A Nemzeti Színház két jeles direktora, még pontosabban „színházi mindenese” volt Szigligeti Ede és Paulay Ede. Együtt és egymás után 1834 és 1894 között, azaz hat évtizeden át voltak – előbb kisebb, azután egyre nagyobb mértékben – felelős és meghatározó alakjai nemzeti színjátszásunknak. A 210 éve született Szigligeti, valamint a 130 éve elhunyt Paulay pályáját tekintjük át a kettős évforduló alkalmából.
A Nemzeti Színház (előbb Pesti Magyar…) három, vagy mondhatjuk, négy korszakán át irányította Szigligeti Ede és Paulay Ede a munkát, voltak nemcsak adminisztratív, de művészi értelemben is vezetői a társulatnak. Ők ketten az 1840-es évek közepétől a század utolsó évtizedéig tudatos és koncepciózus utat jelöltek ki a színház és a színházcsinálók számára.
Előttem az utódom
Szigligeti Ede még az úgynevezett klasszikus vándorszínészet utolsó állomásán csatlakozott a Budán játszó társulathoz előbb színész, táncos, kardalos feladatokkal, majd már a következő évadtól drámaíróként és -fordítóként. A 1837-ben Pesti Magyar Színházként fölépített, majd 1840-től név szerint is Nemzeti Színházként működő teátrum Kerepesi (ma Rákóczi) úti épületének megnyitásától könyvtáros, majd rendező, titkár, dramaturg, 1859 után drámai igazgató, 1873-tól előbb ideiglenes, majd 1875 és 1878 között véglegesített direktora volt első számú színházunknak.
Drámaíróként egyes korszakokban szinte a műsor egyharmadát adta, fordításait is számba véve még nagyobb arányban meghatározta a repertoárt. Minden színjátéktípusban igen jelentős műveket vitt színre (annak ellenére, vagy éppen annak tapasztalatával, hogy több mint 100 drámaszövege közt akadnak nemcsak mesteri, hanem mesteremberi, „darabgyárosi” alkotások is).
A drámatörténet úgy tartja számon, hogy ő az első magyar népszínmű, a Szökött katona (1843) szerzője. Majd e műfaj képviselőjeként, történelmi drámák alkotójaként, illetve operalibrettók írójaként ő az, aki összeköti a Kisfaludy Károly által a biedermeierben (preromantikában) megkezdett víg- és szomorújáték-hagyományt a Szigligeti után következett korszak romantikából a társalgási színmű felé vezető ívével, Csiky Gergely munkásságával. Vagyis Szigligeti volt a hazai nagyromantika egyik legjelentősebb, de bizonyára a legtermékenyebb drámaírója.
A Nemzeti Színház arculatát meghatározó poszton, drámai igazgatóként követte az 1878-ban elhunyt Szigligetit Paulay Ede, aki a színészi pályát 1851-ben Kassán kezdte, s egyik híres alakítása volt rendező-direktor elődje II. Rákóczy Ferenc fogsága [sic!] című művének címszerepe. 1863-ban lépett Paulay első ízben a pesti Nemzeti színpadára, ahol immár nemcsak színészként, hanem rendezőként és a Drámabíráló Bizottság tagjaként is számítottak rá. 1877-től drámai főrendező lett, s külföldi tanulmányútjai tapasztalataival is tanár, később aligazgató a Színészeti Tanodában. A Tanodát Egressy Gábor és Szigligeti alapította 1865-ben, s az lett a magyar romantikus, majd a korai társalgási realista, a századforduló közeledtén pedig a lélektani realista színjátszás bölcsője. Tankönyvíróként is együtt állnak köteteik a polcon: Szigligeti A dráma és válfajai (1874) című dramaturgiai tárgyú kötete mellett Paulaytól A színészet elmélete (1871) volt az első, Egressy által írt színészettankönyv (A színészet könyve, 1866) „folytatása”. Paulayt mint színészpedagógust, kritikust és szakírót is számon tartja a hazai és az európai színháztörténet. A Tanodából kikerülő új színészgeneráció(k) hozzájárultak Paulay Ede illúziószínpadi reformszínházának megszületéséhez a meiningenizmus, azaz a történeti realizmus (historizmus) jegyében.
