2. Kerekasztal-beszélgetés Sík Sándor István királyának új bemutatójáról

ERŐS KINGA: Sík Sándor 1930-ban írta ezt a darabját, szegedi évei alatt. Az első kérdésem, hogy mi a darab aktualitása ma? Annál is inkább, mert ez egy tipikus klasszicista dramaturgiájú dráma. Egy nap alatt, egy helyszínen játszódik, egy abszolút főszereplővel. Olvasva az előadás szövegkönyvét és látva a darabot, de felidézve annak eredeti szövegét is, számomra úgy tűnik, Sík Sándor egyfajta könyvdrámát írt. Kérdezem az alkotókat, hogy ez milyen kihívások elé állította őket. Az aktualitás igénye és a szöveggel való munka hogyan függött össze?^[*]

RÁTÓTI ZOLTÁN: Soha nem foglalkozom azzal, hogy egy eljátszandó alak és a létrejövő előadás mennyire válik aktuálissá. Ha ezzel foglalkoznék, könnyen egy olyan erdőben találnám magam, ahonnan színészileg nehéz kitalálni. Lehet, hogy ezzel a kijelentéssel illúzióromboló leszek, de egy színész mindig arra törekszik, hogy hiteles legyen, pontosabban arra, hogy a szituációk és az abban általa megjelenített karakter hitelesnek hasson. Ennél többre nekem nem kell törekednem, és hála Istennek nem is így kezdtünk el foglalkozni ezzel a szöveggel. Az előadás próbáin sem az volt a szempont, hogy jaj, most valami nagyon aktuális dologra szeretnénk felhívni a figyelmet. Arra a kérdésre, hogy ez egy könyvdráma-e vagy sem, azt tudom mondani: ha elolvassa az ember, akkor az utolsó 15 oldaltól eltekintve ez az írásmű csupa szó, szó, szó. Biztos voltam benne, hogy nagyon komoly dramaturgiai munkának kell megelőznie a próbákat, hogy ebből egy ma is fogyasztható előadás legyen. Ez a darab önértékéből nem von le, inkább folyamatos kihívást jelent a szövegkezelés során. Ebben mi, színészek is érintve voltunk, egyengettünk rajta, próbáltuk magyarítani. Kiiktattuk azokat a régieskedő szófordulatokat, melyek a mű igazságát gyengítik. Persze egy ilyen tematika során felvetődik a történelmi hűség kérdése. Jómagam viszont nem szoktam könyvtárnyi anyagot hozzáolvasni ehhez a felkészülés időszakában. Az igaz, hogy amikor két évvel ezelőtt Vidnyánszky Attila kezembe adta az István királyt, a téma annyira fölizgatott, hogy azonnal elolvastam.

ERŐS KINGA: Maga a szerző sem ragaszkodott a történelmi hűséghez. Sík Sándor a ’30-as években több interjújában is nyilatkozott erről, mondván: egyszerűen engedte, hogy a karakterek szabadon bontakozzanak ki a szerzői igazságkeresés során. Ő ezt a figuráihoz fűződő viszonyt egyfajta kérdezz-felelek szituációként élte meg. A dramaturg mit tud erről mondani?

