Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. május 20. - Bernát, Felícia Napja

11.MITEM

A színház is egy hallucináció - Világpremier a Nemzeti Színházban

Alessandro Serra rendező a Tragédia budapesti világpremierjéről, a polisz művészetéről, a mítoszról, az emberiség szeméről, a színházról és a fotográfiáról

A XI. MITEM egyik különlegessége Alessandro Serra világpremierje, Az ember tragédiája. A Tragédia nem görög tragédia, hanem kórusmű, amelyben az Oidipusz-mítosz hallucinációként jelenik meg – mondja Alessandro Serra olasz rendező, akinek legújabb munkáját elsőként a MITEM nézői láthatják. A különleges előadás Oidipusz történetén túl a mítoszok világba vezet… A rendezővel a próbák idején készítettük levélinterjúnkat.​

 

Alessandro Serra

 

Hogyan lett rendező? Illetve mindaz, amit még egy-egy előadás létrehozatalában végez: drámaíró, díszlet-, jelmez- vagy fénytervező… 

– A színházzal először könyveken keresztül találkoztam. Egy ősi és rituális művészetről olvastam, amelynek középpontjában az ember áll. Olyan művészetről, amely dalban és táncban teljesedik ki. A polis művészete, amely nem a kevesek megerősítését, hanem a sokak gyarapodását szolgálja. Csak annyit kellett tennem, hogy egy nap szinte véletlenül színpadra lépjek, és megéreztem ezt a lehetőséget. Két nagy szerencse ért: az első, hogy olyan technikai alapképzésben részesültem, amely lehetővé tette, hogy foglalkozzak világítással, jelmezekkel, díszletekkel, hanggal, sőt grafikával, fotózással, videóval is. A második a Teatropersona társulat első éveinek szegénysége volt, ami arra kényszerített, hogy mindennel foglalkozzak egy kicsit, így kísérletezhettem és fejlődhettem.

 

Alessandro Serra

Olasz rendező, drámaíró, díszlet-, jelmez- és fénytervező, fotográfus. 1999-ben megalapítja a Teatropersona Társulatot. Saját munkáit állítja színpadra, amelyeket Európán kívül ázsiai és dél-amerikai országokban is bemutatnak. Számos díjat és elismerést kapott, köztük a legjobb színdarabnak járó olasz UBU-díjat, valamint a legjobb díszlettervezőnek és a legjobb előadásnak járó Le Maschere del Teatro Italiano-díjat a 2018-as Macbettu című előadásáért. Ezzel a produkcióval az „Arany babérkoszorú-díj” nagydíjban részesül mint legjobb rendező a szarajevói MESS Fesztiválon. A neves olasz színházi Hystrio-díj tulajdonosa. A 2019-es Cseresznyéskert-rendezése szerepel az avignoni és a velencei fesztiválon. A Macbettu és A vihar 2022-ben, illetve 2023-ban volt látható a MITEM-en, és itt lesz a Tragédia – Oidipusz éneke című előadásának világpremierje.

A szükségből erényt kovácsolt?

– A munkát szerves egészként fogom fel, amelynek részei szorosan egymásra vannak utalva. A színpad kialakítása vagy a színpadi világítás szorosan kapcsolódik a dramaturgiához, az a céljuk, hogy játékba hozzák az anyagot és olyan energiamezőket teremtsenek, amelyeken a színészek áthaladnak, nem pedig az, hogy díszítsék a teret. Minden állandó változásban van, nemcsak az alkotási folyamat során, hanem a bemutató után is. Ezen nem tud segíteni sem fénytervező, sem dísz­lettervező. Ezen a ponton tisztáznunk kell, hogy nem akarok ebből esztétikai kérdést csinálni, vannak csodálatos díszletek és lélegzetelállító fénytervek, de én nem rendezek, hanem írok a színpadra. Mindennek a színpadi írás szolgálatában kell állnia. A különbség aközött, amikor független, pénztelen társulat voltunk, és a mai állapot között az, hogy most, amikor a fényeket tervezem vagy egy jelenetet alkotok meg, immár igénybe vehetem a legmagasabb képzettségű szakemberek segítségét, akikkel forrasztásról, színhőmérsékletről, ellensúlyokról és metafizikáról beszélgethetek.

Új előadása, a Tragédia, amelynek a MITEM-en lesz a világ­premierje, Oidipusz történetén alapul. Mit jelent ma az ókori tragédia? Milyen válaszokkal szolgálnak nekünk ezek a 2500 éves történetek? Mi teszi az ókori tragédiákat különösen aktuálissá?