Vörösmarty, Madách
A romantika irodalmának néhány kiemelkedő, ám a korszak színpadán technikai és dramaturgiai-esztétikai okokból be nem mutatható művét Paulay Ede emelte a kortárs hazai és külföldi drámák mellé a repertoárra – így mások mellett Ibsent és Csiky Gergelyt¸ Vörösmarty Mihályt és Madách Imrét. A meiningenizmus, a még romantikus, de technikai és tömegdramaturgiai értelemben újító stílusirány tette lehetővé mind az 1830-ban kiadott Csongor és Tünde, mind pedig az 1861-ben megjelent Az ember tragédiája esetében a színre állítást. Paulay színháztörténeti tette, hogy Vörösmarty műve az 1860-as évtized végén rendezett tanodai előadást követően 1879-ben, a szerző 1800. december 1-jei születésnapjára emlékeztetve, Madách főműve pedig 1883. szeptember 21-én hódította meg a színpadot. (1984-től a Tragédia-ősbemutató évfordulóján ünnepeljük a magyar dráma napját.)
Stílusokon át
Szigligeti és Paulay vezette végig a Nemzeti Színházat s hatása alatt az egész magyar színészetet és színházművészetet a vándorszínészet nyelvi és szellemi identitásképző preromantikus korszakától a nagyromantikán és a historizmus korszakán át a századvég új irányzatai, a lélektani realizmus, majd a szecessziós összművészetiség felé. Művészi és adminisztratív irányításuk alatt szembesülniük kellett nagy nehézségekkel is, a szabadságharc bukását követő cenzurális korlátozásokkal, az enyhülést, majd a kiegyezést követően a politikai egyensúlytartás feladataival épp úgy, mint a drámairodalom és a közönség közti út, híd kiegyengetésének feladataival, az újdonságok bevezetésének problémáival.
Az utolsó időszakban pedig mindkettőjük számára kihívást jelentett a pesti színházi kínálat gyorsuló bővülése 1875-től kezdődően: abban az évben nyílt meg a Népszínház (a korábbi, budai és pesti népszínházi kezdeményezések sikeresebb utódaként), s kezdődött meg az Operaház építése, továbbá sorra nyíltak a kültelki színházak és szórakoztató intézmények megállíthatatlanul – az első magánszínház, a Víg 1896-os megnyitásáig és tovább.
A Nemzetinek föl kellett venni a versenyt az újonnan épült házak technikai lehetőségeivel, a közönségrétegek ízlésváltozásaival, a műsor szegmentálódásának folyamatával. Előbb a rendkívül népszerű népszínművet, a ragyogó dalszínház megnyitásával az operai és balett-műsort, majd fokozatosan a kortárs drámai repertoárt, s ez által azok közönségét is elveszítette a nemzet „első” színháza. A stiláris és technikai megújulás elengedhetetlen volt. 1876-ra elkészült a Kerepesi úti színház teljes átépítése, némi belső korszerűsítéssel, melyet 1883-ban a villanyvilágítás részleges bevezetése egészített ki. A zenés műsor helyét a látványosságok, a meiningeni stílusú illúziószínház, a tömegjeleneteivel és ensemble-játékával, a drámai programot a klasszikusokból rendezett korszerű ciklusok és a külföldiek mellett új magyar szerzők társalgási, polgári színműveinek, majd újromantikus műveinek bemutatásával igyekeztek betölteni.
Nemzeti Színházunk históriáját a két jeles „színházi mindenes” és a korszakaikban, 1875-től a kormányzat felé összekötő, képviselő szerepbe lépett intendánsok (elsőként közülük az éppen 200 éve született Podmaniczky Frigyes, „a kockás báró”, majd Keglevich István, Beniczky Ferenc és Zichy Géza) minden igyekezetével sikerült – legalább a századvégig – az európai színháztörténet fő áramlatában tartani. Egyéni művészi teljesítményük mellett emiatt is fontos, hogy emlékeztessünk rájuk.
