„Úton vagyunk a megváltás felé”

A Csíksomlyói passiót 2018. augusztus 18-án a csíksomlyói hegynyeregben mutatta be a Nemzeti Színház. A produkciónak ezt a szabadtérre átalakított, helyi néptáncegyüttesekkel, énekkarokkal kibővített verzióját huszonötezer néző látta. E nagyszabású vállalkozásról a Mária Rádióban Prontvai Vera kérdezte a Nemzeti Színház munkatársait: Szász Zsoltot, a kőszínházi előadás dramaturgját, Kulcsár Edit dramaturgot, a csíksomlyói bemutató produkciós menedzserét és Pálfi Ágnes költőt, a Szcenárium szerkesztőjét.

 

P. V.: Sok szeretettel köszöntöm a Mária Rádió stúdiójában Pálfi Ágnest, Kulcsár Editet és Szász Zsoltot. Kinek mi volt a konkrét feladata e nagyszabású vállalkozás létrejöttében?

Sz. Zs.: Én válaszolnék először, aki a 2017. március 9-én bemutatott kőszínházi verzió dramaturgja voltam. Az előadást beharangozó szövegemben fontosnak tartottam elmondani, hogy a csíksomlyói iskoladrámák, és egyáltalán a passiójátékok 20. századi színházi feldolgozásainak immár a harmadik korszakát éljük^[1]. Vidnyánszky Attila rendező mostani vállalkozása olyan tudományos eredményekre is támaszkodhatott már, amelyekre a korábbiak még nem: ilyen mindenek előtt az a Medgyesy S. Norbert által írott, illetve szerkesztett kötet^[2], mely a Kilián István vezette kutatócsoport eredményire^[3] alapozva a passiójáték-szövegek teljes feldolgozását tartalmazza. Az archaikus népi imádságok vonatkozásában Erdélyi Zsuzsanna összefoglaló munkájára^[4] is érdemes felhívnom a figyelmet, aki nevezetes imádság-gyűjteményét (Hegyet hágék, lőtőt lépék) követően a hagyomány, a népi vallásos szövegek eredetvilágát is földerítette, és lelkiség tekintetében egyeztette a ferences hagyományokkal, tehát filológiailag is utánajárt az előzményeknek. Arra is alapozhattunk, hogy az olyan táncházi hagyományokra építő nagy együttesek, amilyen állandó partnerünk, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes is, ma már nemcsak az autentikus táncnyelvhez nyúlnak kellő alapossággal és mélységgel, hanem ugyanígy közelítik meg a hozzájuk kapcsolódó rituális elemeket, szokásjátékokat és a vallásos népi gyakorlatot is. Egyfajta szintézisről beszélhetünk tehát. A téma tudományos feltérképezéséhez igazából nekem volt hozzáférésem, feltehetően ezért választott engem Attila az előadás dramaturgjának. Előző színházi együtteseimmel (MéG Színház, Hattyúdal Színház) 1990-től foglalkoztunk a krónikás hagyományban, többek között a kódexekben fennmaradt dramatikus vagy fél-dramatikus szövegek színpadra állításával. Színészként játékgyakorlatom is volt tehát ezen a téren. A színháztörténész és dramaturg Tömöry Mártával 1991-ben egy missziót is fölvállaltunk: a Kárpát-medencében még ma is élő szakrális dramatikus játékhagyomány kitüntetett műfajának, a betlehemezésnek a feltérképezését és felmutatását, az évenként megrendezésre kerülő Nemzetközi Betlehemes Találkozók szervezését. Ma már több száz órányi videó-felvétellel rendelkezünk, ami a Csíksomlyói passió próbái során a hangnem, az előadásmód tekintetében nagy segítségünkre volt. Példával szolgált arra, hogy ezeket a lelki-szellemi-vallásos töltetű régi szövegeket hogyan lehet ma hitelesen megszólaltatni.

