szentgyörgyiek igazi színházat láthassanak. Akkor azt mondtam, nekünk oda kell eljutni, hogy hozzánk szervezzenek ilyen utakat. A célom az volt, hogy művészi szempontból bátor színházat teremtsünk, és a jelen pillanatban érvényes formát megtalálva szóljunk a közösségünkhöz. Hogy állandóan újragondoljuk azt, amit csinálunk, megpróbáljunk tág szellemi dimenziót adni a színháznak. Igazából mindegy, hogy klasszikus vagy kortárs, magyar vagy külföldi szöveget viszünk színpadra, a legfontosabb, hogy olyan előadás készüljön, ami hozzánk szól, a megszólalásmódjában pedig költőiség van. Névadónk Tamási Áron, az erdélyi magyar kultúra egyik legfontosabb „bástyája”. Három darabját állítottam színpadra, mert kulcskérdés volt számomra, hogy az ő szemléletmódját hogyan tudom kortárs színházként értelmezni, és méltó módon emléket állítani neki. A direkt politizálás sosem volt szempont, viszont az emberek társadalmi közérzetével kapcsolatos meglátásainkat próbáljuk színházi formába önteni, de úgy, ahogy Pilinszky mondja, hogy ne csak diagnózist adjunk, mert az önmagában nem gyógyít. Egyfajta tükröt tartunk, de úgy, hogy az emberek mégis boldogan menjenek haza a színházból. Nem vagyok híve az „üzeneteknek” sem, ezt nem tartom művészi célkitűzésnek, inkább körüljárunk bizonyos problémákat. Úgy tekintek a színházi előadásra mint nyitott műre, amely lehetőséget kínál a nézőnek, hogy a maga módján ő is „szereplőjévé” váljon.
Ungvári Judit
Harminc éve tagja a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színháznak. Színészként, és időről időre egy-egy rendezésével aktív részese volt annak a változásnak, amely során a mélyponton lévő teátrum meghatározó műhellyé vált. Pálffy Tibort, a hazai pályán a fiatalok körében kultelőadásnak számító Ivan Viripajev-darab, az Oxigén rendezőjét a társulat összetartó erejéről kérdeztük.
Hogyan került a társulathoz?
– ’90-ben szó szerint az „utcáról” kerültem be Bocsárdi László gyergyószentmiklósi csapatába, a Figurába, semmilyen színházi előtanulmányom nem volt. Az a színház és az a csapat nekem olyan volt, mint egy újjászületés. Aztán Bocsárdi vezetésével páran Sepsiszentgyörgyre kerültünk, Nemes Levente akkori igazgató hívására. Ebből indult el az a fajta építkezés és színházi nyelvkeresés, ami – szerencsére, mert ez a legizgalmasabb – a mai napig is tart.
Mi az, ami a társulatot összetartotta az elmúlt évtizedekben?
– A legfontosabb a felelősségvállalás – a színházzal szemben, ezáltal a társulattal, az alkotótársakkal szemben is. Ez jellemzi Bocsárdit. Nagyon nehezen köt kompromisszumot, sőt, pontosabb, ha azt mondom: színházi alkotóként nem is tud kompromisszumot kötni, és ez határozza meg a gondolkodásmódját. Tudatos társulatépítés zajlott a kezdetektől, amikor odakerültünk Szentgyörgyre: csak olyan ember kerülhetett be ebbe a csapatba, akiben megvan ez a felelősségtudat, ez az elkötelezettség. Ez a szellemiség valahogy meggyökerezett a színházban, és megy tovább. És szerintem ezért is mondják sokan, hogy a szentgyörgyi színháznak van az egyik legjobb társulata.
Azt is mondják, hogy innen kevesen mennek el…
– Akad azért, aki nem érzi jól magát és elmegy. De az igaz, hogy ez ritka, valóban nagyon ritka. Inkább az van, hogy hozzánk szeretnének jönni nagyon sokan, de a helyek száma korlátozott. Sokszor még hátrányára is van a színháznak, hogy nem tud bővülni a társulat, ugyanakkor az érem másik oldala, hogy ezzel a zártsággal meg tud őrizni valamit, ami a mi sajátosságunk, így nem „hígul fel” a csapat. Érdekes volt Bodó Viktornak a visszajelzése, akivel a legutóbbi előadásunkat készítettük, A vihart. Azt mondta, hogy ő már nagyon sokfelé rendezett Európában, neves színházakban, de nem találkozott még olyan egymásra figyeléssel, mint ami nálunk természetes módon megvan. Tényleg így van. Mi nem „dolgozunk” ezen, egyszerűen így létezünk.