SZÁSZ ZSOLT: A dramaturgnak sok mindent el kell olvasnia, ami az adott korra, a történelemre vonatkozik. Ebben az esetben a spirituális vonatkozások, a krónikás- vagy mítoszi hagyomány is szorosan kapcsolódnak a szöveghez, hiszen a magyar kora-középkor szereplői mindannyian mitizálódott hősök. Szent István kultuszával a szerzőnek, Sík Sándornak is számolnia kellett, hiszen bevallottan ő is ezt a kultuszt építi tovább. Emellett van egy másik szempont is a színházban, sikerre kell vinni az előadást. Ami viszont már a majdani néző szempontja. Meg kell érezni, hogy mi van a levegőben. Az ember számba veszi, hogy napjainkban ez a kultusz jelenvaló-e, van-e közvetlen élménye erről, ehhez kapcsolódóan a mai magyarságnak? Az olyan művek, mint az István a király című rock-opera, vagy a 2000–2001-es millecentenáriumi rendezvények hatása nyilván beépült a tudatunkba. Az első ezredforduló, az 1000-es évszám, István koronázása és a korona felajánlása Szűz Máriának pedig konstans elem. Ehhez aktualitásként hozzájöhet, hogy most éppen milyen a viszonyunk Európához, az Európai Unióhoz. A két korszak ezer év távolából úgy is összeköthető egy ilyen vállalkozás esetében, hogy akkor – pozitív előjellel – Jézus eljövetelét, a mennyei Jeruzsálemet vizionálták a formálódó keresztény Európa népei, most viszont az Apokalipszis negatív olvasata, egyfajta világvége-hangulat lett úrrá rajtunk. Ez a legfontosabb szempont, amikor a nézőkre gondolunk, akikre hatást akarunk gyakorolni ezzel az előadással.

BERETTYÁN NÁNDOR: A nemrég Nemzet Színésze-díjjal kitüntetett Csikos Sanyi bácsi – aki nekem tanárom volt Debrecenben az Ady Gimnáziumban – mindig azt mondta, hogy a történelmi drámának három ideje van. Egy, amikor játszódik, egy, amikor megírják, és van egy ideje, amikor azt mi eljátsszuk. Ennél a darabnál – ahogy Zsolt is utalt rá – mindhárom tényező játékban van. Az államalapítás kora, a ’30-as évek, a Trianon után feltámadó szélsőséges eszmék Európája és a mi korunk. Mindhárom korszak egy viharosan változó világ képét mutatja. Zárójelben teszem hozzá, hogy minden generáció a saját korát éli meg válságokkal terheltnek. Történelmi távlatból szemlélve viszont mondhatjuk, hogy mégiscsak vannak időszakok, amikor összesűrűsödik az idő, és ezekhez rendre vissza is térünk. Ha innen indulunk, félek, hogy eltávolodunk az előadástól, azzal együtt, hogy ezek a kérdések ebben az esetben megkerülhetetlenek. Az közhely, hogy István király is megpróbált hidat verni Kelet és Nyugat között. Azt akarta elérni, hogy ne ütköző zóna legyünk, hanem egy találkozási pont. A harmincas években Kodály is ezen elmélkedett Ady elhíresült kompország metaforája nyomán: ne komp legyünk, ami sodródik egyik partról a másikra, hanem olyan híd, mely állandóan és stabilan összeköti a két oldalt egymással és a halottak világával is. Azt is Kodály mondta a nyelvünk és a népdalkincsünk ismeretében, hogy a magyarság kulturális értelemben ázsiai gyökerű. Miközben azt sem lehet tagadni, hogy ezer éve Európához tartozunk, európai nép lettünk.

ERŐS KINGA: 1933-ban, amikor Sík Sándor a Nemzeti Színház igazgatójának, Németh Antalnak a kérésére átírja az István királyt, esszéiben még mindig ennek a darabnak a kapcsán veti fel a maga kérdéseit: vajon a külső hatás, az idegenek jelenléte mennyire rombolja a belső értékrendünket, múltunkhoz való viszonyunkat?