P. V.: A többiek hogyan kapcsolódtak be ebbe a munkafolyamatba?

P. Á.: Őszintén szólva nem is emlékszem a pillanatra, amikor Zsolttal beszélgetve fölmerült bennem a gondolat, hogy kortárs irodalmat is érdemes volna társítani az iskoladrámák szöveganyagához, illetve azokhoz a szent énekekhez, amelyeket az előadásban Berecz András szólaltat meg, a saját gyűjtéseire is támaszkodva. Ha jól emlékszem, 2016 júniusában azzal indult a munka, hogy végighallgattuk tőle ezeket az énekeket Vidnyánszky Attila irodájában. És miután a nyár folyamán Attilának összeállítottunk egy lehetséges forgatókönyvet az iskoladrámák szövegéből, augusztusban Zsolttal elkezdtünk kortárs irodalmi párhuzamokat keresni. S nekem egyszer csak eszembe jutott Szőcs Géza Passiója, ami elemi hatást tett rám a kétezres évek legelején, amikor a kötet Tömöry Mártától hozzám került. Újraolvasva a karcsú kötetet egy pillanat alatt megvilágosodtunk mind a ketten, hogy ez az a szöveg, amelyet érdemes odaadunk Attilának. Mert, ismervén az ő „foszlánydramaturgiáját”, hihetetlen párhuzamokra bukkantunk benne, ugyanazt a szemléletet fedeztük fel, ahogy Attila komponálja a színpadi műveit. Szőcs Géza Passiója egyes szövegeit és egészét tekintve is egy posztmodern vállalkozás. E kortárs irányzat minden ismérve felfedezhető benne: átiratokat, vendégszövegeket tartalmaz, legalább két tucat bibliai és irodalmi idézet is megjelenik a kötetben, ráadásul sokszor lábjegyzetelve. Sőt, ezen felül, megnevez irodalomtörténeti, bölcseleti forrásokat is, például Rugási Gyula komoly elméleti munkáját. A kötet olvasója egyszerre érzékel két dolgot: egyrészt hogy Szőcs Géza ebben a posztmodern szemléletmódban van otthon, másrészt hogy a kompozíció keretét viszont nagyon határozottan a bibliai történet adja. A szövegek zöme a bibliai textus újraírása; néha irodalmi áttételeken keresztül, amikor a szerző azt hangsúlyozza, hogy elődei már hozzányúltak a témához, és így az ő textusaikra hagyatkozhat; de teljesen új bevitelek is vannak, a saját költői leleménye is időről időre megjelenik. S ezt a két dolgot úgy tudja egyensúlyban tartani, hogy az bölcseleti szempontból is figyelemre méltó, kivételes teljesítményt eredményez. Számomra azt bizonyítja, hogy a bibliai keret, az üdvtörténeti dimenzió tökéletesen egyeztethető a posztmodern szemlélettel, illetve hogy az igazán formátumos kortárs alkotók nem abban érdekeltek, hogy leváltva a jézusi szenvedéstörténet létfilozófiai többletét felszámolják a keresztény kultuszközösség alapját. Számomra ebben a biblikus keretben jóval foghatóbbá, beláthatóbbá válik a posztmodern valódi hozadéka. A húsvéti hagyomány, Krisztus szenvedéstörténete, melyet minden évben újra megélünk, bízvást egybevethető azzal a posztmodern esztétikai krédóval, hogy a világon semmi új nincs, hogy minden megtörtént már egyszer. Ha jobban belegondolunk, ez a felfogás lényegét tekintve nem különbözik a bibliai hagyomány üdvtörténeti szemléletétől.

P. V.: Edit, te hol kapcsolódtál ebbe az alkotói folyamatba?

K. E.: Akkor kapcsolódtam bele a munkába, amikor Vidnyánszky Attila eldöntötte, hogy a Nemzeti Színházban látható előadást, melyet a Nemzeti Táncegyüttessel hoztunk létre közösen, elvigyük a csíksomlyói nyeregbe. Akkor hívott be, amikor annak a kezdőlépései zajlottak, hogy ez a vakmerő vállalkozás ott megjelenjen. Nemcsak arról volt szó, hogy elmegyünk és lejátsszuk a kész produkciót, ez egy nagyon komoly vállalás volt, hiszen helyi szereplők is bekapcsolódtak a produkcióba. Nekem az volt a feladatom, hogy összekössem a szálakat az emberek között. A technikusainknak is nagyon komoly felkészülésre volt szükségük, meg kellett találjuk helyben azokat a segítőket, akik partnerek lehetnek. Három nap alatt kellett a nyeregben egy teljesen más térbe belehelyezni az előadást és elfogadható produkciót létrehozni, ráadásul nagyobb számú vendéggel, mint ahányan mi voltunk. Az ötven táncosunkhoz még száz táncos csatlakozott, a huszonvalahány színészhez még egy ötvenfős gyerekkórus. Az alapgondolat az volt, hogy nemcsak viszünk, hanem együttműködünk, az ottaniakkal együtt akartuk létrehozni az előadást.

P. V.: Elhangzott itt a posztmodern fogalma. A rendezés is nevezhető posztmodernnek, nagyon sok erre utaló jel van. Hogyan lehet ezt összhangba hozni a passiójátékok szellemiségével?

