A Nemzet Színésze • Hegedűs D. Géza
Király Leventét ismerte?
– Igen, ismertem. Láttam Galileiként Szegeden. Csodálatos színész volt. A Szabadtéri Játékok alkalmával is többször találkoztunk. Nagy életművet hagyott hátra.
Szomorú ez, hiszen az ő halála után kapta meg a Nemzet Színésze címet.
– Ez így igaz. Ha a tizenkét kiválasztott közül valaki elhunyt, utána a többiek választanak a szakmából, hogy ki legyen az új Nemzet Színésze. Mindenképpen nagy megtiszteltetés, hogy ők tizenegyen, a Nemzet Színészei, fél évszázados színészi munkám után most engem találtak méltónak erre az elismerésre.
A díjak, kitüntetések között a kollégák elismerése mindig kiemelkedő rangot képvisel. Bár ebben az esetben a tizenegy szavazó között egyetlen olyan színész van, Almási Éva, aki – ha rövid ideig is – szintén tagja volt a Vígszínháznak…
– Valóban, és Almási Évával három darabban is játszottam. Amikor 1973-ban a Vígszínház színpadán először megszólalhattam harmadéves főiskolásként a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicalben, a női főszerepet, Esztert Almási Éva alakította. Később A vágy villamosa című Tennessee Williams-darabban, majd egy Shakespeare-drámában, a III. Richárd-előadásban is találkoztunk. De a „tizenegyek” közül természetesen nemcsak vele volt közös munkánk, színészi feladatunk.
Filmek, nyári játékok, véletlen találkozások...
– A Nemzet Színészei közül Lehoczky Zsuzsával a Vígszínházban egy fergeteges szilveszteri gálán énekeltük együtt – ha jól emlékszem – a Cintányéros cudar világ kezdetű dalt. Az biztos, hogy ő mutatta meg nekem, hogyan tudom a nóta végén könnyedén a vállamra kapni. Molnár Piroskával és Bodrogi Gyulával szintén egy zenés darabban játszottunk. Egerben, az Agria Játékokon mutattuk be a Koldusoperát. Piroska volt Peachumné, Gyula Peachum, én pedig Bicska Maxi. Udvaros Dorottyával a 17. századi angol költőnő, Aphra Behn A kalóz című színdarabja volt a közös bemutatónk a Városmajori Színpadon. Az Arizona Kisszínházban rendeztem James Joyce Számkivetettek című darabját, és abban Kulka János volt az egyik főszereplő. Persze a Vígszínházon kívül a legtöbb színésszel leginkább filmek, tévéjátékok kapcsán találkoztunk. A Nemzet Színészei közül Cserhalmi Györggyel például Jancsó Miklós számomra egyik legemlékezetesebb rendezésében, A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon című filmben játszottunk együtt…
A színházi adatbázis szerint több mint 150 színházi szerepe volt, ehhez jönnek még a filmszerepek, a tévéjátékok. Ezeket most nem tudjuk sorra venni. Beszéljünk inkább azokról a szerepekről, melyeket nem játszhatott el. Nem volt például Rómeó vagy Hamlet, az ikonikus magyar drámák is elkerülték, mint például a Bánk bán vagy a Csongor és Tünde…
– De voltam például Ádám Az ember tragédiájában, a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Még a pályám elején jártam, 23 éves voltam, amikor ezt a szerepet megkaptam. Bánsági Ildikó volt Éva, Lukács Sándor pedig Lucifer. Szinetár Miklós rendezte az előadást. Hatalmas élmény volt. De fontosnak tartom azt is, hogy számtalan kortárs magyar mű ősbemutatójában játszhattam jelentős szerepeket. Például Székely János három új darabjában és Spiró György négy ősbemutatójában. Vagy például részese lehettem – többek között – Sarkadi Imre, Sütő András, Fejes Endre, Csurka István, Örkény István, Páskándi Géza, Esterházy Péter és Nádas Péter műveinek színpadra vitelének. Nagy névsor, nem?
Mégis megkérdezem, nem sajnálja az elmaradt szerepeket, az ikonikus magyar drámák hőseit?