L. SIMON LÁSZLÓ: Arra most nem érdemes kitérnünk, hogy Ady eredetileg teljesen mást értett ez alatt a kompország-hasonlat alatt, nála egyébként egy mély és súlyos politikai kérdés húzódott meg. Mint ahogy Sík Sándor drámájának is vannak ilyen politikai kérdésfelvetései. Sík mélyen vallásos volt, akinek az egész élete egyfajta tanúságtétel. Aki a maga zsidó származásával egyetemben mindvégig a krisztusi tanításhoz, annak a megéléséhez és továbbadásához ragaszkodott. Ebből az is következik, hogy egy sor kérdésre, amelyekre mások politikai válaszokat adtak, Sík megpróbált nem politikai válaszokat adni. Azt gondolta végig, hogy ezekhez képest van-e, lehetséges-e egy másfajta érvényes válasz – amely egyébként egy másik összefüggésben mégis politikai válasszá válik. Egyfajta harmadik út keresése ez a részéről, ami egyébként a magyar történeti gondolkodásban mindig is jelen volt. Mi magyarok ezen most is folyamatosan tépelődünk. Ezt nehogy pártpolitikai szinten értelmezzék, hanem a jövőnkről, a sorsunkról, az országunk helyzetéről való felelős gondolkodásként. Mi a helyünk Európában, s a világban? Van-e más út számunkra, egy harmadik út ahhoz képest, amelyet az uralkodó, hatalmi pozícióban levő politikai irányzatok kínálnak? – szerintem ez az egyik alapvető kérdése. Számomra ezért is aktuális a darab. A dráma konfliktus-szituációját úgy szeretjük megfogalmazni, hogy a nemzetségi alapokon álló pogány-ág viszi-e tovább a magyar királyságnak az irányítását, vagy az idegenek? Egyébként leányágon Orseolo Péter ugyanúgy unokaöccse volt Istvánnak, mint férfiágon Vazul, tehát nincs nagy eltérés a rokonsági fokban. Sík Sándor szerint ebben a döntéshelyzetben nincs adekvát politikai válasz István számára. Ezért ajánlja fel a király az országát Szűz Máriának. A mai teljesen racionalizált világunkban vajon lehetne-e hasonló választ adni? Legitim-e egy ilyen válasz a politikai szlogeneken túl, azaz lehetséges-e egy országnak a sorsát rábízni a Jóistenre? Ez egy nagyon súlyos dilemma lehetne napjaink Magyarországán, ahol egyébként az uralkodó kormánypárt önmagáról minduntalan azt állítja, hogy keresztény, hogy keresztény országot épít. Ma a sorsunkat érintő kihívások majdnem olyan súlyosak, mint Szent István korában. Tudunk-e hasonló válaszokat adni, mint amelyineket – István király személye mögé rejtőzve – Sík Sándor adott?Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy történetileg hiteles-e, avagy nem ez a darab. Egyrészt azért, mert nem tudjuk igazán, hogy valójában mi történt a XI. században. Az elmúlt száz évre különösen jellemző, hogy egymással szöges ellentétben álló narratívák versengenek egymással. S a történelemkönyveket – mint tudjuk – mindig a győztesek írják.

SMID RÓBERT A dramaturgnak minden dicséret kijár, hogy így meg tudta húzni Sík Sándor avittas, veretes szövegét, mely tulajdonképpen egy 100–150 évvel ezelőtti nyelvezetet imitál, bizonyos szempontból még a Bánk bánra is rájátszva. De a szerző Shakespeare iránti rajongása is fölfedezhető a darabban, bár ezt nem könnyű adatolni. Ami viszont Berettyán Nándi rendezését illeti, nagyon jó színpadi megoldás, hogy a jövevények Istvánhoz legtöbbször „felülről” érkeznek, az őket fogadó király pedig lejjebb, háttal a közönségnek fogadja őket. István egyébként már eleve lentről, a nézőtér jobb- és baloldala közötti átjárón érkezik, s a közönségnek már eleve háttal lép a színpadközépre. Ez azt jelzi, hogy ő kezdettől lentről fölfelé, az ég felé tekint, nemcsak egy elvont eszmeiség, a színpadon jelen nem lévő Szűz Mária felé, hanem konkrét értelemben is. A darab aktualitását tekintve viszont vitatkoznék L. Simon Lászlóval. Abban igaza van, hogy Sík nem politikai választ ad, de ez nem jelenti, hogy István szempontjai között nincs jelen a pragmatizmus. Ő is – akárcsak Orseolo Péter, aki folyamatosan Velencét, Itáliát emlegeti – arról beszél, hogy a koronát Róma küldte, az pogány fejre nem kerülhet, s hogy a leendő uralkodó köteles letenni a hűbéresküt a német császárnak. Ha pedig a befogadásesztétika felől közelítünk, Nándi rendezését nem tudjuk úgy nézni, hogy kitöröljük az emlékezetünkből az István, a király rockoperát. Amiben azért van egy nagyon erőteljes Koppány-romantika, s ő az, aki parafrazeálja a Nemzeti dalt.

