„A Mítikasz-csúcs színpompás, illatos, halállal és vágyakozással teli látványosság, lakoma a sír szélén, a szépség és a szenvedély ünnepe, miközben a világ a vége felé tart” – a belga Jan Fabre nyolcórás előadásáról szólnak ezek a szavak. A MITEM-en látható produkció rendezőjét, a kortársszínház egyik nemzetközileg legelismertebb alakját, aki önmagát „menekülőművésznek” tartja, írásban kérdezhettük.
A Mítikasz-csúcs (Az Olümposz tetején) egy nyolcórás előadás. Milyen módszer, felkészülés teszi alkalmassá a színészeket arra, hogy képesek legyenek részt venni ebben a produkcióban?
– Felkészültem a rajzokkal, szövegekkel és modellekkel, mint minden produkciómnál, de amikor beindul a munkafolyamat, naivan viselkedem. „Vak” művész vagyok. A produkció előkészítése során a kiváló flamand íróval, Johan De Boose-zal és csodálatos asszisztensemmel és dramaturggal, Maria Martensszel három évig dolgoztunk együtt a szövegen. A zeneszerzővel és a színpadon élőben játszó hárfással, a magyar gyökerekkel rendelkező Alma Auerrel két évig dolgoztunk együtt a kottán. Ivana Jozic és jómagam egy év alatt elkészítettük az összes táncszekvenciát, illetve a koreográfiát. A színészekből, táncosokból és zenészekből álló szereplőgárdával három hónapot töltöttünk a próbateremben. Természetesen a stáb tagjai mind a „szépség harcosai” (utalás Fabre egyik kiállításának címére – a szerk.), mert mindannyian megtestesítik az én színházi nyelvemet: néhányukkal harminc éve dolgozom együtt – például Anny Czupper legendás belga színésznővel –, de a társulat legfiatalabb tagjával, az olasz Irene Urciuolival is már hat éve tart a munkakapcsolat. Nagyon büszke vagyok a Troubleyn társulatra, ez egy igazi művészcsalád. Ők fizikailag és lelkileg is megtestesítik munkámat.
„Nézz szembe a legrosszabbal, és tisztulj meg!” – szól az előadás görög tragédiákat idéző szlogenje. Hasonlítható ez ahhoz, ahogyan a keresztény ember a bűnével szembesülve, annak súlyát átérezve megtisztul? Tekinthető az előadás egyfajta gyónásnak?
– Mint minden színházi előadásban, az élet és a halál felcserélhető. Munkám, színházművészetem mindig az élet halál utáni szakaszának zónájában zajlik. „Szépségharcosaim” halott hősöket adnak elő, akik megjelennek és újraélesztik az életüket. Például Oidipusz, a tragikus király, aki megölte az apját és feleségül vette az anyját, aki menekülni próbált a sorsa elől, és éppen ellenkezőleg, magába fogadta azt, aki kiszúrta a szemét, mert nem akarta többé látni a világot. De vajon tényleg vak? Vagy csak gyáva, mint mindannyian? És a lánya, Antigoné, az első nő, aki nemet mert mondani a politika és a háború hatalmának, a történelem első anarchistája, hogyan tekint a mi világunkra? Négy különböző értelmezésben adjuk elő Oidipusz és négy eltérő értelmezésben Antigoné karakterét.
Kérdésének gyónásra vonatkozó része érdekes értelmezést vet fel. De szeretném elmondani, hogy Istennek köszönhetően ateista vagyok. És ebben az értelemben azt válaszolnám, hogy Oidipusz és Antigoné emblematikus szereplői megvallják bűneiket, a bűnt mint erkölcstelen cselekedetet, amelyet az isteni törvény elleni véteknek tekintünk. Antigoné és Oidipusz emblematikus alakjai köztünk élnek, és ugyanazokat a régi kérdéseket teszik fel. Hogyan fejezzük ki a kimondhatatlant? Hogyan fejezzük ki azt, amit az emberek egymással tesznek? Hogyan írjuk le a háború borzalmait? Hogyan adjunk nyelvet a bűntudat kifürkészhetetlen mélységének? Hogyan lehet szavakkal leírni a rothadás szagát? A tragédia hangot ad annak, amit elhallgatnak, a holttestek csendjének, a szégyennek. A tragédia a legősibb, lényegében egy ellenvéleményt megfogalmazó hang, egy ellenszegülő dal – szemben áll a közvéleménnyel és azzal, ahogyan a tömeg gondolkodik. A Mítikasz-csúcs ennek a hagyománynak a jegyében áll, mer teljesen tragikus lenni, a produkció mélyen leereszkedik az emberi lét sötét barlangjaiba, abba a sodródó létezésbe, amely folyton vakon fut a saját vesztébe. Igen, minden művészi munkám – színházi, képzőművészeti tevékenységem vagy az írásaim – a költői vallomások és a művészi megnyilvánulások összhangja. Hiszek a megbocsátásban, amelyet a szépség ereje ad nekünk.