Sepsiszentgyörgy egy hatvanezres (kis)város a magyar nyelvterület délkeleti csücskében. A közönség hogyan veszi a művészszínházi, sokszor leginkább kísérletinek nevezhető előadásokat? Nem kapták még meg, hogy „jó-jó, de mi szórakozni akarunk”?
– Hát – volt rá példa! De szerintünk Tamási, Brecht, Shakespeare, Viripajev drámái mind szórakoztatók. Azért született meg a Reflex Fesztivál is, hogy elhozzuk azokat a szerintünk színházi remekműveket külföldről is, amelyeket látva a szentgyörgyi néző szembesülhet azzal, hogy mi van a világban, és akkor talán azt is látja, hogy nem vagyunk őrültek.
Mi változott meg leginkább ez alatt a harminc év alatt?
– Amikor a városba került az a „figurás” mag, amelyhez én magam is tartozom, és elindult a színháznak ez az új időszaka, akkor nagyon erőteljesen megfogtunk egy réteget, az akkori húszas-harmincas korosztályt, akik aztán velünk öregedtek. Most viszont az a nagy feladat, hogy utat tudjunk találni a mai fiatalokhoz. Jó példa erre az ősi tanításokról, szerelemről, gyilkosságról, szabadságról szóló Oxigén, hiszen ez is fontos szempont volt, hogy olyan formát találjunk egy rendkívül érdekes szöveghez vizualitással, rappel, amivel ezt a mostani huszonéves generációt meg tudjuk szólítani. Nekünk „öregeknek” is fontos ez, mert különben mi is beragadunk a saját ízlésbuborékunkba, és nem tudjuk megújítani saját magunkat. Folyamatosan kell keresni a kapcsolatot a fiatal generációval, kíváncsinak kell lenni rájuk, mi van a lelkükben, mi érdekli őket, és be kell hozni őket a színházba.
Ungvári Judit
Kónya-Ütő Bence és Korodi Janka már a Bocsárdi László-féle Tamási Áron Színház vonzásában nőttek fel, ezért lettek színészek, és visszatértek szülővárosuk teátrumába játszani. Az Oxigén két szereplőjét, a Fiút és a Lányt kérdeztük kötődésükről.
„Középiskolásként sok előadást láttam a Tamási Áron Színházban. Nekem ez volt A színház. Nagyon vágytam rá, hogy bekerülhessek ebbe a társulatba” – mondja az 1987-ben Sepsiszentgyörgyön született és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem után szülővárosa színházához szerződő KÓNYA-ÜTŐ BENCE, aki az Oxigén zeneszerzője, színésze, és aki a saját zenéjét élőben szolgáltatja a keverőpultján.
Ha röviden kellene megmondani, miért „éri meg” ebben a társulatban dolgozni, azt mondja: nagyra becsüli a művészeti vezetőnek, Bocsárdi Lászlónak azt a törekvését, hogy ha elindulnának „polgári” irányba, akkor azonnal megálljt parancsol, és megakadályozza, hogy a színház egyfajta kiszolgáló magatartást képviseljen. Aki ehhez tud csatlakozni, jó csapattaggá válhat – véli Kónya-Ütő Bence, aki szerint az is fontos, hogy ebben a csapatban a színészek nem pusztán a rendezői elképzelések végrehajtói, hanem alkotóként is részt vesznek a folyamatokban. És fontos a közönség: Sepsiszentgyörgyön „edzett” nézők vannak, mondja, és példaként egy hetvenes hölgyet említ, aki legfrissebb bemutatójuk, a korántsem konvencionális előadásairól nevezetes Bodó Viktor rendezte A vihar bemutatója után megállította a Calibánt játszó Kónya-Ütő Bencét az utcán, és arról lelkendezett, hogy micsoda nagyszerű előadás született: Így kell játszani Shakespeare-t 2024-ben! Ez is mutatja, hogy kinevelte a színház a saját közönségét, ezek a nézők jó „kiképzést” kaptak, „veszik” az előadásaikat.
