„Úgy döntöttem, hogy rendező akarok maradni”

REGŐS JÁNOS (R): Személyes élménnyel kezdeném: harmad-negyedéves gimnazistaként húgoddal, Szikora Katival, György Péterrel és Pálfi Ágival együtt jártam Bessenyei György professzor úr rádiós diák önképzőkörébe, ahol rendszeresen adásba kerültek irodalmi zsengéink. Kati mindig nagy lelkesedéssel beszélt rólad, a bátyjáról, ajánlotta, hogy nézzük meg kísérleti előadásaidat, hogy egészen különleges színházi élményben lesz majd részünk. Sajnos, végül is nem láttam egyet sem e korai Szikora akciókból. Ekkor, 1969–70-ben te már egyetemre jártál. Mennyire voltál biztos abban, hogy színházzal akarsz foglalkozni?

SZIKORA JÁNOS (Sz): Kötődésem a színházhoz teljesen ösztönös volt, de nagyon erős. Kis, exhibicionista gyerek voltam a gimnáziumban, önképzőkörbe jártam, amiből aztán természetesen nőtt ki egy színjátszó kör. Darabokat írtunk Horváth Endrével, a későbbi Szkárosi Endrével, akivel aztán jó néhány évvel később megcsináltuk a Brobo Együttest. Happeningeket szerveztem, amikkel botrányokat okoztam.

R: Ezek teljesen mások lehettek, mint bármi, amit a korabeli magyar színházakban lehetett látni.

Sz: Igen, ezek mai szóhasználattal happeningek voltak. Amolyan ösztönös ős-happeningek. Fogalmam sem volt akkoriban arról, hogy mi az a performansz, és arról sem, hogy amit mi csinálunk, azt happeningnek hívják. De biztos, hogy ezek tipikusan azok voltak. Ami a hatvanas évek hippi- és happening-kultúrájából Magyarországra lecsapódhatott, és amire egy érzékeny ember amplitúdói rá tudtak állni, azok már gimnazista koromban megmozgatták a fantáziámat. Gimnázium után, mint az ELTE Jogi Karára készülő előfelvételist, elvittek katonának. Ott, természetesen, megint színjátszó kört szerveztem. Egy nagy élményre emlékszem ebből az időből. Peter Handkének volt egy műve, a Közönséggyalázás^[1]. A Kalocsai 37-es Forradalmi Ezred legénységi ebédlőjében megcsináltam, több száz előfelvételis katona előtt.

R: Mit szóltak hozzá?

Sz: Óriási, döbbenetes sikere volt. Formailag ne gondolj semmi meglepőre, de mégis: az már önmagában is elég elvetemült ötlet volt, hogy egy ilyen hatalmas, hodályszerű ebédlőben, minimális eszközökkel, a magunk fiatal, szűz, de nagyon progresszív és dinamikus egyéniségével valahogy át tudjuk adni ennek a Közönséggyalázásnak a lényegét. Az előadás nagyon megfogta a gyerekeket. Vámos Miklóst érdemes kérdezni erről, mert ő több helyütt is megemlékezik róla.

R: És mit szóltak mindehhez a tisztek? Vagy ott se voltak?

Sz: De, természetesen, ott voltak. Szerencsére egy kukkot sem értettek az egészből, mert különben valószínűleg azonnal internáltak volna. De ez az ő számukra formailag annyira absztrakt, gondolatilag pedig annyira elvont volt, hogy szerintem egy ponton leszakadtak a történetről, és csendesen pálinkáztak a sarokban. Botrány nem lett belőle. Én viszont ráéreztem arra, hogy extrém helyzetekben is tudok színházat csinálni embereknek, és hogy ez engem érdekel! A katonaságról leszerelve már tudtam, hogy én, ha egyetemre járok, a tanulás mellett szeretnék valami olyasmit csinálni, mint ez a Közönséggyalázás volt ott az ebédlőben.

R: Voltak-e valamiféle minták, melyeknek hatására te ilyen határozottan elmozdultál a korszak legalizált amatőrszínházi formáitól – gondolok itt a fekete testtrikós irodalmi színpadokra, az oratórikus előadásmódra –, hogy egy egészen más irányba indulj el?