Sz. Zs.: Balogh Géza a Criticai Lapokban írta meg szerintem a legjobb kritikát a Nemzeti Színházban bemutatott előadásról. Arról beszél, hogy nem egy kis, elszigetelt helyen vagyunk, hiszen a színpadnak olyan óriási öble és ölelése van, hogy az a viszonylag kevés, 190 néző, aki a kőszínházi változatot egyszerre látja, valóságosan részesévé válik a cselekménynek. Egy U-alakú teret kell elképzelni, ennek a közepében ülnek a nézők. Ha posztmodernről beszélünk, és megpróbáljuk Vidnyánszky Attila színházát ehhez társítani, leíró módon, akkor arról lehet beszélni, hogy rengeteg párhuzamos történés, számos jelentéssík jelenik meg nála a színpadon, s így az érzékek minden szintjén közlekedik a befogadóval. Ez ha úgy tetszik, egyfajta téren és időn kívüliséget jelent a lineáris cselekményvezetés realizmusával szemben. Mintha az összes hang, kép és fizikai cselekvés egy térben gomolyogna, ahogyan a mai ember fejében is egyidejűleg vannak jelen a dolgok. Magyarán arról van szó, amiről Ágnes is beszélt, hogy sokféle jelentésréteg mozdul meg egyszerre. A kétezer éve zajló történetnek az összes hozadéka, szellemi és anyagi vonzata is egyszerre van jelen. Az az érdekes, hogy ebben a halmazban mégis meg tudta csinálni Attila azt, hogy maga a szenvedéstörténet viszont lineárisan bontakozik ki. A Bibliában a négy evangélista más-más nézőpontból, többféleképpen írja le ezt a történetet, más-más attitűddel, de ezeknek a verzióknak ugyanazok a csomópontjai virágvasárnaptól a feltámadásig, sőt tovább, hiszen a történet nem ér véget nagypénteken, de még húsvétvasárnap sem, eljutunk pünkösdig, sőt még tovább, Mária mennybevételéig, s ha az évkörön az augusztus közepével szemközti időszakot, a januári kánai menyegzőt is bekalkuláljuk, egyfajta égi nász a végkimenetele.

P. Á.: Annyit tennék hozzá ehhez, hogy Szőcs Géza, nyilván a költői nyelv sajátosságai folytán is, nem a lineáris időrendet követi a Passióban. Ennek a legjobb példája, hogy Mária imája nála sokkal előbbre kerül, mint a kereszthalál eseménye. Igazából fordított az időkezelés, mintha már megtörtént volna az esemény, amire utána még egyszer ráközelítünk, érzékeltetve, amit az előbb is jeleztem már, hogy a húsvét tulajdonképpen arról szól, hogy mindig újra megtörténik velünk Jézus kereszthalála. Ez az emlékeztető aktus különbözik attól a karácsonyi misztériumtól, melyet Zsolt szintén emlegetett már. A betlehemezés hagyománya ugyanis arról szól, hogy beengedjük Máriát és a szent családot az otthonunkba, tehát hogy a szállásadással megtörjük eleink ellenállását. A befogadás aktusát, Jézus születését mint a drámai feszültség feloldását ismételjük meg évről évre a betlehemi játékkal, míg ezzel szemben a húsvéti passió Jézus kereszthalállal végződő drámáját folyamatosan napirenden tartja, újragenerálja évről évre. Az ezzel való szembenézés, a bűnbánat nem ad feloldozást. Bár mindig ott van ennek a lehetősége, soha nem teljesül igazából, úgy, mint a karácsonyi születés esetében. Hozzátenném még, hogy Attila azzal fejezi be az előadást, hogy karácsonyi énekek hangzanak el, ami azt jelenti, hogy Krisztus születésével zárul, vagyis körbeér a történet, visszatérünk a kezdetéhez. Érdekes módon Szőcs Géza szövegében megjelenik a kánai menyegző is, mely már Krisztus második eljövetelét előlegezi meg. Ez is valószínűleg a költészet sajátosságával függ össze, hiszen a költői szövegnek nem kell tárgyiasulnia olyan módon, mint ahogy egy színpadi játéknak. A költészetben sokkal szabadabb az idő és a tér kezelése. Azt is hadd mondjam el, hogy ezt a szöveget többször feldolgozták már, a Merlin Színházban például volt egy oratorikus verziója. És idejövet Zsolttal arról beszélgettünk, hogy leginkább talán rádiójátékot volna érdemes készíteni belőle.