L. SIMON LÁSZLÓ: Sík Sándor végső döntésében nincs semmiféle pragmatizmus, a hatalomváltás kérdését nem tudja és nem is akarja megoldani. Így hát nem politikai, hanem szakrális választ ad. Sík Sándor egész életében úgy gondolkodott, hogy meg kell őrizni mindent, ami magyar, ragaszkodni kell a tradícióinkhoz, ugyanakkor mélyen elítélte a mélymagyarkodást, ugyanúgy, mint azt, ha valaki a Nyugat kritikátlan kiszolgálója volt, s föladta a saját identitását. Nem akarta, hogy a magyarság feloldódjon egy olyan identitásban, amely nem a sajátja. Ma – szerintem helyesen – egy olyan narratíva felépítése a cél, ami a mai magyar állam szilárd alapja lehet, tehát ez a törekvés, szándékát tekintve, egyúttal politikai természetű is. Az Istvánnal kapcsolatos, róla szóló narratíva építése gyakorlatilag már Szent László korában elkezdődött, amikor szentté avattatta Istvánt. S folytatódott azzal, hogy Szent Istvánnak, a keresztény állam megalapítójának ünnepet szentelt, amit megerősítettek 1222-ben az Aranybullában. Utána erre épült az egész magyar államiság, beleértve a koronázási jelvényekhez való ragaszkodást is. A protestantizmus – részben tagadta a Szent István kultuszt, mindent megtettek ellene, csak a rekatolizáció idején tértek vissza hozzá a jezsuiták, aztán a piaristák. A 20. században e szakrális építkezés csúcsa az 1938-as Szent István-év, amit az Eucharisztikus Kongresszus tetőzött be. S a Szent István kultuszt a kommunisták sem tudták lebontani, bár ekkor kapott egy sajátos színezetű értelmezést.

SZÁSZ ZSOLT: Ezen a pódiumon másodszor dicsérnek meg érdemtelenül mint dramaturgot. Én ugyanis a rendező által már meghúzott szöveggel dolgoztam, amelyben csak kisebb további húzásokat javasoltam. Fontos szempont, hogy a mai színháznak is van egy narratívája, tehát egy sajátos eszközrendszere, beszédmódja – amire e beszélgetéssorozat címével is utaltunk: Nyelv – színházi nyelv – színházi nyelvújítás. Az a fő célunk, hogy e művekhez elsősorban a saját korunk felől közelítsünk. A húzásokhoz visszatérve, amikor elkezdődtek a próbák, a szövegen való végső igazítások a rangidős főszereplő színész és a rendező együttes munkájának köszönhetőek. Egy mai dramaturgnak akkor mi a dolga? – kérdezhetnénk. A vendégszövegek beépítése mellett valójában minden, ami a szövegen túl van, mert az a végső cél, hogy a néző ne csak azt érzékelje a színpadon, ami el van mondva és játszva, hanem azt is, ami a darab világának szövegen túli jelentéstartományát létrehozza, kiteljesíti. Jól kell ismernie a történetet az adott kor kontextusában, de annak mai értelmezései, a kortárs narratívák felől is. Jelen esetben fontos volt, hogy a vendégszövegek mellett milyen táncanyag, énekbetétek, zenei elemek, rituális gesztusok kerülnek az előadásba, s hogy ezeknek milyen konnotációi vannak a mai néző fejében. Csatlakozva L. Simon Lászlóhoz, azt szeretném kiemelni, hogy a magyar államiság esetében egyszerre van jelen a spirituális és a politikai hatalom, ennek a kettőnek hagyományosan együtt kell működnie. Az Árpádok képviselte nagyfejedelemség vezetői – mint tudjuk – egyszerre gyakorolták a katonai és a spirituális főhatalmat. Milyen vendégszövegeket hoztam én a darabba? Elsősorban nyugat-európai misztikusokat. Például Hildegard von Bingentől a 12. század végéről, az első európai misztériumdráma szerzőjétől. Ez áthozta a kor légkörét, a hit energiatöbbletét. Mit hoztam még? Ismerem a magyar szakrális-dramatikus szokáshagyományt, ezeknek az elemeit igyekeztem átadni Berecz András koreográfusnak. Kerestem, hogy mi ezekben a speciálisan magyar, és az, amit a szereplők is a magukénak éreznek. Bábosként ezekhez a kultikus formákhoz van közvetlen belépőm. A darabban szereplő, Horváth Márk által készített óriásbábot segítettem megmozdítani, animálni. Ezek kis dolgoknak tűnhetnek, de a színpadi hatás metakommunikatív sávjában elsöprő erejük van.