Sz: Ez teljesen ösztönös volt bennem. Hogy mennyire, hadd érzékeltessem egy epizóddal. Diákként, a Budai Várban volt a kedvenc helyünk. Akkor még diákkocsmaként működött a Fekete Holló, amit mi csak Taknyos Varjúnak hívtunk. Felkapott hely volt ez, nemzetközi diákkocsma. Találkoztam ott egy külföldi diákkal, beszélgettünk. Lelkesen meséltem neki, hogy bár jogra járok, tulajdonképpen engem igazából nem a jog érdekel, hanem csak időt szeretnék nyerni, és valami izgalmas színházat szeretnék csinálni. Azt kérdezte tőlem, hogy ismerem-e a Halász Pétert. Az kicsoda? – így én. Te magyar vagy? – kérdezte. Igen, mondom. És nem ismered a Halász Pétert!? – Nem ismertem. Halász Péterről, arról, hogy van egy ilyen csoport, egy különleges avantgárd társaság, semmit sem hallottam addig. Nézd meg, keresd meg őket, mondta ez a külföldi diák, mert ők valami olyasmit csinálhatnak, amiről te beszélsz. Kezdtem keresni, kutatni, hogy hol lehet találkozni velük, mit csinálnak, kik ők. És rájuk találtam.

R: Ez akkoriban történt, amikor Halász már eljött az Egyetemi Színpadtól, és saját csoporttal folytatta.

Sz: Igen. Hozzáteszem, hogy akkor még létezett az a művelődési ház (a Kassák Klub Zúglóban – R. J.), ahol egy darabig még dolgozhattak. Oda mentem ki hozzájuk, megnéztem egy előadásukat. Óriási hatással volt rám. De valami olyasmit is éreztem, hogy amit én akarok, azt ők már megcsinálták. Összeismerkedtem Halász Péterrel, több színészükkel, és úgy érzékeltem, hogy befogadnak.

R: Mi az, ami magával ragadott téged, ami annyira elementáris volt számodra az ő előadásaikban?

Sz: Az, hogy radikálisan szakítottak a beszéddel, a beszélgetős színházzal, miközben mégis hihetetlen intenzitással voltak képesek gondolatokat dekódolni, tolmácsolni. Számomra akkor az, hogy lehet színházat beszélgetés nélkül is nagyon jól csinálni – bármilyen furcsán is hangzik –, egy nagyon nagy felismerés volt.

R: Nekem a legnagyobb élményem az volt velük kapcsolatban – beleértve a Squat Színházi korszakuk New York-i előadásait is –, hogy a hétköznapi létezést és történéseket képesek voltak spiritualizálni, transzformálni egyfajta költői színházzá. A titkukat máig nem tudtam megfejteni, de lebilincselő volt látni az általuk prezentált eseményeket. Valami olyasmibe kukucskálhattam bele, ami ugyan az intimitás szférájába tartozik, de közben mégsem azt érezem, hogy egy színházi peep-showban ülök. Volt az előadásaikban valami elemi közvetlenség, amit nagyon ritkán tapasztalok a színházban. Mert a többség mindig valamilyen beszéd- és játéktechnikát, eszközöket, módszert, kelléket, díszleteket használ. És ez a közvetlenség náluk a ritmusra is vonatkozott: nem siettek, nem tempóztak, a Brook által rossz színházi démonnak tartott unalmasságtól sem riadtak vissza. Náluk minden esemény látszólag annyi ideig tartott, mint az életben, követhető volt előadásaik és színészi létezésük minden mozzanata. Lehetett velük menni.

Sz: Számomra ez volt a második lépcső. A meglepetés és újdonság erejét elsőként a beszédnélküliségben érzékeltem, és az, amiről most hosszabban beszéltél, volt a második szint. Aztán mindent láttam tőlük, amit itt Magyarországon csináltak. A külföldi munkáikat már nem követtem.

R: Ezeket az élményeket, felismeréseket aztán valahogy transzponáltad a saját munkáidba. A Brobo nevű csoportodra gondolok. Érdekes, hogy rátok nem zúdított nyilvános össztüzet a regnáló hatalom, amiből az Orfeónak és Halászéknak bőven kijutott akkoriban. De valahogy az undergound művészi szubkultúra köreiben sem nagyon lehetett hallani, tudni rólatok.