Az előadás címe Mítikasz-csúcs, és az abban lévő „myti” szó görögül orrot jelent. Van ennek jelentősége az előadásban?
– A görög szó jelentése valóban: orr, és az Olümposz legmagasabb csúcsát Mítikasznak hívják. Mivel az istenek ezen a hegyen élnek, az „Orr” az összes isten orra. Élvezik az illatokat, amelyek a völgyben, a földön élő emberekből származnak. Az emberek gyógynövényeket, állatokat és más embereket áldoznak isteneiknek. Fegyvereket kovácsolnak, és a háborúnak, a halálnak is van szaga. Ahogy a szerelemnek is. Az istenek élvezik a világ illatát. Az illatok összekötnek minket a múlt rég elfeledett emlékeivel, és az illat összeköti az intelligenciát (az agyat) az intuícióval (a szívvel) és az ösztönnel (a nemmel), és az ösztönök megbabonáznak minket… Szeretem felfedezni az állat és az ember közötti alkonyzóna köztes területét, azt a meghatározhatatlan átmeneti területet, ami az emberben megmaradt az állatból: ahol az ösztön felnyitja a civilizációt, a „normalitást” beárnyékolja valami, ami a legmélyebbről tör elő. Előadóművészeim szeretik kibogozni a civilizációnak nevezett maradványokat, hogy megmutassák az ember egy másik képét, azt, amit mi magunk sem szívesen ismerünk fel a tükörben, a hüllőt és a halál jelenlétét önmagunkban. A Mítikasz-csúcs a metamorfózis számos pillanatát kínálja, amikor az előadók a kimerítő leereszkedésen keresztül önmagukba találnak egy „másikat”, és az a bőrük verejtékén keresztül kezd ragyogni.
„A Mítikasz-csúcs (Az Olümposz tetején) színpompás, illatos, halállal és vágyakozással teli látványosság, lakoma a sír szélén, a szépség és a szenvedély ünnepe, miközben a világ a vége felé tart” – írja az előadásról Miet Martens dramaturg. Mit jelent ön szerint az ünnep?
– A nyolcórás előadás egy rituális tombolás! Egy rítus, amely minden emberi dolgot ünnepel: a szeretetet, a békét, az egységet és a tiszteletet, röviden p.l.u.r.-t (a peace, love, unity és respect angol szavakból alkotott mozaikszó – a szerk.). Az előadás az élet és a halál, a művészet és a szépség ünnepe. A szépségre pedig úgy tekint, mint az etikai értékek és az esztétikai elvek összhangjára. Minden színházi munkám fontos eleme a karneválok ünneplése. A világ a feje tetejére áll. És tisztelgés a nagy flamand festőmesterek előtt, ezért a sok szimbólum – teknősök, koponyák, kígyók és a többi –, amelyeket ebben a produkcióban használok.
Az előadás műfaját operaként határozza meg a kritika. Találónak tartja ezt a meghatározást?
– Menekülő művész vagyok, amikor interjút adok. Ismerem a menekülési útvonalaimat. És specialistája lettem annak, hogy ellentmondjak a színház- és képzőművészeti kritikusok által a művészetemet körülvevő értelmezéseknek és jelentéseknek. Egy életen át tart, amíg fiatal művész leszek, ezért remélem, hogy még nincs „vízálló” definíció az életművemről.
L. Gy.
(2024. április 8.)