BERETTYÁN NÁNDOR: Első olvasáskor úgy éreztem, hogy a darab szövege részben túlírt, helyenként meg olyan, mint egy párbeszédes esszé. A színház viszont szituációkból építkezik, melyek ledobják magukról ezeket az unalmas beszélgetéssé váló részeket, amelyeket meg is próbáltam kiiktatni. Sokat beszélgettünk Zsolttal, meg kutakodtam is az anyag kapcsán, míg arra jutottam, hogy ezt a kulturális váltást, a nem keresztény közegből a keresztény közegbe való átlépés folyamatát nem intellektuális aspektusból kell megmutatni, hiszen ez a magyarság számára elsősorban egy súlyos lelki megpróbáltatás volt. Ezért folyamodtam vendégszövegekhez, és akartam felszínre hozni a belső energiákat, a mentalitást, a gesztusokban megnyilvánuló viselkedési formákat.

L. SIMON LÁSZLÓ: Szerintem ez a rendezésednek a gyengéje. De hogy a dicsérettel kezdjem, remekül sikerült meghúzni a darabot. Bevallom, a szövegkönyv olvasásakor attól féltem, hogy ebből létre lehet-e hozni valamit. Az előadás szerencsére nem lett túl hosszú, kifejezetten élvezetes, nézhető lett a produkció. Ugyanakkor számomra – mint már mondtam – a mű igazi erőssége az a kérdésfelvetés, hogy egy ilyen szituációban milyen döntés lehetséges, és hogy napjainkra vonatkozóan ennek a történetnek mi a tanulsága. A színpadon megjelenő István egy érett uralkodó, négy évtizednyi országlással a háta mögött, egy komoly, tapasztalt ember, aki az utódlás kérdésében – a fiát elvesztve – mégsem tud igazi megoldást találni. Olyan helyzetbe kerül, amikor nem csak az egész életműve kérdőjeleződhet meg egy pillanat alatt, hanem az ország sorsa, jövője is megpecsételődhet. Ami pedig a hittérítést illeti, tudjuk, hogy a magyarság egy része már korábban találkozott a kereszténységgel. A honfoglaló magyar vitézek tarsolylemezei között van olyan, amelyen egyszerre vannak jelen az ősi sztyeppei és a keresztény motívumok, ami azt jelzi, hogy nem kellett mindig, mindenhol tűzzel és vassal téríteni a magyarságot. Ennek a darabnak nem az a kérdése, hogy pogányok vagyunk vagy keresztények, s még csak nem is az ateisták és vallásosak szembenállásról szól. Ezért kérdéses számomra a rendezői koncepcióban, hogy miért kellett ennyit táncoltatni az ősmagyarokat. A fele is bőven elég lett volna.