Sz: Amikor a Brobo összeállt, három nagyon impulzív alakja volt: Szkárosi Endre, Márta István és jómagam. Körénk szerveződtek a lelkes amatőrök. Az Egyetemi Színpadon, illetve a Hordóban (az ELTE Diákklubja, ma Centrál Kávéház a Károlyi utcában – R. J.) voltak az első fellépéseink. De a színészeink körében, vagyis a társulatban, amivé ez a csoport formálódott, egyrészt elég erős volt a fluktuáció, másrészt azok, akik maradtak, inkább érdekes személyiségek voltak, mintsem színházi tehetségek. Őket inkább ennek a színházi időtöltésnek a különös bája, varázsa ragadta meg. Művészi kvalitásai tekintetében a Brobo egyszerűen hígabb, felszínesebb volt azoknál, akiket említettél. Ettől függetlenül, ahogy haladt előre az idő, s lett egyre szűkebb a csoport, egyre izgalmasabbakká váltak ezek a performanszok. Elég jó fényképes dokumentációja van ennek nálam, főként a balatonboglári kápolnában tartott előadásainkról.

R: Tehát utaztatok is ezekkel az előadásokkal.

Sz: Meglehetősen sokfelé léptünk fel. Természetesen közénk is beépült egy rendőrségi besúgó, aki egyszer nagyon berúgott egy házibulin, és meg is vallotta, hogy őt tulajdonképpen küldték. Aztán minket is utolért – csak talán nem annyira látványos módon – az az időszak, amikor gyakorlatilag az összes művelődési ház megtagadta, hogy befogadjon bennünket.

R: Ez még az egyetemi éveidre esik? Miért próbálkoztatok külső hellyel?

Sz: Nem csak próbálkoztunk, eleinte találtunk is játszóhelyeket. Például fönt a Szabadság hegyen (ma Svábhegy – R. J.) a Jókai Művelődési Házban, a Pasaréti Filmgyár utcájában is volt egy helyünk (ma Kájoni János Közösségi Ház, a Pasaréti Ferences Alapítvány működteti a Szilfa utcában – R. J.) Ezek voltak a próba- és játszóhelyeink is egyben. Aztán túl kényelmetlenné váltunk, pedig az előadásaink nem voltak nyíltan rendszerellenesek.

R: A Halászék előadásaiban sem voltak direkt politikai tartalmak, mégis provokatívak és irritálóak lettek a hatalom számára, már pusztán amiatt is, hogy leráztak magukról minden hivatalos működési formát, keretet, ami megfoghatóvá, ellenőrizhetővé tette volna őket. Amolyan színházi partizánokká váltak, ami elviselhetetlen és tolerálhatatlan volt a hatóság számára. – Mivel indokolták meg a művelődési intézmények vezetői, hogy megválnak tőletek?

Sz: Sosem indokolták. Nyíltan soha nem. Ekkor jött el az az időszak, amikor, mint Halászék a saját lakásukba, mi is műtermekbe, magánházak pincéibe vonultunk vissza. Például Ábrahám Rafael^[2] műtermében léptünk fel. A legutolsó hely a Rózsadombon volt, egy polgári villának a pincéjében.

R: Volt-e „fan-klubotok”, emberek, akik követtek benneteket akcióról akcióra?

Sz: Ez egy nagyon izgalmas időszak volt. Fű alatt, suttogva, szájról szájra terjedt a híre annak, hogy hol és mikor játszunk. Így lehetett megtudni azt is, hogy melyik busszal kell jönni, hol kell leszállni, mindig volt valaki, aki odakísérte a nézőket. Az előadásainkat ebben a rózsadombi pincében olyan tizenöt–húsz ember tudta megnézni, többen nem fértek be. Mindig tele volt. Még egy érdekesség: annak a lánynak, akinek a szüleié volt ez a villa, volt egy barátja, akinek elmesélte, hogy ide jár egy amatőr csoport, és itt próbálnak. Ez a srác lejött hozzánk, és kifestette különös formákkal a csupasz, fehérre meszelt pincét. Ez a srác Ascher Tamás volt. Ő akkor a főiskolára járt már.

R: És mit szólt a produkciótokhoz? Ascher mindig kíváncsi és lelkes nézője, pártolója volt az avantgárd, formakereső előadásoknak, a fiataloknak, akkor is, ha maga mindig beismerte – szerintem túlzott szerénységgel –, hogy a hagyományos, realista színház beélesítése, megújítása terén tud a legtöbbet tenni. Pedig szerintem ő az, aki a színházi realizmus magyar avantgárdját létrehozta – ha lehet ilyet mondani.

Sz: Jó fej volt, nagyon érdekelte, izgatta, amit csináltunk. S ő volt az is, aki drukkolt nekem, amikor fölvételiztem a főiskolára.