– Valószínűleg a nagy magyar klasszikusok, az általam is tisztelt drámák – a Bánk bán vagy a Csongor és Tünde – előadásának is részese lehettem volna, ha mondjuk a Nemzeti Színház tagja lettem volna. Az én ajándékom viszont az volt, hogy a Vígszínházban műsorra tűzött színművekben játszhattam a nagy és fontos szerepeket. Hitemből következően, hiszek a predestinációban. Minden úgy történt, ahogyan történnie kellett, és ráadásul az említett emlékezetes ősbemutatók mellett legendás rendezőkkel, fantasztikus színészekkel dolgozhattam, és dolgozhatok ma is együtt.
Magyarázatként ez jól hangzik. Tényleg soha nem vágyott máshová?
– Miért is mentem volna?! A Vígszínház csodálatos színház. Az itt töltött 51 év alatt – hiszen harmadéves főiskolás korom óta ide kötődöm – a magyar színházi élet legjelentősebb rendezőivel, tervezőivel, koreográfusaival, zenészeivel, zeneszerzőivel, drámaíróival együtt dolgozhattam, miközben mellettük, velük együttműködve végig tapasztaltam, tanultam az elmúlt fél évszázad jelentős magyar színházi iskoláit, irányzatait, a változatos színházi nyelvek „nagyszótárait”.
Korábbi interjúkban többször elmondta, hogy debreceni diákként Erkel Ferenc Hunyadi László című operájának hatására kezdett el rendszeresen színházba járni. A Vígszínházban is zenés darabbal kezdte, később több musicalben is játszott. Korábban mint „ügyeletes szépfiú” lehetett volna bonviván is! Az operettszerepek is kimaradtak!
– Játszottam Witold Gombrowicz Operett című darabjában, zenéjét Hidas Frigyes komponálta, én voltam Hufnágel gróf. Az is egy magyarországi ősbemutató volt. Igaz, Gombrowicz az operettet 20. századi világ-metaforának, disztópikus műnek tekintette. Nála a fényes, elegáns, csillogó ígéretű színpad az előadás során szétmállik, romba dől, maga alá temetve az elmúlt gyötrelmes, szörnyűséges évszázadot.
Nem szereti az operettet?
– Nádasdy Kálmán, a nagy rendező és színházi pedagógus úgy tanított, hogy az ember szellemi értelemben is mindenevő. Én is ezt vallom. Minden színházi műfajt szeretek. Az operettet is, ha azt nagy mesterségbeli tudással keltik életre. Az a jó színpadi mű, amelyik valóban a szemünk láttára születik, pillanatról pillanatra. Élő, eleven, szívünkig hatoló, ráismerünk benne önmagunkra. Ez lehet akár operett is. Én szívesen játszom zenés darabokban is.
Ahhoz mit szólt, amikor operettet kellett rendeznie? Kérte vagy kapta az operettrendezést?
– Az én ajánlatom volt Eisemann Mihálytól az Egy csók és más semmi. Harminchét éve élek fiatalok között, tanítom őket. Erőteljes tapasztalatom – hiszen láttam és látom a közös foglalkozásokon, az érzéki drámai helyzetek, gyakorlatok megoldáskeresésében –, hogy az egymást követő nemzedékek valóságos érzéki tapasztalatát felváltotta a medializált térben szerzett virtuális érzéki tapasztalat. Drámai vagy komikus testközeli helyzetekben sokszor nehezen boldogulnak egymással. Hosszú időbe telik, míg az érzékeny bizalmi tér megteremtődik. Ezért gondoltam, hogy egy olyan operett, ahol a főhős egy felnőtt, fantasztikus nő, de még nincs semmiféle valóságos érzéki, szerelmi tapasztalata – ha zenés, komikus formában is –, nagy lehetőség a valóságunkról megtudni valamit. A zseniális színészek huncut jókedvvel dévajkodtak szerepeikben, gyakran abszurd, tragikomikus, érzéki pillanatokat teremtve. A személyességnek, a szenvedélynek nincs műfaji határa. A szilveszteri bemutató után évekig nagy sikerrel ment az előadás.
Színészként mindig mindent elvállal?
– A szerepeket, amelyeket a saját színházamban rám osztottak, még soha nem adtam vissza. Erre szerződésem is kötelez. De kint a „piacon” szabad a választás. Természetesen nemet mondok, ha valamit nem tudok, vagy nem akarok elvállalni.
Ahhoz mit szólt, amikor saját színházi feladatként meztelenre kellett vetkőznie? Ez volt 1985-ben Nádas Péter drámája, a Találkozás.