Sz. Zs.: A passiójátszás esetében a hitelesség mindenképpen a központi kérdés, két szempontból is: az első az, hogy milyen hittel indulunk neki, ami a színházban igazából nem a vallásosságot jelenti. Véleményem szerint ezen a téren ott nyertünk csatát, hogy Zsuráfszky Zoltán táncosai már a zsigereikben hordozzák azt a tudást, amelyre Kodály Zoltán a népdallal kapcsolatban hívta fel a figyelmet, hogy tudniillik, ha a népdalt anyanyelvi szinten szeretnénk megszólaltatni, akkor meg kell tanulnunk a 18. század nyelvét. Ezek a táncosok nem csupán koreográfiákat adnak elő, és nem csupán énekelnek, hanem ezt a 18. századi textust, az iskoladrámák szövegét is anyanyelvi szinten beszélik. Tehát az a mítosz, hogy ez a régies szöveg hitelesen előadhatatlan, ezzel máris megdőlt. Ez a színvonal, mely mai néptánc-kultúránkat általában is jellemzi, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy hitelesen szólaljon meg a színpadon zajló dráma. Érdemes e tekintetben szólni Berecz Andrásról is. Ágnes már utalt rá, hogy az elhangzó tizenkét szentének a vallásos népénekek archaikus rétegébe tartozik. Tulajdonképpen a ferences lelkiség egész középkori hagyománya benne van e dalok képalkotásában. Ezeket részben ő maga gyűjtötte Moldvában és a Székelyföldön, s mint csíksomlyói búcsújáró ember személyesen találkozott azokkal az énekesekkel, akik számára ezek a dalok valóságos imák – a táncosoké mellett ez a fajta beavatottság a hitelesség másik forrása a színpadon. Ehhez járul még a részben szintén általa gyűjtött és saját nyelvére átírt mesekincs, mely a legeslegrégebbi szimbolikus képnyelven szólal meg – jószerint a világ teremtéséig, ontogenezisében láttatja a magyar néplélek által kultivált világképet, amelyhez szorosan hozzátartozik az előadásmód humora is. Ez mindenképpen megalapozta a színpadi-drámai hitelességet. Jól bevált az az
ötletem is, hogy az első összpróba előtt Vidnyánszky Attilának és a színészeknek levetítettem a szentegyházasfalui egyórás betlehemes misztériumjátékot. Azt akartam ezzel demonstrálni, hogy mai is létezik ez a beszédmód a népi gyakorlatban, s hogy ez a tudatosan művelt „technika” megtanulható professzionális színészeknek is.

P. Á.: Megfigyelhettük a próbák alatt is, és most, a nyeregben előadott verzióban is, hogy a színészek egyre inkább felzárkóztak ehhez a fajta beszédmódhoz, amelyről már az első próbákon is láttuk, hogy a táncosoknak nem okoz nehézséget. Nekünk az volt az egyik nagy meglepetés, ahogyan a színészek is elkezdtek ráhangolódni erre a hullámhosszra, és ez olyannyira sikerült nekik, hogy a nyeregben már egységes volt a megszólalás.

Sz. Zs.: Sőt, elsöprő erejűnek volt mondható ez a megszólalás. Különösen abban a szövegben, melyet közönségesen Aranymiatyánknak nevezünk, és a virágvasárnaptól pünkösdig zajló történetet beszéli el. Ez egy középkori műfaj, a liturgikus dráma fél-dramatikus szituálását mutatja élőben, hatalmas, elsöprő erővel. Amikor az Edit által említett háromszáz fős szereplőgárda megszólal, az védhetetlen …

P. V.: Az előadás dramaturgiája a külső térben mennyire volt követhető?

K. E.: Az ott jelenlévő közönség annyira együtt lélegzett az előadással, hogy semmifajta meglepetés nem érte őket, nem volt kérdés, hogyan értelmezzék ezt az egészet. Biztosan sokat segített az is, hogy bár itt, a hatalmas térben nagyon messze voltak az arcok, két kivetítő is mutatta nagyban és közeliben a produkciót, így a színészek arcát is jól láthatták a nézők. Valami olyan ihletett állapot jött létre játszók és nézők között, olyan magas szintű együttlét, ami ritkán tapasztalható. Én is kimentem a közönség közé, bár lehettem volna közelebb is, de úgy éreztem, hogy velük szeretnék lenni. Ahogy felhangzott az első népi vallásos ének, valaki azt mondta előttem, hogy ez mise, és felállt. Ekkor felállt még tízezer ember, akik ugyanúgy álltak még egy óra múlva is. Hihetetlen volt, amit megszólított bennük az előadás. Ezek az emberek főleg környékbeli lakosok voltak, ahol a vallásos élet annyira benne van a hétköznapokban, hogy egyértelműen megvolt bennük a vágy ennek a történetnek az átélésére. Úgy hallgatták végig az egészet, mint egy misét. Teljesen elámultam ettől a jelenségtől, ahogy az a tízezer ember felállt, mert úgy érezték, hogy ezt nem lehet, csak állva hallgatni…