R: Voltak-e a nézőitek között ismert, véleményformáló disszidensek, illetve neves művészek, olyanok, akik barátaid vagy alkotótársaid lettek későbbi pályád során?

Sz: Nem emlékszem. Hagyományos színháziak biztos, hogy nem. De kimentem Wrocławba. És ott – tehát jellemző módon megint nem Magyarországon – megismerkedtem Paál Istivel. Ott láttam a Petőfi rockot is.^[3]

R: A legjobb helyen láttad akkor. Én Debrecenben, az egyetem dísztermében láttam három menetet belőle, mert végtelenítve játszották. Ott van a tíz legfontosabb színházi élményem között.

Sz: Nekem is. Tehát összeismerkedtünk. Elmondtam nekik, hogy én is csinálok színházat, pincében. Elkezdtük nézni egymás előadásait. Paál Istivel és Ács Janival innen ered a barátságunk, és mi hárman később is szoros kapcsolatot ápoltunk.

R: Tehát Halász színházába inkább csak nézőként jártál, velük viszont személyes, baráti kapcsolatba kerültél. Pedig – és ez csak feltételezés, mert akkori előadásaidat nem láttam – a ti színházi műhelyetek egyáltalán nem olyan alapokon nyugodott, mint a Paál Istiéké. Hiszen ők egy közösségi szertartásszínházat műveltek, aminek a visszaigazolását látták, amikor megismerkedtek Grotowskival.

Sz: Igen, mi egy teljesen más, kifejezetten képzőművészeti performansz irányába haladtunk. Aztán, érdekes és jellemző módon, a ház gazdája egyszer csak elkezdett félni, és megkért minket, hogy ne jöjjünk oda többet. Ekkor lett vége a Brobónak.

R: Ez a te döntésed volt, mármint, hogy nem csinálod tovább?

Sz: Ez nem döntés kérdése volt, hanem a helyzet kényszere. Ebben az időszakban minket már féltek befogadni, Halász Péterék meg már elmentek az országból. Amit egyébként mi is megtehettünk volna, de ez nálam valahogy nem merült föl.

R: Ti nem is voltatok annyira exponált helyzetben, mint ők. Halászékról akkor már tudtak szerte Európában, elsősorban wrocławi szereplésük és az azt követő politikai botrány miatt. Első nyugati állomáshelyükre, Amsterdamba is, bár politikai disszidensként érkeztek, de azért elsősorban a művészi kvalitásuk miatt hívták meg őket 1974-ben. És később a New York-i, de egyben az amerikai színházi avantgárd nemzetközileg elismert csoportja lettek. Minden erről a korszakról szóló tanulmánykötetben külön fejezet foglalkozik velük. – Tehát 1974-ben vagyunk. Nemsokára befejezed a jogi egyetemet. Ezt te nagyon komolyan vetted – mármint hogy ledoktorálj?

Sz: Szorgalmas típus vagyok. Ha valamibe belekezdek, akkor végigcsinálom. De közben, az egyetem utolsó évében, felvételit hirdettek rendező szakra. Ez ugye négyévenként történt meg akkoriban. Éreztem, hogy nekem ez az utolsó lehetőség, mert hogy arra az útra, amit a jogi egyetem nyit meg előttem, nem akarok rálépni. Tehát nincs más választásom, föl kell hogy vegyenek. Olyan erős öntudattal, energiával, olyan totális elszántsággal mentem el a felvételi vizsgára, hogy később, aki fölvett, az osztályfőnököm, Békés András^[4] elmesélte: a legelső felvételi vizsgán, amikor beléptem az ajtón, teljesen ledöbbent, mert sugárzott rólam, hogy „engem vegyetek föl!”.

R: Nem állhatom meg, hogy meg ne kérdezzem: téged, aki performanszokat, avantgárd akciókat csináltál addig, nem töltött-e el némi borzongás, hogy a hagyományos színház fellegvárába bekéredzkedve fel kell adnod mindazt, amiben eddig hittél? Hiszen köztudott, a főiskola a hetvenes évek közepén még egy meglehetősen konzervatív színházeszmény jegyében működött.