Sirató Ildikó
Paulay Ede
(1836–1894)
A színész, rendező, dramaturg, színészpedagógus, színigazgató, szakíró, fordító. Tokajban született, bár szülei papnak szánták, 1851-ben színész lett. Játszott Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Szeged, Debrecen, Győr közönsége előtt. 1863-tól a Nemzeti Színház színésze. 1868-tól már rendező, 1877-ben Szigligeti igazgató mellett főrendező, annak halála után, 1878-tól drámai igazgató, 1884-től főigazgató. A Színészeti Tanoda tanára, majd az utódintézmény, a Színművészeti Akadémia igazgatója. A Kisfaludy és a Petőfi Társaság, az Írók és Művészek Társasága elnöke. Főbb elméleti munkái: A színészet elmélete, a Csongor és Tünde, Az ember tragédiája a színpadon, A Nemzeti Színház. Írásait Székely György rendezte kötetbe: Paulay Ede írásaiból (1988).
Teljes hatás!
„A színművészet, vagyis: a drámai előadás művészetének célja: a drámai költemény művészi megvalósítása. Elsődleges kelléke tehát a drámai költemény; amint ez viszont a színpadi előadásra van utalva, hogy teljes hatást idézzen elő. A drámai előadás feladata: a költő szabad fantáziája által teremtett alakok megtestesítése. A színművészet ez alakokat hússal és vérrel látja el; azokba életet lehel, és mint élőlényeket érzékeink elé állítja; a költő művének a valódi élet teljes csalódását kölcsönzi, és ezáltal oly hatásokat idéz elő, minőket erő és megrázkódás tekintetében semmi más művészet nem érhet el” – írja Paulay Ede A színészet elmélete című munkájában.
Szigligeti Ede
(1814–1878)
Színész, drámaíró, dramaturg, fordító, rendező, színészpedagógus, színigazgató Szathmáry József néven Váradolasziban (ma Nagyvárad) született. Mérnöki tanulmányait félbehagyva Budán állt színésznek 1834-ben, ám hamar szerzőként és fordítóként is dolgozott. Az 1837-ben megnyílt Pesti Magyar (1840-től Nemzeti) Színházban szerző, rendező, könyvtáros, színházi titkár, majd 1859-től drámai igazgató, 1873-tól haláláig előbb megbízott, majd tényleges igazgató. Az 1865-ben megalapított Színészeti Tanoda tanára. A Tudományos Akadémia, a Kisfaludy és a Petőfi Társaság többször jutalmazott tagja. Főbb művei: Rózsa, Nagyidai cigányok, Szökött katona, Két pisztoly, Gritti, Csikós, II. Rákóczy Ferenc fogsága, Liliomfi, Nőuralom, A lelenc, Dózsa György (az Erkel opera librettója). Elméleti munkája: A dráma és válfajai (1874).
Szélesebb látkört
„A dramaturgiát is vagy egészen kell érteni vagy az alkalmazásban nem tudunk belőle semmit. Ha e magaslatra nem saját lábán vezetjük fel a növendéket, csak szédelegni fog, a helyett, hogy szélesebb látkört nyert volna. Ezen elméleti tanulmányoknak vég czélja az, hogy a növendék, midőn a képezdét elhagyja, már annyi ismerettel bírjon, értelmisége annyira ki legyen fejlődve s esze annyira kiélesítve, hogy a kezébe adott drámai művet ízről ízre fel tudja bonczolni, szépségeit és hiányait fölismerje, s tudja, a neki jutott szerep mily része az egésznek. Legalantabb kezdve, s három év alatt az elmélet e legmagasabb csúcsára a tehetségesebb és szorgalmasabb növendék is csak úgy hatolhat fel, ha a tanitó az idővel bölcsen gazdálkodva s minden léptét előre kiszámítva tudja, mely tantárgyaknál kell tovább időznie s jobban kiterjeszkednie, s melyeknél lehet szűkebb határok közé szorítkoznia – írja Szigligeti Ede A dráma és válfajai című munkájában.
(2024. május 24.)