– A feladatom egy korszakos jelentőségű darabban és előadásban egy szerep, egy fiatalember életre keltése volt. A szünet nélküli drámában, ebben a szertartásjátékban a meztelenség csak egy szakrális pillanat volt, amikor a dráma főhősnője – a Máriát játszó Ruttkai Éva – a fiút egy lavórban tisztára csutakolja. A néző abban a pillanatban a fiúval és Máriával együtt még nem tudja eldönteni, hogy ez egy halott test mosdatása-e, vagy egy újjászületett emberé, aki e rituális fürdetés után megtisztulva, a dráma végigélt történetének terhével elkezdi élni a saját valóságos életét. Számomra ez minden este természetes és igaz színházi pillanat volt. Nem is történhetett másképp. Az ember, a színész határátlépő természet, én is az vagyok. Nagy szerencsémre a színházban minden lehetséges megtörténhet! A színészet a szabadság művészete. A Találkozást Valló Péter rendezte, sokat tanultam akkor is tőle, ahogyan a zseniális Ruttkai Évától is.
Az sem zavarja, ha gazembernek kell lennie?!
– A fél világirodalom antihősök története. Színházi szerepek esetében nem zavarnak a szélsőségek. Mindegy, hogy a szerepem szerint ki vagyok, és magánemberként az adott alakról mi a véleményem, az életre keltett embert színészként nem szabad minősítenem, elárulnom. Az én dolgom, hogy az író által papírra vetett jellemet a legkomplexebb módon teremtsem meg a színpadon, hogy majd a néző ítélhessen a drámai helyzetek alapján az adott karakter emberi, erkölcsi minőségéről, és segítsem őt a játékom által gondolkodni, a világ dolgaiban, személyes életében rendet tenni. Ha művészetként tekintek a hivatásomra, az én dolgom az, hogy a tudásom és tehetségem szerint a legmagasabb szinten megmutassam az élet sokszínűségét. Annak idején Páger Antal is arra biztatott, hogy soha ne féljek semmilyen szereptől. A Pesti Színházban egy öltözőben öltöztünk majd 250 alkalommal a Kőműves Kelemen előadásai során. Akkor mondta nekem Téni bácsi: „Gézukám, akit meg kell teremtened a színpadon, sokkal nagyobbnak képzeld, mint amilyen te vagy, és azt a nagy alakot próbáld mindig birtokba venni.” Voltam én dr. Mengele, aki egy szörnyeteg, vagy a legnemesebb lelkű Reb Tevjeként is színpadra léphettem. Nagyon sok, szélsőséges személyiséget kellett megformálnom. Vagy itt van Alfred Ill, Az öreg hölgy látogatása című Dürrenmatt-dráma szereplője. No, ő sem a jellem bajnoka, de gyönyörű emberi utat jár be az előadás alatt. Albert Camus A pestis című regényéből írt monodrámában pedig tucatnyi ember igazságát kellett képviselnem. Abban az előadásban mint Rieux doktor vetettem fel a nagy kérdést: lehet-e az ember szent, Isten nélkül?!
Azt értem, hogy a saját színházában minden szerepet elvállal, de miért nem mond nemet olyan filmbeli szerepekre, amikor tudhatja előre, hogy ezzel jó apropót ad a sértő megjegyzésekre?
– Mentális okokból távol tartom magam a közösségi médiától. Igaza van Kiss Benedek költőnek: „szolgál az ének és kiszolgáltat”. Amit én úgy folytatnék, hogy szolgál a színház, a film, a művészet és kiszolgáltat. Lehet mégis, hogy ellentmondás, de csak a színházi, filmbeli művészi teljesítményeim nyújthatnak védelmet számomra. Nincs más eszközöm, hogy megvédjem magam. Szövegelni pedig fölösleges. Hiszem azt, hogy a színháznak, a filmnek hatalma van. Azt gondolom, ahhoz, hogy az ember ezen a hosszútávú pályán, amilyen a miénk, évtizedeken át eredményesen helytálljon, kollégái és a közönség elismerését kivívja, egy életen át erősnek, tehetségesnek, tanulékonynak, szorgalmasnak és jellemesnek kell maradnia.
A kritikákat sem olvassa?