Sz: Igen. Ám ugyanakkor a felvételi vizsgámra bejött drukkolni Ascher Tamás, meg Korniss Mihály. Ők olyan személyek voltak, akik számomra egy másik mintát jelentettek. Lementem, megnéztem Kaposváron Ascher egyik rendezését, az Ördögöket Breznyik Péterrel ^[5]. S akkor megnyílt előttem egy másik kapu: megláttam, hogy ezekben a színházakban teljesen máshogy is lehet színházat csinálni. Mert amit Ascher csinált, az a hagyományos színház felől nézve abszolút forradalmi volt. Valószínűleg az volt bennem, hogy ha neki sikerült, akkor miért ne sikerülhetne nekem is. Hogy mindazt a tudást, izgalmat, amit a magam számára fölfedeztem a színházban, ezek között a keretek között is megvalósíthatom.

R: Nem pincékben, meg kis lakásokban.

Sz: Nem, hanem a színházban! Még egy érdekesség: nem egyedül mentem a felvételire. Együtt felvételiztünk az Ács Jancsival. És őt akkor nem vették föl, csak egy évvel később.

R: Nekem a Katona Imrével folytatott beszélgetésből^[6] az derült ki, hogy ez volt az az időszak, amikor a hivatalosság megpróbálta a hivatásos színház körébe integrálni az akkori amatőrök legtehetségesebb figuráit. Így került Pécsre Katona és Paál István is, vették fel a főiskolára Ács Jánost, talán abból a megfontolásból is, hogy „ellenőrzött”, felügyelt körülmények között dolgozzanak tovább. Meglehet, hogy veled kapcsolatban is volt ilyen szempont. Itt ez a Szikora, eddig avantgárd színházat csinált, tehetséges ember, kényszerítsük be őt is az intézményes keretek közé.

Sz: Valószínűleg nem jársz messze az igazságtól. Paál Isti soha nem rendezhetett volna ott, ha Aczél György ebbe nem egyezett volna bele. Najmányi László^[7] sem tervezhetett volna soha. Bár a Brobo alapján volt már egy múltam, de nem hiszem, hogy erről tudtak volna. Az én pályám igazán főiskolásként kapott egy erős gellert. Nagyon fiatalon, hirtelen és egy csapásra belekerültem a legismertebbek közé. Amit akkor csináltam, nagyon progresszívnek és merésznek tűnt. Utolsó főiskolai éveim arra az időszakra estek, amikor hatalmas port vertek fel Paál Isti rendezései a Pécsi Nemzeti Színházban. Például a Caligulája^[8], az Übü királya^[9], aminek Najmányi csinálta a díszletét. Tegyük hozzá, hogy akkor (1962-től 1988-ig – R. J.) a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója Nógrádi Róbert volt, akiről azt lehetett tudni, hogy ő az egyik legerősebb moszkovita pártvezető, funkcionárius a magyar színházak élén.

R: Őt Katona Imre is sokat emlegette, hogy egyfajta pufferként működött a színház és a pártvezetés között, különösen Aczél felé.

Sz: Ráadásul Pécs Aczél városa volt, mivel ő volt a város országgyűlési képviselője is. Nógrádinak mint igazgatónak, azon kívül, hogy nyilván megfigyelés alatt tarthatta például a Paál Istit, meg a körülötte kialakuló szellemi mozgásokat, azt is konstatálnia kellett, hogy mindennek nagyon nagy sikere van. Két év után összeveszett Paál Istivel, és ő otthagyta a színházat. Akkor Nógrádi feljött Pestre, bejött Várkonyihoz^[10], és megkérdezte, hogy ki most a legrenitensebb rendező szakos a főiskolán. Kórusban mondták, hogy a Szikora. Kétszer akartak ugyanis kirúgni a főiskola alatt. Egyszer a saját osztályfőnököm, Békés András, egyszer meg Kerényi Imre. Ő szó szerint ezt akarta megszavaztatni a tanári karral. Előtte drámai hangon bejelentette, hogy ez az utolsó pillanat, hogy megszabadítsuk a magyar színházi életet a Szikorától. Ha most nem rúgjuk ki, soha többet nem tudjuk többé eltávolítani. De nem szavazták meg. Így aztán benn maradtam. Mint legrenitensebbet, megkeresett Nógrádi, és felajánlotta, hogy rendezzem meg a legrenitensebb magyar avantgárd darabot, Déry Tibor Óriáscsecsemőjét. És akkor egyszer csak egy a húszas években íródott renitens dráma, meg a hetvenes évek renitens, fiatal rendezője hirtelen összetalálkoztak.^[11] Ebből aztán valami megszületett, és elindult a pályám.

R: Főiskolásként te azért végül is akklimatizálódtál egy üzemszerű színházi létezésmódhoz, ami nyilván teljesen más közlekedési és alkotói szabályok betartását követelte meg tőled, mint a korábbi színházi kísérleteid.