P. V.: És síri csendben…

K. E.: Igen, síri csendben. Lehet, hogy a kollégák eszmefuttatásához képest kicsit naivabbnak hangzik a megfogalmazás, de hadd olvassak fel valamit. A Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar vezetője, lelke, Nagy Éva Vera iskolanővér írt nekünk egy beszámolót, arról, ahogy ők, a gyerekkórus tagjai látták ezt az eseményt. De szerintem én nem is tudnám ilyen szépen megfogalmazni azt, ami ott történt. Felolvasom, ők hogyan látták a mieinket: „A színészek, rendezők őszinte odaadása, kitárulkozása hitvallásukat hitelessé tette, és elindította a jóságnak az áramlását, mely megrendült közösséggé kovácsolta a hegyen lévőket.” Hozzáteszem, valóban azt éreztük három napon át, hogy egyre nő bennünk a szeretet. Nem tudom ezt más szóval kifejezni. Át akartuk ölelni egymást az előadás végén, és ezt az érzést hordoztuk magunkkal tovább is. Még egy szót szeretnék kimondani: azt kell mondanom, áldás volt rajta, s ezt napról napra mindenki egyre inkább érezte: ennek lehetett csak köszönhető, hogy ennyi idő alatt ilyen együttműködéssel, ilyen nagyszerűen, mindenféle konfliktus nélkül létrejött ez az előadás… Éreztük az égiek segítségét, ennek az eseménynek mintegy a védelmét is. Még egy részletet olvasnék Vera nővér beszámolójából, mert ez is mutatja, hogy ennek a bonyolult textusnak az értelmezése ott milyen egyszerűvé vált: „A Passió drámájában jelen volt az Atya, a Fiú. Kicsit úgy éltük meg, hogy a gyerekek voltak a Szentlélek. De továbbgondolva, a Vándor, ahogy a meséivel, énekeivel oldja a helyzeteket, megállítja a történéseket, mint ahogy az ária egy operában, szintén a Szentlélek megjelenítése. Sőt a Szentlélek szerepét az előadásban az egész nép, a közönség is megkapta. A mélységes csend, az átütő közös ének mint reakció…”

Sz. Zs.: A textus, az iskoladrámák szövege egyébként csodával határos módon maradt meg. Fülöp Árpád közölt belőlük először 1897-ben. Az eddigi színpadi feldolgozásoknak is ez volt az alapja. 1980-ban egy felújítás során a Szűz Mária kegyszobor talapzatából 1800 fólió került elő, mely az iskoladrámák ma ismert szöveganyaga. Ezt több évtizedes munkával a Kilián István vezette kutatócsoport adta ki monográfia formájában. Medgyesi S. Norbert pedig a hatástörténetnek is utánament, illetve megpróbált rányomozni arra, hogy az eredeti játékmód vagy játékhagyomány hogyan élt, élhetett volna tovább. Filmfelvevő nem lévén a 18–19. században, sőt, még a 20. első felében sem nagyon, a játékmód vonatkozásában csak következtetni tudunk. Amit én tapasztaltam a betlehemes találkozók harminc éve alatt, az az, hogy a csíki medencében a székelység körében olyan egységes misztériumjáték-jellegű, hosszú betlehemes játékok maradtak fönn, melyeknek a szövegpaneljei, tehát a jelenetekben visszatérő állandó elemek nagyon is mintáznak ezekre a 18. században írott iskoladrámákra. Ugyanakkor a 42 passiójáték sok vonatkozásban el is tér egymástól, nemcsak verselésében, hanem szemszögválasztásában is. Nem úgy kell elképzelni, hogy van egy, a középkorban kialakult és kanonizált végleges szöveg, amit Nyugat-Európából vettünk át. Az válik érdekessé, hogy korról korra, személyről személyre, alkalmasint még arra a tanulóifjúságra is tekintettel, hogyan tudom a misztériumot közelebb hozni Krisztus szenvedéstörténetén keresztül. Mondok egy példát: már a Fülöp Árpád által kiadott négyes gyűjteményben is van egy olyan darab, mely a történetet fák beszélgetése és vetélkedése formájában írja le. Ebben a babiloni cédrus tudja azt a királyi többletet,
mely, ha továbbgondoljuk, egyúttal Krisztus keresztfája és életfa, jelentésében is mindent termő. Ilyen szélsőséges megoldások, ha úgy tetszik, nagyon modern közelítések is léteztek ebben a korban. Visszatérve a betlehemes játékokra, azt feltételezem, hogy ez a szöveg- és játékhagyomány sem származhat máshonnan, csak Csíksomlyóról. Erre Szentegyháza esetében bizonyítékot is vélek fölfedezni, amikor azt mondom, hogy nemcsak a karácsonyi misztériumjáték maradt fenn náluk, hanem az úgynevezett „ördögbetlehemes” is, ami egy Lázár-történet. Föllép benne a halál és az ördögök, vagyis kitapintható a középkorból eredeztethető késő-barokk játékmód is. Van mihez nyúlni tehát, már nemcsak a néptánc- és énekkultúrában, hanem az iskoladrámák ma is élő játékhagyományában is.

P. V.: Kapcsolódva ahhoz a gondolathoz, hogy a betlehemes játékokat az ember jobban magába fogadja, ez az előadás is azzal a kérdéskörrel zárult, hogy mi mindannyian meg vagyunk váltva. Ezt próbálták beültetni az alkotók a jelenlévők lelkébe. Így látjátok ti is?

Sz. Zs.: Noha nem volt agyonreklámozva a produkció, ahogy a beszámolókból látom, a közönség nagyobb része a csíki medencéből verbuválódott, a búcsújáró, keresztalja-falvak népessége zarándokolt el megnézni az előadást.