„Sepsiszentgyörgyi vagyok, Marosvásárhelyen végeztem az egyetemet, és harmadéves voltam, amikor Bocsárdi László megkérdezte, van-e kedvem csatlakozni a társulathoz? Előtte pár évvel már volt szerencsém együtt dolgozni vele egy művészeti táborban, és látott engem az egyetemi vizsgaelőadásokon is” – meséli KORODI JANKA, aki az Oxigénben a Lány szerepét játssza-énekli. A Tamási Áron Színház társulatának egyik legfiatalabb tagja jelentős szerepekben volt látható az elmúlt években a 2017-es Alice címszerepétől a legutóbbi bemutatójukban, A viharban játszott Arielig. A színésznő úgy érezte, mindig egyfajta biztatást kapott Bocsárdi Lászlótól azzal, hogy az egyetemi évei alatt időnként megkérdezte őt a terveiről, míg végül a konkrét ajánlattal hozakodott elő. Mint mondja, nagyon szeret vele dolgozni, mert a próbák sosem csupán az adott szerepről szólnak, hanem közben egyfajta hozzáállást is tanít. Korodi Janka szerint ezért is kerülnek ki a keze alól remek előadások, mert figyelemmel van a színészeire, indirekt módon is vezeti, tanítja őket. A színésznő úgy gondolja, hogy a társulat megtartó erejében, összetartozásában nagy szerepe van az alázatnak. Olyan művészek verbuválódtak össze, akikben ez természetes módon jelen van. Mindenki tudja a helyét, hogy hol tart éppen a színészi fejlődésben, tudják mennyit ér a siker, képesek együttgondolkozni, alárendelni magukat a közös céloknak – hangsúlyozza a színésznő.
Ungvári Judit
Ivan Viripajev (1974) az egyik legizgalmasabb orosz drámaíró, akinek a darabjai különösen népszerűek az erdélyi magyar színházakban. Két évvel ezelőtt mutatták be Sepsiszentgyörgyön az Oxigént, de azóta már műsorra került egy újabb Viripajev-darab, az Iráni konferencia, korábban pedig az Illúziókat játszották a Tamási Áron Színházban (nagy sikerrel).
Az Oxigén 2005 októberében jelent meg a magyar színházi életben: Keszég László rendezett belőle egy felolvasószínházi előadást, a két szerepet Geszti Péter és Ónodi Eszter alakította. Talán azért sem vették észre túl sokan azt a remek bemutatót, mert a helyszíne, a ma Klauzál Házként működő budafok-tétényi művelődési központ sajnos nem kapott jelentős figyelmet. Így hirdethette magyarországi ősbemutatóként 2016 telén a Nylon Group a Márkus Sándor és Eke Angéla által előadott, Márkus Sándor által rendezett koncertszínházi előadást, amely nemcsak a zenében hozott újat, de a több ponton átdolgozott szövegben is. Népszerű produkció volt, ugyanakkor érezhetően elmozdult attól a magaskultúra-hálótól, ami a Viripajev-darabban fellelhető. A sepsiszentgyörgyiek előadása viszont a szerzői szándéknak megfeleltethetően pontos, érvényes és kiemelkedően magas színvonalú. Ezért is néztem meg a Nemzeti Színházban újra a korábban már látott produkciót és nem bántam meg, mert most is sokat adott…
A darab az emberi viszonyulásnak arról a hagyományos duális rendszeréről szól, amelyet test és lélek szembeállításaként szokás elgondolni. A léleknek ott vannak az Írás tanúságai: a „ne ölj, ne hazudj, ne paráználkodj stb.” figyelmeztetések tízparancsolatként ismert elemei, melyet egy olyan ember írt le, akit egyaránt prófétának tekint a zsidó, a muszlim és a keresztény vallás: Mózes. A testnek pedig ott van az oxigén, amely üzemanyagként szolgál az ember működéséhez. Ha bőségesen van oxigén, a test úgy működik, hogy nem vesz tudomást holmi szellemi előírásokról! Az ilyesmit szoktuk életösztönnek nevezni…
A kamaraszínházban egy kereszt formájú pavilonrendszer tagolja a teret. Két oldalról két test jelenik meg benne a tüdő két oldalához hasonlóan: egy fiatal férfi és egy fiatal nő. Mindkettő tele van energiával. Kónya-Ütő Bence nem csupán alakítja a Férfit, hanem elő is adja az előtte lévő keverőpulton az általa írt rapzenét. Miután azonnal egyfajta koncerthangulatot teremt, „természetesen” jórészt énekli a mondatait, ahogyan a Nőt megformáló Korodi Janka is hatásos énekesként jelenik meg az előadás nagyobb részében. A látvány együtt mozog a hanghatásokkal.