Sz: Azt gondolom, hogy ez személyes habitus kérdése is. Az én habitusomban – hogy is mondjam – volt valami poroszos, ami elviselte a fegyelmet, és így elviselhetővé tette a mai szemmel szinte elképzelhetetlenül szigorú és merev színházi működést.

R: Ami ráadásul tele volt belső intrikákkal is. Ezekbe valahogy nyilván bele kellett állnod. Amikor a Nemzetiben dolgozott, apám is ott gyűrődött a Major és a Marton Endre klikkjei között. Pécsen is bizonyára voltak hasonló klikk-harcok.

Sz: Arról nem beszélve, hogy én addig az egész színházilag fontos életemet társulatban töltöttem addig, és akkor egyszer csak bekerültem egy olyan színházba, ahol nem társulatok, hanem klikkek voltak: öregek, fiatal színészek, meg alkoholisták.

R: Fölírtam sorjában azokat a színházakat, amelyekben hosszabb-rövidebb ideig dolgoztál. Kalandregénybe illő történetnek tűnik. Kezdted Pécsett, akkor még főiskolásként. De nem sokáig maradtál ott. Nem szerződtettek?

Sz: Kaptam szerződést, de annak az egy évadra szóló szerződésnek a középidejében fölhívott Törőcsik Mari, aki akkor (1979/80 – R. J.) a Győri Kisfaludy Színház művészeti vezetője volt. Cserhalmi Imre, a Népszabadság rovatvezetője volt akkor ott az igazgató (1975–1980‑ig), az a típusú pártkatona, akiben bíztak a pártvezetők, de az intelligenciája és toleranciája miatt a művészek is. Ő csábította oda Törőcsik Marit művészeti vezetőnek, akit én személyesen nem ismertem, és ő sem engem, addigi munkáimat sem látta. Viszont látta a Werther élete és kora című főiskolás vizsgafilmet^[12], amelyben a főszerepet játszottam, meg elolvasott mindent a főiskolai és a korábbi előéletemről. Ez az az időszak, amikor Markó Iván visszatért külföldről és megalakult a Győri Balett. Törőcsik azt mondta, úgy érzi, hogy Markó Iván mellé a prózai tagozatnak is szüksége volna egy dinamikus, izgalmas szellemiségű fiatalember művészeti vezetőnek. Lecsábított hát a prózai tagozathoz művészeti vezetőnek. Amikor ennek Pécsett hírét vették, nagyon sok mindent felajánlottak azért, hogy maradjak. Szomorúan vették tudomásul, hogy én az első siker után hátat fordítok és otthagyom őket. Ma már – ha visszagondolok – lehet, hogy nem így cselekednék. De akkor még fiatal voltam és bohó. Aláírtam a szerződést. Ám még mielőtt az új szezon elkezdődhetett volna, Törőcsik Mari fölmondott. Ő hívott oda, de mi soha egy napot nem dolgoztunk együtt abban a színházban.

R: Elmondta, miért távozik?

Sz: Konfliktusai támadtak, elsősorban a várossal, köztük anyagi természetűek is, lakás problémák – nekem legalább is ezt mondta. Az biztos, hogy a felállás akkorra már az volt, hogy Cserhalmi Imre az igazgató és én vagyok a művészeti vezető.

R: Ezzel szabadkezet kaptál, hogy eldönthesd, kikkel és mit fogsz csinálni, hogy milyen irányban viszed tovább a színházat. Egy olyan színházat, amelyik egyáltalán nem számított az élvonalbeliek közé. 1979-et írunk, Szolnok és Kaposvár még mindig a legjobbak között van, Székely Gábor és Zsámbéki Gábor pedig még a Nemzeti Színházat vezetik.

Sz: Kicsit mellé is lőttem, amikor a győri évadot elkezdtem megtervezni. Én Pécshez szoktam, ennek a városnak a szellemiségéhez, a pécsi diákokhoz, művészekhez. Ott volt felhajtóerő, visszajelzés, szellemi kontaktus. Győrben egyszerre csak valahogy kicsúszott a lábam alól a talaj. Be kell hogy valljam, a mi igazi közönségünk Győrben azok voltak, akik lejöttek Pestről előadást nézni.

R: Ha nem is volt felhajtó erő, te azért úgy dolgoztál, mintha lenne. Nádas Pétert mutattál be a padlástérben^[13].