SMID RÓBERT: Szerintem kulcsfontosságú az a jelenet, amikor Ilona, Imre özvegye bevallja Istvánnak, hogy a herceggel szüzességet fogadtak, ezért nem lettek utódaik. István kereszténynek akarja látni az országot, ami egyúttal a papi cölibátus bevezetését is maga után vonja. Tehát itt folyamatosan egyre több motívum társul az alapvető konfliktushoz. Abban egyetértünk, hogy mivel ez feloldhatatlan, menekül István a transzcendenciába. Mikor Ilona először jön be a színpadra talpig fehérben, István úgy köszönti őt, hogy üdvözlégy, magyarok királynéja. A rendezésben itt éppen az a jó, hogy nem lehet eldönteni, a Szűzanyára néz-e fel vagy Ilonára, ami már megelőlegezi az ország felajánlását Krisztus égi jegyesének. Ez az ambivalencia a shakespeare-i királydrámák dramaturgiájára emlékeztet, amelyekben szintén vannak hasonló előre utalások. De a női princípiumot Ilona nem egyedül képviseli, mert ott van Gyöngy is, a pogány Vazul felesége, aki rajong Istvánért, pontosabban a még megkereszteletlen Vajkért.

RÁTÓTI ZOLTÁN: Azt megelőzően, hogy Ilonától elhangzik a vallomás arról, hogy ők Imrével testvérséget fogadtak, elhangzik egy kulcsmondat is, mely szerintem a darab egészére kiterjeszthető. Hogy rá kell kényszerítenünk Istent, figyeljen ránk, törődjön velünk. Ezt a mondatot Imre üzeni Ilonán keresztül. A próbákon hosszan beszélgettünk, sőt vitatkoztunk is róla, hogy mennyire fontos ez a motívum. Hogy István ezt a halott fiától érkező üzenetet köszöni meg, ezért nevezi Ilonát a magyarok királynéjának. De csak ha az ember fölkészül, alázattal fordul a Teremtő felé, válik érdemessé arra, hogy fölhívja magára a figyelmét. Ezt mondja Imre herceg! Spirituálisan olyan magas szinten áll a darab szerint, hogy szinte ő irányítja ekkor már a történéseket.

SZÁSZ ZSOLT: A népi vallásosság, a szinkretizmus alapvetően meghatározza a magyarok közvetlen viszonyát a Jóistenhez, meg az Istenszülő Szűz Máriához, ami gondolom, küszöb probléma volt az első ezredforduló idején is. Keleten a női leszármazási elv az uralkodó, ami egy archaikusabb tudatállapot jellemzője a mai napig. De ez még friss felfedezés lehetett a zsidó származású, második generációs keresztény Sík Sándornak, amikor a néprajzkutató Bálint Sándorral elment a szeged-alsóvárosi Havas Boldogasszony-búcsúba. Talán ez az élmény is hozzájárult ahhoz, hogy ebben a darabban három női szereplőt léptet föl. De ezt támasztja alá az is, hogy a Havas Boldogasszony ünnepére való hivatkozás ötször fordul elő a szövegben. Ezt én úgy értelmezem, hogy Szűz Mária három személyben testesül meg nála, akik egyként István lelki támaszai.

L. SIMON LÁSZLÓ: Most egy olyan kulcskérdésnél tartunk, aminek a szakralitáson túl van politikai vetülete is. A korabeli politika azt látta meg Szűz Máriában, hogy az ő személyén keresztül össze lehet kötni a múltat, a jelent, meg a jövőt. Ami a múltat illeti, a Babba Mária pogány kultuszáig terjed a mitikus emlékezetünk. Ez egy abszolút magyar „találmány”. Van Szűz Mária kultusz másutt is, de Babba Mária, a napba öltözött asszony, a Boldogasszony kultusza magyar sajátosság.

SZÁSZ ZSOLT: S a fent világával szemben ott van a lent világa, amit a magyarok nem az apára utaló Vaterlandnak, hanem anyaföldnek neveznek.