– A szakmai kritikákat olvasom, és azokat szükségesnek is tartom. Egyébként 1975-ben a főiskolai szakdolgozatomat Vörösmarty Mihály színikritikáiból írtam. A nagy magyar költőzseni, miután 1837-ben megnyílt az akkori Pesti Magyar Színház, minden este ott volt az előadásokon, és rendszeresen beszámolt arról, amit látott. Nemcsak népszerűsítette az előadásokat, de elemezte is a drámákat, tanította a vándorszínészetből összeverbuválódott színházi embereket, a közönségnek pedig segítséget adott a látottak értelmezéséhez. Szomorú a történet vége, mivel akkor Vörösmartyt kitiltották a színházból, mert voltak, akiket sértett, ha éppen nem dicsérte őket. Pedig az értő, segítő kritika mindig sokat adhat. Ahol a kritika a bűnbak, ott nagyobb bűnök is vannak.
A színészi diploma után elvégezte a rendező szakot is, megszerezte a doktori címet. Több rendezése, például A dzsungel könyve igazi sikerdarab lett, 1996 óta teltházak előtt játsszák. De azt hogy fogadja, ha egy volt tanítványa rendezőként instruálja?
– Annak csak örülhetek, ha a volt diákok olyan felkészültek, hogy rendezőként is megállják a helyüket. Az elmúlt harminchét év alatt nemzedékek sorát indíthattam el a pályán. Ha látom őket, vagy együtt próbálhatok, játszhatok velük, örömmel tölt el, hogy nem éltem hiába.
Az viszont nehéz feladat lehet, ha olyan előadás rendezője, amelyikben szerepe is van…
– Éppen tegnap játszottuk a Rózsavölgyi Szalonban a Churchill és Garbo című előadásunkat. Azt rendezőként is jegyzem, és Nagy-Kálózy Eszter és Csiby Gergely partnereként játszom a legendás angol miniszterelnök szerepét, aki rajongott Garbo filmjeiért. Fontos társam volt a munkában Vörös Róbert dramaturg. A színház csapatmunka, ahol még a közönség is alkotótárs, és a próbák alatt mindnyájan segítettük egymást.
Pedig oszthatna magára főszerepeket…
– Színházi kíváncsiságom mellett a tanítás is inspirált, hogy visszatérjek az egyetemre, és elvégezzem a rendezői szakot, s nem az, hogy majd szerepeket osszak magamra. A mestereim, Horvai István és Kapás Dezső visszahívtak maguk mellé tanítani, de közben beleütköztem a saját korlátaimba. Rá kellett jönnöm, hogy a tanításhoz a szakmai tapasztalat mellett tág horizontú szellemi vértezetre is szükségem van. Harminchét éve kezdtem a színészpedagógusi munkát az egyetemen, ez nagyon sok lemondással jár, de sok sikerélménnyel is párosul, és tanítás közben a hallgatóktól nagyon sokat lehet tanulni, nem hagynak megöregedni.
Nem készítettem statisztikát, de úgy tűnik, többségében vannak a felolvasó színházi előadások, amikor rendező és szereplő is.
– Ennek praktikus oka is van. Egy szereplővel kevesebbet kell egyeztetni. Ilyen volt az elmúlt nyáron a híres nyomdászdinasztia, a Kner család levelezését feldolgozó Ártatlanok című előadás is.
Ha máskor nem, a Kner családról biztos eszébe jutott, hogy meg kellene írnia a saját könyvét!
– Ez korábban is eszembe jutott. A címe már megvan: „Hol a jegesmedve?”
Hogy jön ide a jegesmedve?!
– Ennek is megvan a maga története. Hatéves voltam, amikor először jártam Budapesten. A vendéglátó nagybátyám és apám, a szintén hatéves unokatestvéremmel együtt, a kis földalattival elvittek az állatkertbe. Közben sorolták, hogy lesz ott elefánt, oroszlán, zsiráf, kenguru, mindenféle állat és jegesmedve is. Nekem valahogy „beakadt” ez a jegesmedve, és ahogy mentünk szépen egyik állattól a másikig, én közben csökönyösen kérdezgettem, igen, igen, de hol a jegesmedve? Miután végre odaértünk, megkönnyebbülve, kórusban mondták, na, Gézukám, itt a jegesmedve! Én ránéztem, s csak annyit mondtam, ó, csak ilyen?! És mentem tovább, mert mindent látni szerettem volna.
Mikor lesz ebből könyv?
– A fejemben már megvan. Csak le kellene írnom. De erre nincs időm. Ha ezt így folytatom, lesz ebből még trilógia is…
Filip Gabriella | fotó: Eöri Szabó Zsolt
(2024. november 26.)
