Bocsárdi László sepsiszentgyörgyi rendező, művészeti vezető
Európai művészszínház egy erdélyi kisvárosban. Röviden így jellemezhető a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház elmúlt három évtizede. A társulatot művészeti vezetőként és igazgatóként irányító Bocsárdi Lászlóval nemcsak alkotói törekvésekről, következetességről, felnevelt nézőgenerációkról beszélgettünk, hanem arról is, miért féltek eleinte attól, hogy egyszerűen elzavarják őket.
A sepsiszentgyörgyi színház története az 1940-es évek végére nyúlik vissza, de igazán fontos szakmai műhellyé a ’90-es években vált…
– A román állam a ’80-as években megvonta a támogatást a színházaktól, ezért egyfelől „pénzcsinálásra” kényszerültek, másfelől nagyon mostoha körülmények között kellett dolgozniuk. Sepsiszentgyörgyön a ’90-es évek elején is még úgymond népszínház működött, kényszerűségből sok kabaréelőadást játszottak. Nemes Levente, az Erdély-szerte ismert színész két éve volt igazgató Szentgyörgyön, amikor gondolt egy merészet, hogy más irányt adjon az intézménynek… Az én történetem Gyergyószentmiklóson kezdődött, ahol még a nyolcvanas években megalapítottam a Figura nevű amatőr társulatot, amit ’90-ben sikerült átalakítanom színházzá, ez lett a Figura Stúdió, amely így támogatást kaphatott a román államtól. ’94-ben az együttműködés ötletével keresett meg Nemes Levente. Éppen utolsóéves voltam a marosvásárhelyi egyetem színházrendező szakán, Gyergyószentmiklóson pedig olyan helyzet alakult, hogy úgy éreztem, el kell mennem onnan. Ez a felkérés tehát éppen kapóra jött. Így hat színésszel és Barabás Olga rendező kollégával együtt átmentünk Sepsiszentgyörgyre. Művészeti vezető lettem Nemes Levente mellett, 2006-ban pedig átvettem tőle az igazgatást is. Azt tűztük ki célul, hogy művészszínházat fogunk csinálni, pontosabban kísérletező színházat, olyan példák lebegtek előttünk, mint Kaposvár vagy a romániai Piatra-Neamț. Azt hiszem, igencsak egyedinek mondható, hogy egy 60 ezer lakosú városkában – ebből 45 ezer magyar – ilyen művészszínházi intézmény működjön. A kép úgy teljes, ha elmondjuk, hogy – egy ideje külön épületben – román társulat is működik a városban.
Hogyan fogadta ezt a koncepciót a város, a magyar közönség?
– Az első években minden egyes előadásról azt gondoltuk, ez lesz az utolsó, mert elkergetnek minket. Sokat számított, hogy az igazgató, Nemes Levente a maga színházi és kulturális tekintélyével kiállt ezért az irányvonalért. A „vérátömlesztésben” fontos szerepe volt a Figurának, amely Erdély-szerte nagy bázissal rendelkezett, főleg az értelmiségi fiatalok körében, akik másfajta színházra vágytak. Sokat köszönhetünk a helyi napilap, a Háromszék új iránt fogékony újságíróinak is. A közönség lassan átalakult és kicserélődött, a középiskolából új generációk jöttek ki, akik már rajtunk nevelkedtek, sokan kerültek művészeti egyetemekre, akik közül többen vissza is jöttek, többek között azért is, mert Szentgyörgy pezsgő kulturális élettel rendelkező városka lett. Ebben – talán nem tévedek – nekünk is jelentős szerepünk volt. S hogy mi van még a városban? A Háromszék Táncegyüttes, amely mára már táncszínházzá nőtte ki magát, jó ideje színházunk égisze alatt működik az M Studio Mozgásszínház, van bábszínházunk, 2010-ben alakult MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótér, és a két évre rá megnyílt Erdélyi Művészeti Központ ugyancsak fontos szerepet tölt be a város és egész Erdély művészeti életében. És akkor még a fesztiválokat fel sem soroltam…
A kaposvári példát hozta fel, ami a hetvenes-nyolcvanas években fehér hollónak számított jelentős vidéki színházi műhelyként a vízfejű Magyarországon. Magyarországról nézve viszont úgy látszik, hogy Romániában, így Erdélyben számos városban jött létre meghatározó és sajátos stílusú műhely. Miért alakulhatott ez így?