BERETTYÁN NÁNDOR: A színházban alapszabály, hogy minél konkrétabb valami, annál jobb. És ha megnézzük konkrétan, mit akar István a darabnak a kétharmadában, azt látjuk, hogy Vazult akarja meggyőzni. De ez miért nem sikerül neki? Amikor Zsolttal beszélgettünk erről, ő egyszer mondta, hogy ezeknél a pusztai népeknél Eurázsiában az az általános képzet, hogy ha leszúrom valahol a pásztorbotomat, akkor az a világtengely, ami körül forog a világ. Ez a különbség a keleti és nyugati mentalitás között a mai napig is. A keleti ember azt mondja: én állok a világ közepén, minden énhozzám viszonyítva létezik. A darabban ezt a szemléletet Vazul képviseli az önhatalmú döntéseivel, és azzal a meggyőződésével, hogy ezeket senki sem kérheti rajta számon. Az a falu az én birtokomon volt, kiirtottam, mert arra volt kedvem – mondja. Ezzel szemben a keresztény ember úgy gondolja, hogy a világ tengelye Krisztus keresztje a Golgotán, minden akörül forog, s ő ennek a világnak nem a középpontja, csupán a része. Ez az, amit Vazul képtelen elfogadni, azt tehát, hogy neki egy rajta kívülálló morális rendhez kellene alkalmazkodnia, idomulnia. Az a szabadság, amelyhez ragaszkodik, velünk élő vágykép ma is, szerves része a magyarok mentalitásának. Ezt a többletet akartam demonstrálni az előadásba beépített etűdökkel, ének- és táncbetétekkel.

SZÁSZ ZSOLT: Az már egy újabb beszélgetés tárgya lehetne, hogy a magyarok összetett vallási képzetrendszere mennyiben egyedülálló, illetve hogyan viszonyul a keleti és a nyugati hitfelfogásokhoz. Ebből a szempontból is elgondolkodtató Sík Sándor drámájában az a párbeszéd, mely István és Gyöngy között zajlik arról a Berettyán Nándi által emlegetett mentalitásbeli különbségről, ami miatt Vazulból végül is nem lehet király. Gyöngy kifakadása arról tanúskodik, hogy itt korántsem valamiféle „Koppány-romantikáról” van szó: „Ne öld meg Vazult! És ne öld meg a nép szívében magadat. Ne öld meg azt a Vajkot… azt a bálványt, akit mindnyájan imádtunk … Most is imádunk!…” A gyilkosság és az öngyilkosság víziója a magyarság jövőjére nézvést itt azt láttatja be, hogy a puszta fennmaradásért hozott áldozat nem az üdvösséghez vezet, hanem az önfeladáshoz. Sík Sándor veszélyérzetének ez a megnyilatkozása szerintem ma különösen aktuális, így akár egy új kortárs dráma kiindulópontja is lehetne.

ERŐS KINGA: Ma itt kell lezárnunk ezt az eszmecserét. Következő alkalommal egy klasszikus Shakespeare-királydráma, a Lear király kortárs átirata, a King Lear Show lesz a téma, mely Valerij Fokin rendezésében ugyancsak a Nemzeti Színházban kerül hamarosan bemutatásra.

Language – Language of Thetre – Renewing the Language of Theatre
2nd Round-table Discussion – on New Staging os King Stephen by Sándor Sík

What is the relevance of Sándor Sík’s drama, first performed in 1930, to us, Hungarians of the 21st century? The definite answer to this question may be found in the sixth scene of István király (King Stephen), when, before his death, the monarch, in an indignant speech to his wife, Gizella, and their son Prince Imre’s widow, Ilona, asks about the mission of the Hungarians: ”Vazul ... is telling me that the Christian has killed the Hungarian in me. You do not understand that these two are not two, but one. Though you cannot understand, as the two are not one in you. They are only one in me. But they must become one, also in the heart of the people, for we will die if they do not become one. Why would [the Lord God] have brought the Hungarians here from the distant East, why would He have given them a kingdom, if He did not want something great of them?” From this very scene can we gain real insight into what might have motivated István’s decision when, in the final scene of the play, as apostolic king, he dedicated his crown and kingdom to the Virgin Mary, whom the Hungarians faithful to their traditions still address as the Blessed Virgin (Boldogasszony) in their old hymn to Mary. The participants of the round-table discussion (Kinga Erős, Zoltán Rátóti, László L. Simon, Nándor Berettyán, Zsolt Szász, Róbert Smid) examine the conflict situation represented in the drama, which has kept reappearing in the history of Hungary as the dilemma or the seemingly irreconcilable conflict between loyalty to the spiritual heritage of the East and the connection to Western Christianity.

(2024. június 17.)