Sz: Villámgyorsan csináltunk ott egy kis stúdiószínházat a hangtárból. Ennek is külön története van. A Takarítást eredetileg még Pécsen tűztük műsorra az ottani kamaraszínházban. Ugyanúgy Rajk László^[14] volt a díszlettervezője, el is készültek a tervek, a szereposztás – mindez tavasszal. Elkezdték gyártani a díszleteket is, hogy ősszel majd már a kész díszletben kezdhessünk próbálni. De nyáron bekérték az összes színház elfogadott műsortervét, átdolgoztatták, és pártutasításra bizonyos darabokat lehúztak a listáról. Nádas darabja is erre a sorsra jutott.

R: És Győrben mégis lehetett játszani?

Sz: Egy év múlva mégis csak engedélyezték. Ez úgy valósulhatott meg, hogy Tóth Dezső, az akkori miniszterhelyettes jött le próbákat nézni több alkalommal. Az ő jelentése alapján kaptuk meg a zöld utat a bemutatáshoz.

R: Rajk miatt, aki az akkori demokratikus ellenzék prominense volt, nem is morogtak?

Sz: Nem, csak akkor indult be a gépezet, amikor megrendeztem a Bambini di Prágát^[15], amiben már benne volt Pauer Gyula^[16], Erdély Miklós^[17], Nagy Bálint^[18], Rajk László és Bachman Gábor is. De az is kétségtelen tény volt, hogy a Beszélő szamizdat folyóirat számai abban az időben megszaporodtak Győrben. Kaptunk – és ez csak utóbb derült ki – személyi megfigyelőket, akik jelentettek. Jelentéseikből az derült ki, hogy gyakorlatilag itt az állam pénzén Szikora az ellenzéket hizlalja.

R: De közvetlenül előtte, már a Bódy Gáborral^[19] közösen megrendezett Hamlet (1981 – R. J.) is felkorbácsolta a kedélyeket.

Sz: Meg az is, hogy leégett a díszlet, s vele együtt a győri színház is. Ma már azt gondolom, hogy ez egy tudatos szabotázs volt.

R: Gondolom, ott a színészek nem nagyon örültek az előadásaidnak.

Sz: S azoknak a színészeknek sem, akiket én odahoztam. A már hosszú évek óta ott lévő színészek egy nagyon konzervatív, mozdíthatatlan, vidéki színházi mentalitást képviseltek. Akiket meg én odahoztam, zömében fiatalok voltak, és teljesen más szellemiségűek. Ez a két típusú színésztársaság soha nem lett volna képes összecsiszolódni.

R: Ilyesmit én is átéltem, amikor a Népszínházban dolgoztam utazótársulat vezetőként. A volt Dérynések „indiánoknak” tartották magukat, míg a Várszínházban játszó volt 25. színházas kollegáikat „fehéreknek” titulálták^[20].

Sz: Nálunk úgy hívták őket, hogy a Szikora bandája.

R: És meddig bírtad ezt a helyzetet?

Sz: Ez nem kibírás kérdése volt. Cserhalmi Imre már nem volt ott, ha jól emlékszem, ő Törőcsik Marival együtt távozott a színháztól. A második győri évemben tavasszal lementem műsortervet előterjeszteni az akkori igazgatónak, Pétervári Istvánnak^[21]. Az előző igazgatót akkorra már leváltották az ellenzékiek túlzott jelenléte miatt. Őt azért nevezték ki, hogy csináljon rendet, mert veszélyesnek érezték, ami ott folyt. Péterváriról tudni kell, hogy évtizedekig a veszprémi színháznak volt az igazgatója, és Nógrádi Róberttel együtt ők voltak a két legrégebbi, úgynevezett moszkovita színházigazgatók. Mindketten Moszkvában végeztek, feltétlen hűséggel viseltettek a párt iránt. Szóval, lementem hozzá a műsortervvel. Azt mondta: János, erről most azért nem tudunk tárgyalni, mert nekem is át kell adnom neked egy levelet. A levélben két sor állt: „Közlöm önnel, hogy munkaviszonyát azonnali hatállyal megszüntetem, a további munkájára már nem tartok igényt.” Még azt tette hozzá, hogy ő most, ebben a helyzetben, egy utasítást hajt végre, amit Aczél Györgytől kapott, és ha az indoklásra vagyok kíváncsi, akkor keressem meg őt.

R: Nem lepődtél meg túlzottan?