K. E.: Hát igen, mert át kellett jönni a hegyen, zarándokolni kellett. Biztos, hogy akik erre kíváncsiak voltak, azokban ugyanaz a vágy élhetett, amiért pünkösdkor is felzarándokolnak, hogy megtapasztalják a Szentlélek erejét, amely itt lakozik, ahogy mondják. Úgy érzem, a közönség olyan méltósággal volt együtt ebben a történetben, olyan zárt áramkör jött létre közte és a játszók között, és olyan természetes volt mindez, ami ritkán adatik meg. Ráadásul azon a helyen, ahol máskor miséket tartanak, és ahol most egy posztmodern színházi játék vált valóságos szertartássá. Azt se felejtsük el, hogy ez egy székely történet, tehát a később Krisztust játszó színész már az első pillanatban székely legényként, székely ruhában jelenik meg; így is bezárul a kör, hiszen a néző önmagát, az ő történetét látja, ami fokozza az együttlét intimitását. Vágyakoztunk rá, hogy a Passió hazatérjen. Ennek ellenére izgultunk, hogy nemcsak a közönség, hanem maga a hely befogadja-e a vállalkozásunkat, és nagyszerű érzés, hogy így történt, nem is mertük remélni, hogy végül ilyen áldással fogadja be. Még az időjárás is velünk volt.

P. V.: Engem a bemutató óta foglalkoztat a kérdés: vajon mi az üzenete annak, hogy a darab végén a kenyérbe verik bele a szöget?

Sz. Zs.: Ez nem éppen a produkció végén, de a vége előtt, a leghangsúlyosabb pillanatban történik meg, és a sötét erőt, Lucifert, a sátánt, valamint a kereskedőt megszemélyesítő Farkas Dénes veri bele azt a bizonyos negyedik szeget, amelyről Berecz András korábban a cigánykovács meséjében beszél. Attila – mert ez az ő rendezői leleménye – a történetnek mind a három szimbolikus síkját egy gesztusba sűrítette bele. Mik is ezek? A kenyér–élet, keresztfa–élet fája szimbolika talán közismertnek tekinthető. Berecz tolmácsolásában a negyedik szegről szóló mese kevésbé az: ez a szeg mindig izzik, sohasem tud kihűlni, s amennyire én belátom, a nem szűnő fájdalmat szimbolizálja. És erre a rendkívül erőteljes, ha úgy tetszik, durva gesztusra az utolsó vacsora asztalánál kerül sor. Ezt a brutalitást azonban mindjárt feloldja a mi Vándornak nevezett búcsújáró bácsink, aki ebből a kenyérből tör szeretettel, és a közel lévők is kapnak belőle. Ahogy én a felvételen látom, ez a gesztus a csíksomlyói nyeregben is működött. Néhány kenyér kikerül a nézőkhöz, és kisvártatva együtt szól a Boldogasszony anyánk… Azért is hozom ezt a példát, mert nem lehet azonos hatásmechanizmust várni a kőszínházban és a szabadtéren. Egy ekkora térben a jelképzés teljesen másként működik. A kozmikus lépték eleve jelen van a csíksomlyói nyeregben, míg a belső térben elő kell állítani. Amíg a nemzeti színpadán egy hanglejtés, taglejtés is lehet szimbolikus értelmű, egy ekkora térben ez a fajta koncentrált tér és idő nem hozható létre. Érdekes kérdés, hogyan lehet sérülésmentesen ekkora térbe átmenteni a benti térben létrejött jelentésmezőt, szimbolikát, hogyan lehet használni az ott működő forgatókönyvet, szövegkorpuszt. Vidnyánszky Attila három részre osztotta a teret: középen volt az oltár, minden cselekmény onnan indul ki és oda tér vissza; és a város, a bűnös város, Jeruzsálem a prokurátorral a baloldalra, a kereszthalál helyszíne, a koponyák hegye pedig a jobboldalra kerül.

K. E.: Elolvasnék még egy részt Vera nővér szövegéből: „Mária monológja köré olyan küldetéses empátiával érkeztek kórustagjaink, melyben világos volt, hogy ez nem színház, hanem ez az élet. Ebben az átélésben természetesen óriási szerepe volt a főszereplők őszinte érzéseinek, melyek olyan szabadon áramlottak a gyerekek felé, hogy könnyű volt elképzelniük családjuk, falujuk, saját világuk szereplőit. A kicsi, hatéves Andika vigasztaló gesztusa egyszerre szólt Máriának és Tóth Auguszta színésznőnek, a darab során számunkra ők eggyé váltak.”

P. V.: A beszélgetésre készülve Zsolt arra kért engem, hogy a rádióban hangozzék el Szőcs Géza Passiójából a Mária a szentekhez beszél részlet Tóth Auguszta előadásában. Miért tartottad ezt fontosnak?