A narratíva annyi, hogy a hetvenes években született vidéki Szása beleszeret a tőle fiatalabb moszkvai, férfias keresztnevű lányba, Szásába. Rádöbben, hogy őt a felesége már nem képes éltetni, viszont a fővárosi Szása maga az oxigén. Kisétál a kertbe és egy ásóval megöli a feleségét. Mert ezt kívánta az életösztöne. Az előadás arról szól, hogy a szerelem felülírja az ősi tanításokat, ezért egy nő szerelméért egy férfi ölhet is. A szereplők önfeledten táncolnak, de egyfolytában az ősi tanításokkal szembesülnek. Ugyanakkor feltesznek egy izgalmas kérdést: a gyümölcs alapján ítélik meg a fát vagy a fa alapján a gyümölcsöt? Eredendően jók vagyunk vagy kárhozatra ítéltettünk? A Pálffy Tibor által rendezett előadás végén a két szereplő kisgyerekként, naiv őszinteséggel fordul az Úrhoz. De az Úr így sem válaszol nekik. A válaszokat nekünk, a nézőknek kell megadni.
A szerző filozófus, esztéta, a 2022/23-es évadban
a Nemzeti Magazin Nézőpont rovatának szerzője volt
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház rövid története
A sepsiszentgyörgyi színház Erdély negyedik magyar nyelvű kőszínházaként 1948-ban alakult a nem sokkal korábban létrejött kolozsvári Dolgozók Színháza Sepsiszentgyörgyre telepítésével, azzal a szándékkal, hogy a Székelyföldet – és annak kisebb településeit – szolgálja ki. Az első évtizedek erőteljes népszínházi irányultságot mutatnak, majd a hatvanas években Seprődi Kiss Attila rendezői ideszerződésével megjelennek a művészszínházi törekvések is, melyek kiteljesedése az akkor egyetemista Tompa Gábor Woyzeck-rendezése Visky Árpáddal a címszerepben: az előadás – és annak ikonikus kezdőképe – a színház előcsarnokában felállított ketrecben vergődő Visky-Woyzeckkel – mára már színháztörténet.
Mélyrepülés, emelkedés
A ’80-as évek második fele és a ’90-es évek eleje a színház legnehezebb periódusa. A kivándorlások és nyugdíjazások miatt a társulat létszámban megfogyatkozott, erőteljesen meggyengült, teljesen felhagyott a művészszínházi törekvésekkel is. Az asszimilációs politika megnyilvánulásaként 1987-ben a sepsiszentgyörgyi magyar színházat is kéttagozatossá tették, a magyar társulat mellé telepítettek egy románt is. A rendszerváltás után a két tagozat szétválik, külön önálló színházakként folytatják, ám sokáig még egy épületen osztozva – a magyar színház ekkor vette fel Tamási Áron nevét.
A mélyrepülés időszaka 1995-ben változik meg, amikor ideszerződik a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió egyik alapítója, a Marosvásárhelyen közben frissen rendezői diplomát szerző Bocsárdi László, magával hozva évfolyamtársát, Barabás Olgát és hat figurás színészt – a két színház ezzel (egy időszakra legalábbis) gyakorlatilag fuzionált. Ugyanezen évben szerződik a színházhoz tíz év után az első végzős színész Váta Loránd személyében.