– A magyarországi helyzetet nem ismerem, de Romániában a színház – főként korábban, a ’90-es években – „szent tehénnek” számított. Felnéztek a színészekre, a rendezőkre. A román színházi szakmának a szava nagyon erős volt, nem mert a politikum újat húzni vele. Amikor például nekem konfliktusom volt a városvezetéssel, a szakma megvédett, azonnal mellém állt. Abba, hogy a színházak művészi tekintetben mit csinálnak, senki nem szól bele Romániában, a színházi törvény ezt kizárja. Ezt különleges helyzetnek látom. Azt hiszem, ez az önállóság is közrejátszott abban, miért nőhette ki magát több jelentős színházi műhely, így például Craiován vagy Nagyszebenben, a már említett Piatra Neamţ-on, de más romániai városokban is, és Erdélyben sem csak Kolozsvárt „jegyzik”. Az utóbbi években talán épp a nagy kínálat miatt kissé csökkentek a költségvetések, nehezebb helyzetben vannak egyes társulatok – de még mindig biztonságban. Fontos tényező az is, hogy a magyar nyelvű színházak be tudtak kerülni a román színházi vérkeringésbe, elég volt néhány sikeres megjelenés a különböző fesztiválokon. Én több mint tíz éven keresztül a Romániai Színházszövetség szenátusának a tagja voltam sok más magyarral együtt, tehát számolnak velünk.
Nehéz a művészszínházi célok és a szórakoztatás, a „fogyaszthatóság”, az úgynevezett közönségigény elvárásai között egyensúlyozni egy kisvárosban?
– Nem egyensúlyoztunk. Az első pillanattól mellőztem a „populista” vonalat, nem akartam a közönség kiszolgálásából kiindulni, mert ez szerintem egyenlő a közönség elárulásával. Nagyon pontosan megfogalmaztam a magam és a környezetem számára is, hogy én akkor tisztelem a közegemet, a közönségemet, hogyha hiszem azt, hogy igényét tekintve képes olyan szintre emelkedni, mint Kolozsvár, Budapest, sőt bátorkodtam azt is mondani, akár Berlin. Szerintem a közönség azt fogadja be és azt tudja értékelni, amihez hozzászoktatják. Ennek a felelőssége persze óriási. Azért is rendeztük meg 2009 óta öt alkalommal a Reflex Nemzetközi Színházi Fesztivált, hogy európai összevetésben is büszke lehessen a szentgyörgyi közönség a saját társulatára. Olyan meghatározó színházi műhelyeket hívtunk meg, mint a berlini Deutsches Theater, a varsói Teatr Dramatyczny vagy a német Rimini Protokoll. Itt láttuk vendégül a Nemzeti Színházból a Szentivánéji álom című előadást is.
Nemrég lemondott az igazgatásról, de művészeti vezetőként továbbra is részt vesz a társulat munkájában. Mi indokolta a váltást?
– Közel húsz év után úgy éreztem, hogy már nem kihívás az intézmény vezetése, és ha kényszerből csinálok valamit, az nem hiteles. Ide friss energia kell, újfajta rálátás. Ezért – bár még lett volna egy év az igazgatói mandátumomból – visszaléptem. Az utódom Pál Ferenczi Gyöngyi színésznő, akivel huszonöt éve együtt dolgozom. Az elmúlt két év alatt kiderült, olyan vezető, aki nagy lendülettel és igazi hozzáértéssel végzi ezt a munkát.
Mi a sepsiszentgyörgyi színház ars poeticája, amit bizonyosan folytatnak majd az utódok is?
– Ez nehéz kérdés! Remélem, olyasmit teremtettünk, ami folytatásra érdemes. Amikor ide kerültem, a könyvtár igazgatója Kolozsvárra szervezett buszt, hogy a szentgyörgyiek igazi színházat láthassanak. Akkor azt mondtam, nekünk oda kell eljutni, hogy hozzánk szervezzenek ilyen utakat. A célom az volt, hogy művészi szempontból bátor színházat teremtsünk, és a jelen pillanatban érvényes formát megtalálva szóljunk a közösségünkhöz. Hogy állandóan újragondoljuk azt, amit csinálunk, megpróbáljunk tág szellemi dimenziót adni a színháznak. Igazából mindegy, hogy klasszikus vagy kortárs, magyar vagy külföldi szöveget viszünk színpadra, a legfontosabb, hogy olyan előadás készüljön, ami hozzánk szól, a megszólalásmódjában pedig költőiség van. Névadónk Tamási Áron, az erdélyi magyar kultúra egyik legfontosabb „bástyája”. Három darabját állítottam színpadra, mert kulcskérdés volt számomra, hogy az ő szemléletmódját hogyan tudom kortárs színházként értelmezni, és méltó módon emléket állítani neki. A direkt politizálás sosem volt szempont, viszont az emberek társadalmi közérzetével kapcsolatos meglátásainkat próbáljuk színházi formába önteni, de úgy, ahogy Pilinszky mondja, hogy ne csak diagnózist adjunk, mert az önmagában nem gyógyít. Egyfajta tükröt tartunk, de úgy, hogy az emberek mégis boldogan menjenek haza a színházból. Nem vagyok híve az „üzeneteknek” sem, ezt nem tartom művészi célkitűzésnek, inkább körüljárunk bizonyos problémákat. Úgy tekintek a színházi előadásra mint nyitott műre, amely lehetőséget kínál a nézőnek, hogy a maga módján ő is „szereplőjévé” váljon.
Ungvári Judit
(2024. december 30.)