Sz. Zs. Ezt a kérdést átadnám Ágnesnek, aki többet foglalkozott a Mária-kultusz témájával.

P. Á.: Jeleztem korábban, hogy Szőcs Géza jóval előbbre helyezi Mária imáját. Ebből érti meg az ember, hogy itt egy már megtörtént esemény újraéléséről van szó. Ebben a monológban egy kérdés fogalmazódik meg, amelyre ugyan nem jön válasz, de ez az állapot, a kérdezésnek ez a nyíltsága, személyessége, az anyaság megjelenítése olyannyira közvetlen élményként hat, hogy a „mire is szülöm a gyermekemet” mindenki számára a legfontosabb létkérdéssé válik. Nem mozdul el a szöveg, nem jön rá válasz, de ez a többször megismételt kérdés lesz az, mely az egész Passió szellemét áthatja. Itt nemcsak Mária, az összes többi szereplő is úton van. Föltetted a kérdést, hogy történik-e megváltás, megváltódunk-e? Edit jól fogalmazott, amikor azt mondta, hogy úton vagyunk. Ez az „úton lét” voltaképpen a megváltódás előtörténete. Úgy is lehetne mondani, hogy amiben vagyunk, ez egy adventi szellemiség és állapot, mely a megváltás ígéretét hordozza. A sátán megnyilvánulása is nagyon fontos, amikor megkérdezi: Krisztus engem is megvált-e vajon? Nagyon furcsa szöveg-kontextusban hangzik ez el, hiszen a „pénzváltó kontra megváltó” ellentétpárral játszik a szöveg. De ebben a jelenetben a sátán eljut odáig, hogy megérti, miről van szó, és felteszi ezt a kérdést. A kenyérrel és azzal kapcsolatban, hogy mi a szimbolikája annak, hogy ő veri bele a szeget, egy dologra hívnám föl a figyelmet. Ha Pilátussal hasonlítjuk össze a Sátán figuráját, akkor ebben az abszolút elvállalás gesztusát láthatjuk. Mert valakinek el kell vállalnia, hogy én vagyok az, aki megcselekedtem a bűnt. Be kell látnia, hogy ez bűnös cselekedet volt. Ugyanakkor ebben a gesztusban benne van az is, hogy valami olyannak vagyok a részese, amiről már tudom, hogy tovább mutat. Hogy nem a gyilkosság a végső értelme Krisztus halálának. Eszembe jut erről egy kortárs költőnek az az elképesztő megjegyzése, hogy micsoda vallás az, amelyik egy gyilkosságot tesz a kirakatba. Egy másik kortárs költő szerint pedig a kereszténység az egy humortalan vallás. Ez a két igazságtalan vádbeszéd jut az eszembe. Pedig ebben az előadásban nem nélkülözi a humort sem az a jelenet, amelyből kiderül: a sátán itt közelebb került az üdvtörténet mibenlétéhez, mint Pilátus, aki azt latolgatja, hogy ez a történet neki milyen hasznot fog hozni, hogy az emlékezet ezáltal meg fogja őrizni a nevét, de azt nem vállalja el, hogy ő az első számú felelős Krisztus elítélésében. A szög beverésének aktusa nagyon radikális gesztus a színpadon Attila részéről: mivel a kenyér nem más, mint Krisztus teste, a Sátán ezzel a gesztusával megismétli a keresztrefeszítés aktusát, magára vállalja azt.

P. V.: És ez kiegészül azzal a gesztussal, hogy utána a jelenlévők részesülnek ebből a kenyérből.

P. Á.: Igen, ez az a részvétel az, amire céloztam korábban. Hogy húsvét idején mindig részeseivé váljunk ennek az egyszerre botrányos – ahogy Pilinszky mondja – és azon jóval túlmutató, egész kultúránk alapját képező eseménynek. Sokan nem tudják, hogy az apokalipszis akkor lép érvénybe, amikor Krisztus megszületik (vagy mások szerint amikor megkeresztelkedik). Akárhogy is, Krisztus életében léptünk bele a mi időnkbe. S azóta valójában ugyanaz zajlik, ugyanaz a húsvéti misztérium ismétlődik velünk és általunk.

P. V.: A Vidnyánszky-művek recepcióját figyelembe véve hol helyezkedik el ez az előadás?

Sz. Zs.: Abban biztos vagyok, hogy ez nem csupán egy műalkotás a sok közül Vidnyánky Attila eddigi előadásainak a sorában, hanem hitbeli vonatkozásban egyfajta tanúságtétel is. Szakmailag pedig egy rendkívüli próbája annak, hogy az a készlet, amivel eddig élt, alkalmas-e erre a tanúságtételre. Ha úgy tetszik, ez az előadás az eddigi életmű „teherpróbája”. A legjobb művészek állítása szerint ahogy egy alkotó előre halad a pályáján, pláne, ha sikeresen, mindig egyre nehezebb a következő alkotást létrehoznia.