– Az előadás alapja a mítosz, nem a történelem. Színház csak a történeten túl jön létre, mondhatnám, hogy amikor a cselekmény „elhanyagolható”, vagy legalábbis széles körben ismert. Szophoklész nézői tökéletesen ismerték Oidipusz sztoriját a szájhagyomány révén is, de főként a számtalan tragédiából, amiket már Szophoklész előtt neki szenteltek. Oidipusz nem Szophoklész találmánya. Mint ahogy a Hamlet története sem Shakespeare-é. Ma, fél évezred elteltével a színházak világszerte tele vannak Hamletekkel, ami azt bizonyítja, hogy a nézők nem azért mennek színházba, mert valaki elmesél nekik egy történetet.

A görögökig kétezer évet kell visszaugranunk az időben…

– A ’tragùdia’ görögül „dalokat” jelent, a szó gyökere ugyanaz, a kecske dala vagy a kecskének szóló dal. Napjainkban, erős politikai és spirituális identitással rendelkező közösség hiányában, azt a kérdést feltenni, hogy mi a tragikus vagy mi a tragédia, számomra félrevezetőnek tűnik. Vizsgálhatjuk azonban a tragédia eszközeit, és megidézhetjük Dionüszosz jelenlétét. Például abból kiindulva, hogy a tragédia a kórus hallucinációja, hogy a színház maga is egy hallucináció, amely egy gyülekezet előtt zajlik a kórus színészei által színpadra vitt eksztatikus állapotnak köszönhetően. Tudjuk, hogy minden a kórusból ered, és hogy egy bizonyos pillanatban egy alak kiszakadt a körből, és beszélgetni kezdett a kórussal. A Tragédia nem görög tragédia, hanem kórusmű, amelyben az Oidipusz-mítosz hallucinációként jelenik meg. Ilyen jellegű tevékenység esetén a mítosz megszabadul a történelem terhétől, a hős maszkja a karakter helyébe lép, és az érzelem archetípusa elsöpri a próza szentimentalizmusát.

Jelenet az előadásból  :: fotó: Alessandro Serra

 

Elmesélné röviden az előadás cselekményét?

– Az Oidipusz király egy olyan ember története, akinek van bátorsága önmagát keresni. Iokaszté, aki Oidipusznak a felesége és egyben anyja, felakasztja magát. Oidipusz megvakítja magát. Így ér véget az előadás első része. A történet Kolónoszban folytatódik, ahová a megvakult és nyomorba taszított Oidipusz a lánya, Antigoné vezetésével érkezik. A „valóságban” Oidipuszt Apollón (a többek között a költészet, a jóslás, a zene, a tánc, a művészetek istene – a szerk.) vezeti végső útjára, a fényes halálba, az Eumenidák szent erdejébe. Halála előtt Oidipusz megtanítja Thészeuszt a szent misztériumokra, amelyeket nem szabad szavakkal meggyalázni. Saját élete végére érve Thészeusznak viszont ki kell jelölnie egy kiválasztottat, akinek feltárja a titkokat, ő pedig sorban egy utódjának. És így tovább az örökkévalóságig. Legyetek boldogok, mondja Oidipusz a lányainak. Csak egy szó oldhat fel minden kínt: a szerelem.

Hogyan dolgozik a színészekkel? Mit jelent színésznek lenni?

– Bár soha nem akartam színész lenni, a képzésem fontos részét tette ki az évekig tartó intenzív fizikai tréning és hangképzés. Ez lehetővé teszi számomra, hogy elkerüljem az egészségtelen pszichologizálást, ami következésképpen megkönnyíti a formális párbeszédet a színészekkel. Színésznek lenni mindenekelőtt azt jelenti, hogy van bátorságunk felfedni magunkat és megosztani a sebeinket a nézővel. Egy ilyen csodatétel elvégzéséhez meg kell teremteni az érzelem archetipikus formáját, amelyet szigorúan üresen kell tartani, mint egy rezonáló és átlátszó testet. Csak így lehet teret nyitni a nézőnek, és ezzel egy olyan közösségi élménynek, amely bensőséges és kollektív tapasztalattá válik a színész és a nézők között. Az én feladatom az, hogy segítsek a színésznek felépíteni ezt a fizikai és vokális formát, amely a partitúrán belül hatalmas értelmezési szabadságot biztosít számára. Partitúra nélkül nincs energia, csak hisztéria. Mondjuk úgy, hogy Apollón és Dionüszosz, a forma és a mámor soha nem vált el egymástól.