Az ezt követő huszonkilenc évet elsősorban Bocsárdi László határozza meg, nem csupán rendezőként, hanem vezetőként – előbb művészeti igazgató, majd igazgató, aztán újból művészeti igazgató – is, a színház pedig művészszínházként, kortárs népszínházként definiálja magát, és újra a magyar és a romániai színjátszás élvonalába, a szakmai figyelem középpontjába kerül. A színház mind társulatában, mind esztétikájában megújul, a logocentrikus előadásokat felváltják a rituáléközpontú és látványcentrikus előadások, a megkövesedett tradícióihoz való ragaszkodás helyébe egy progresszív szemlélet lép.
Az első időszak meghatározó előadásai Bocsárdi stúdióban bemutatott Vizityúkja és Alkésztisze, nagyszínpadi Vérnásza, valamint Tamási-ciklusának csúcsaként Az énekes madár alapján létrehozott A csoda, valamint Barabás Olga a kisembert fókuszba állító előadásai, mint a Scapin furfangjai, a Don Juan vagy a Peer Gynt.
Távozások, változások
Barabás Olga távozása után a szintén Bocsárdival egy évfolyamon végzett, korábban Kolozsváron dolgozó Kövesdy István lett a másik állandó rendező, őt követte Török Viola, majd a Bukarestben végzett Zakariás Zalán, utóbbi néhány évig a színház művészeti vezetője is volt. 2005-ben egy rendezés erejéig Tompa Gábor is visszatér Sepsiszentgyörgyre, Beckett Godot-ra várvá-ját viszi színre – és a Pécsi Országos Színházi Találkozón beugróként Pozzo szerepét is eljátssza. 2005 decemberétől Bocsárdi a színház igazgatójaként folytatja (egészen 2022-es lemondásáig, ekkor Pál Ferenczi Gyöngyi színésznő váltja, ő maga pedig aligazgató, majd ismét művészeti igazgató lesz), közben olyan meghatározó előadásokat rendez, mint a multimedialitással (is) kísérletező Yvonne, burgundi hercegnő, az ötödik felvonást elhagyó, shakespeare-i tragédiaként értelmezett, szintén multimediális elemeket is felvonultató Bánk bán, a színházi teret is tematizáló A velencei kalmár, a Hamlet, a groteszk Sam, avagy felkészülés a családi életre vagy immár lemondása után az Iráni konferencia.
A többi kiemelkedő erdélyi magyar színházhoz képest a Tamási Áron Színházban a rendszerváltás után viszonylag alacsony a román rendezők jelenléte, a román színházi paradigma inkább közvetett úton, az ebből is inspirálódó erdélyi magyar rendezők munkássága által jelenik itt meg. A meghívott román rendezők a közép- vagy idősebb generációt képviselik, mindannyian dolgoztak már más magyar színházban is, és legtöbben a kortárs román színház legfontosabb alkotói közé tartoznak: Mihai Măniuțiu, Alexandru Dabija, Victor Ioan Frunză, Radu Alexandru Nica, Theodor Cristian Popescu, Vladimir Anton és a négy előadást rendező – magyar drámákat (Kárpáti Péter: Akárki, Pass Andrea: Napraforgó), azok átiratát (Egy zabigyerek kék háttér előtt történetet mesél) Molnár Az üvegcipője alapján vagy saját szöveget (Amikor telihold ragyog a turkáló felett) színre vivő – Radu Afrim.
Az elmúlt tíz évben a színház repertoárján hangsúlyosan vannak jelen fiatal rendezők munkái, mindenekelőtt Bocsárdi tanítványai a marosvásárhelyi egyetemről (Botond Nagy, Sardar Tagirovsky, Porogi Dorka, Kiliti Krisztián, Szilvay Máté…) de mellettük az elmúlt évek meghatározója az évente visszatérő Hegymegi Máté, valamint a társulat egyik vezető színésze, az elmúlt években szintén rendező Pálffy Tibor is.
Bodó A. Ottó
erdélyi dramaturg, egyetemi oktató
(2024. december 30.)