P. V.: Azon gondolkodtam az előadás közben, hogy lehetséges-e még ezután színházat csinálnia?

K. E.: Természetesen lehetséges, éppen azért, mert ez a siker feltöltekezés és visszaigazolás is. Nem könnyű persze egy ilyen sikeres előadás után továbbmenni. Beszéltem olyanokkal, akik a tévében nézték, és azt mondták, hogy nekik a képernyőn keresztül is átjött a katartikus élmény. Akkor azt gondoltam, igen, ez egy útnak, egy törekvésnek a visszaigazolása volt. Ugyanakkor kiindulópont is a továbbiakra nézve, azt üzeni, hogy jó úton járunk, azt bizonyítja, hogy lehet ezekkel az eszközökkel élni.

P. Á.: Attila most Az ember tragédiáját rendezi, nem is tudom, hányadszor, talán ötödször. Ez a dráma, mely sokak szerint egy misztériumjáték, ugyanolyan magas nívón teszi fel a legfontosabb bölcseleti kérdéseket, és ugyanúgy a hit a fundamentuma az egész műnek, mint Jézus szenvedéstörténetének. Nagyon kíváncsian várjuk, hogyan fog sikerülni, mennyire jelenik meg ebben a rendezésben a Csíksomlyói passió színpadra állításának a tapasztalata. Vidnyánszky Attila legutóbbi Bánk bán-rendezése is figyelemre méltó volt: az időkezelés, az előadás halálon túli epilógusa szemléletileg már ugyanabba az irányba mutatott, mint a Passió. Itt egy egységes rendezői szemléletről beszélhetünk: egy olyan apokaliptikus világképről, amelytől egyáltalán nem idegen a posztmodern eszköztára. Évekkel ezelőtt, amikor elkezdtünk neki arról beszélni, hogy a posztmodern korszaka lassan lejár, ő erre azt mondta: pedig azt hittem, hogy én egy posztmodern rendező vagyok. Az orosz iskola, amin nevelkedett, minden jel szerint egy teljesen más szemléletet hordoz, és közelebb áll ahhoz, amiről itt korábban beszélni próbáltunk, hogy a posztmodern nem jelenti feltétlenül a keresztény alapoktól való radikális elrugaszkodást. A posztmodern interpretálói nálunk egyelőre nemigen akarják észrevenni, hogy az általuk számba vett új jelenségek mögöttesében ugyanaz a folyamat zajlik; hogy egyre közelebb vagyunk ahhoz a Mérleg-pillanathoz, mely nem más, mint az utolsó ítélet drámai szituációja. Egyszer a diákjaim megkérdezték, hogy a tanárnő szerint mikor jön el az utolsó ítélet. És akkor hirtelen – mert ilyenkor rákényszerül az ember a spontán válaszadásra – azt találtam mondani, hogy mindennap többször átmegyünk ezen a ponton, csak még nem álltunk be középre, egyelőre még ide-oda billeg a mérleg. Ezért is nem a linearitás időrendjében, hanem sokszor fordított időrendben íródnak a történeteink, s jelenik meg Vidnyánszky Attila színpadán az a bizonyos „foszlánydramaturgia”, mely egy megszokottól eltérő logika szerint rakja össze, értelmezi újra a drámai cselekményt…

 

Passion Play of Csíksomlyó
Roundtable About the Stage Language of the Performance

18 August 2018 saw the monumental open-air version of the theatre production Csíksomlyói passió (Passion Play of Csíksomlyó) created last year by the National Theatre, Budapest and the Hungarian National Dance Ensemble, with the involvement of local folk music groups, in the Transylvanian settlement called Csíksomlyó, famous for its cult of the Virgin Mary as well as its school dramas. This successful enterprise gave an occasion for the radio roundtable on September 8, when Mária Rádió editor Vera Prontvai asked National Theatre staff about how the production had come into being and the reception of the Transylvanian premiere. Dramaturge of the theatre performance, Zsolt Szász pointed out that the genuine representation of 18^th century school dramas relating the passion story of Christ was assisted by the stage presence of authentic folk music and dance, which had been crystallized in form during the same century. He highlighted that the kinship of prosody in the rendering of words by the dancers who appeared on the stage as characters in the play, too, was conspicuous throughout the drama, which inspired the actors as well. Poet and editor Ágnes Pálfi, in connection with the second large text corpus of the production, Géza Szőcs’s Passion, shared her insight that the apocalyptic worldview of the Christian salvation story in this contemporary volume remains to be the ultimate horizon which confirms and makes interpretable the perspective of postmodern poetry. Dramaturge and chief organiser of the production in Csíksomlyó, Edit Kulcsár conjured up the feedback from the local participants of the performance, the spontaneous reactions of the Csíksomlyó audience and the unforgettable atmosphere of the festive event. This publication is an edited version of the conversation on Mária Rádió.

(2023. március 18.)