Hogyan merült fel annak az ötlete, hogy a Tragédia című előadásának a világpremierje a MITEM keretei közt valósuljon meg? Mi lesz a produkció jövője?

– Úgy gondolom, hogy a MITEM választott minket, a budapesti Nemzeti Színház már évek óta figyelemmel kíséri és támogatja a munkánkat, meghívták a fesztiválra a Macbettu és A vihar című előadásainkat. A mostani budapesti premier nagy várakozással tölt el bennünket. A második állomás pedig egy nagyon különleges, díszletek nélküli változat lesz, amelyet egy egyedülálló helyszínen éneklünk el és adunk elő, méghozzá Európa első állandó fedett színházában, az Andrea Palladio reneszánsz építész által 1580-ban tervezett vicenzai Teatro Olimpicóban.

Saját maga készít fotókat a rendezéseiről. Gondolom, praktikus okokból.

– Nem én vagyok az egyetlen, aki az előadásokat fényképezi, de mindig én vagyok az első, és ugyanakkor a legkiváltságosabb is, mert amikor fotózom, néha felmegyek a színpadra, és elvegyülök a színészek között. A többi fotót a nézőtérről készítem az első nyílt próbák alatt. A turné során inkább kerülöm a fotósokat, mert gyakran zavarják a színészeket és a nézőket. 

A MITEM-en látható kiállításon nem színházi fotói láthatók. Mire figyel a világban? 

– Olyan örömöt találok a fényképezésben, amit nem tudok megmagyarázni. A valóságból megörökíteni azt, amit csak én látok. És aztán megosztani ezt a látomást másokkal. Még a legügyetlenebb okostelefon-használó minden egyes felvétele is a valóság egy egyedi nézőpontját képviseli. A nagy fotósoknak sikerül meggyőzniük a néző retináját és lelkét arról, hogy az a kép csak nekik készült. Ugyanez történik a színházban is: egyedül nézzük, de mintha abban az adott pillanatban a mi szemünk egyszerre az egész emberiség szeme lenne. A színház színészekkel és színészeken keresztül történik, a fotografikusan működő szemem talán segít nekem olyan tereket létrehozni, amelyekben az élet mintha összesűrűsödne. Úgy érzem, hogy egészen mély hasonlóság áll fenn egy ember lefényképezésének villámgyors aktusa és azon hosszú idő között, ami a színészeknek ahhoz kell, hogy az emberiséget egyetlen figurába párolják le. Emberi lény (Human Being) a címe ennek a fotóválogatásnak. A cím első szava, az ’emberi’ az, amely a valóság látszatán keresztül meséli el az életet: a test, a hely, az öltözködés, a társadalmi állapot. A második, a ’lény’, az ember kimondhatatlan lényege: a lélek pillantása, amelyet csak a művészet képes megragadni.

 

Kornya István

 

Emberi lény
Alessandro Serra fotókiállítása

„Bármerre turnézok a világban, a színház sötétjétől elcsent néhány órát azzal töltöm, hogy barangolok a fényben, az emberek között. Rejtőzködöm, összehúzom magam. Szinte levegőt sem veszek, a falhoz dőlök, onnan tisztább a kép. Feltárul előttem az emberiség, mintha még pózolna is a fényben.” (Alessandro Serra)

mikor? hol? | április 6-28. – látogatható az előadások előtt egy órával

Nemzeti Színház, első emeleti előcsarnok

 

---

 

Tragédia – Oidipusz éneke

Szophoklész, Euripidész, Arisztophanész, Seneca művei és más források alapján írta Alessandro Serra

Szereplők: Alessandro Burzotta, Salvo Drago, Francesca Gabucci, Sara Giannelli, Jared McNeill, Chiar Michelini, Felice Montervino

Díszlet, fény, jelmez: Alessandro Serra // A görög nyelvű szövegek fordítója: Salvino Nucera // Hangzás és dalok: Bruno De Franceschi

Írta és rendezte: Alessandro Serra

A Sardegna Teatro, Teatro Bellini Napoli, ERT Emilia Romagna Teatro Fondazione, Fondazione Teatro Due Parma előadása. Koprodukciós partnerek: Compagnia Teatropersona és I Teatri di Reggio Emilia | Olaszország

mikor? hol?
Világpremier: április 27., 28. – 19 óra • Nagyszínpad

Az előadás oldala

(2024. április 8.)