Megemlékezés
90 éve ezen a napon született Garas Dezső, a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színművész, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. December 11-én, szerdán, a Bajor Gizi Színészmúzeumban tartanak megemlékezést róla 15 órától. Mi egy korábbi, a Nemzeti Magazinban megjelent összeállítással idézzük meg a felejthetetlen és utánozhatatlan művészt.
„Soha nem akartam színész lenni. Gyerekkoromban, ha megkérdezték, mi szeretnék lenni, azt válaszoltam, semmi. A színművészetire fogadásból jelentkeztem. Egy haverom mondta, hogy ő elmegy a felvételire, amire én dafke válaszoltam, hogy ha téged fölvesznek, akkor engem is. Engem fölvettek. Ott ragadtam. És, ugye, evés közben jön meg az étvágy” – nyilatkozta egyszer, máskor pedig így mesélt a karrierjéről: „Ehhez a pályához nagyon, nagyon sok szerencse kell. Én szerencsés voltam. Mindig oda vetődtem, ahol éppen szükség volt rám, ahol megbíztak bennem. Tolakodni nem tolakodtam soha. Az elmúlt évtizedek alatt sokan mondták; na, micsoda színészt csináltam belőled? Ezt nagyon sok kollégám átéli. Ilyenkor én jókat röhögök, és mindig mondom magamban, hogy megfeledkeztek a faterról meg a muterról”
Ahogy öregszem, úgy félek egyre jobban a felelősségtől. Fiatal koromban hályogkovács módjára dolgoztam. Azt hiszem, ez általában így van. A hivatástudat csak később, úgy tíz-tizenöt év múlva éri el az embert. Tehát ha a rendező mond valamit, én pofákat vágok. Ha jó instrukciókat ad, akkor is, mert akkor azon töprengek, hogyan – és egyáltalán, meg tudom-e valósítani. Aztán ő félreérti, azt hiszi, ellene vagyok, pedig csak magamra vagyok mérges” – mesélte a 75. születésnapja alkalmából adott egyik interjúban.
„A régi Nemzetiben tudatában voltam annak, milyen óriási dolog pályakezdő fiatalként a legjobbak közé kerülni. Élveztem, hogy láthattam őket, köztük és velük dolgoztam. A Madáchban is a társulat legfényesebb korszakának lehettem részese. Ádám Ottót akkor is nagyra becsültem és ez azóta sem változott. A rendezőket az ember a próbákon ismeri meg. Fontos szerepe volt a pályámon Taub Jánosnak. Székely Gáborral az Emigránsok hozott össze. Rengeteget vitatkoztunk, amíg sikerült elérni, hogy ne világfájdalmas szituáció, hanem valódi vita alakuljon ki a színpadon. De élményt jelentettek számomra a Zsámbékival töltött hetek is, amit csak egy kicsit rontott el, hogy Prosperóként óriásit buktam. Azt viszont azóta is számontartom, hogy Zsámbéki Gábor a kudarc ellenére meghívott a színházába. Később rájöttem, hogy talán okos lett volna hallgatni a hívó szóra. De hát az ember életében nem csak bölcs döntéseket hoz” – mondta a rá jellemző fanyar humorral.
Gazdag és sikerekkel teli pályája végén visszatért a Nemzeti Színházba. Megrendezte Bartis Attila Nyugalom című regényének színpadi adaptációját: Anyám, Kleopátra. Játszott többek között az Úri muri, A Mester és Margarita, a Vesztegzár a Grand Hotelben és a Tizenkét dühös ember című előadásokban. A Jó estét nyár, jó estét szerelem című darabban lépett fel utoljára. Törőcsik Mari, akivel sok-sok emlékezetes filmben és darabban játszottak együtt, így emlékezett: „Azt tudom, hogy Garas Dezsővel léptem először a Nemzeti színpadára, főiskolások voltunk. Megint ugrok… Dezső már nagybeteg volt, amikor néhány éve a Jó estét nyár, jó estét szerelem című Fejes-darabot játszottuk. Garas le volt kettőzve Hollósi Fricivel. Egyszer szólt, hogy nem játssza tovább, az orvosa azt mondta, nem lehet. Akkor én átöleltem. Dezső, megbeszéltem Hollósi Fricivel, egy jelenetet csinálj meg velem, a többire bejön ő. Meg lehetett tenni, mindannyian több szerepet játszottunk. Gyere be, hogy utoljára még együtt bemenjünk a Nemzeti színpadára. Ez hát a válaszom: Garas Dezsővel léptem először – és számára utoljára is – a Nemzeti színpadára.”
MEGHÍVÓ
(Budapest, 1934. december 9. – Budapest, 2011. december 30.)
Kossuth- és kétszeres Jászai-díjas, Érdemes és Kiváló művész, a Nemzet Színésze. Pályáját a Nemzetiben kezdte 1957-ben. 1965 és 1976 között a Madách Színház, egy évig a 25. Színház, majd a Mafilm (a Magyar Filmgyártó Vállalat) tagja volt 1980-ig. Tíz évig a Népszínházban játszott. 1990-től három évig a Szolnoki Szigligeti Színházban dolgozott, 1993-ban a Törőcsik Mari és Schwajda György nevével fémjelzett Művész Színház alapítója volt. Tíz év szabadúszás alatt évekig rendszeresen játszott a Katona József Színházban, majd egyévados vígszínházi tagság után 2004-től haláláig a Nemzeti Színház társulatának tagja volt. 110 színházi szerepe mellett rendezett is, többek között a Csárdáskirálynőt, Az ember tragédiáját (bábelőadásként) és az Anyám, Kleopátrát. Megszámlálhatatlan játék- és tévéfilmje közül a legjelentősebbek: Liliomfi, Régi idők focija, Ripacsok, Szerencsés Dániel, Banánhéjkeringő, Szamárköhögés, Abigél. A kultikus Legényanyának nemcsak szereplője, de a rendezője is volt.
(2024. december 9.)