Sz: De, meglepődtem. Nem gondoltam, hogy ilyen radikális döntést hozhatnak. Én igazából nem is voltam tisztában azzal, hogy mennyi szamizdat fogy Győrben, és azzal sem, hogy mi a tulajdonképpeni probléma. Az az érdekes, hogy a biztosítékot nem a Hamlet verte ki, és nem is a Takarítás, Jeles András sem, aki szintén dolgozott ott nálunk, egy gyerekdarabot csinált a Varázsfuvolából (1980). A biztosítékot az verte ki, hogy a Bambini di Prága című Hrabal-adaptációt tudtomon kívül megnézte a cseh kultúrattasé, és egy jegyzéket küldött magának Kádár Jánosnak, amelyben tiltakozott az ellen, hogy ezzel az előadással mi kifigurázzuk a csehszlovák államot és aláássuk a csehszlovák politikai berendezkedést. Kádár János, aki nem volt színházba járó ember, kiadta az ukázt Aczélnak, nézzen utána, hogy mi történik Győrben. Ő nem hivatalosan ugyan, de lejött Győrbe a pártbizottságra, a rendőrségre. Na, ott aztán összefutottak a szálak: elé tárták a megfigyelők jelentéseit. Ehhez azért hozzá kell tennem, hogy a színházon belül is nagyon erős aknamunka folyt, elsősorban Markó Iván részéről. Őt Aczél György hívta vissza Magyarországra, ő kínálta fel számára a Győri Balett lehetőségét. Markó rendkívül féltékenyen figyelte a mi munkánkat, sikereinket.

R: Pedig neki is kijutott annak idején bőven a sikerből, lelkesen tomboló nézők előtt játszottak, mindenki magasztalta, istenítette.

Sz: Elég az hozzá, hogy elmentem Aczél Györgyhöz. Ő elmondta, hogy mi velem a probléma. Beszélt a megnövekedett szamizdat forgalomról, arról, hogy fizetett ellenzéket hozok létre, hogy az állam pénzén hozom helyzetbe azokat, akik ennek az államnak az ellenségei, és hogy olyan előadások bemutatását segítem, melyek áthágnak bizonyos tolerancia-küszöböt. Volt egy érdekes kijelentése is. Azt mondta, nehogy azt higgyem, hogy ez a Nemzeti, meg ez a Kaposvár sokáig így mehet. Ez az az időszak volt, amikor a Nemzetit Székely Gábor és Zsámbéki Gábor vezette, Babarczi pedig tovább csinálta Kaposvárt. Végül föltette nekem a kérdést, döntsem el, mi akarok lenni: mártír vagy rendező. Ha mártír akarok lenni, garantálja, hogy az leszek, és ebben az országban nem fogok többet rendezni. Ha rendező akarok maradni, akkor majd ő kijelöli nekem, hogy hol rendezhetek. Adott néhány nap gondolkodási időt. Még elmehettem volna az országból – ez lett volna a harmadik variáció. Úgy döntöttem – más esélyt a magam számára nem látva –, hogy rendező akarok maradni. Ahogy kijöttem Aczéltól, azonnal fölhívtam Zsámbékiékat és Sziládi Jánost (1979 és 1982 között a Nemzeti Színház ügyvezető igazgatója – R. J.), meg persze Babarczit is. Beszámoltam nekik erről a beszélgetésről, jelezve, hogy vigyázzanak, mert vészhelyzet van. Sziládi János fogadott is, beszámoltam neki Aczél fenyegető mondatairól. Ő csak mosolygott, és azt mondta: az a baj, hogy későn jöttél, mert már én is megkaptam a felmondásomat. Miután engem kirúgtak Győrből, gyakorlatilag a Nemzetit is felrobbantották. Kaposvárhoz azonban nem nyúltak. Zsámbéki és Székely a Nemzeti után rögtön megkapták a Katona József Színházat. Ezzel a kamaraszínházzal kárpótolták őket, hogy ott kiélhessék progresszív színházi törekvéseiket, s helyükbe odatettek egy sokkal konzervatívabb és politikailag megbízhatóbb rendezőt, Vámos Lászlót^[22].

R: De veled mi lett?

Sz: Nekem Miskolcot jelölték ki, ahol Csiszár Imre volt a főrendező, Grósz Károly (1930–1996) pedig a megyei pártbizottság titkára, később a központi bizottság első titkára, majd miniszterelnök. Rendkívül keménykezű politikus volt. Ott Miskolcon Grósz és Csiszár hasonlóan keménykezű vezetése alatt dolgoztam (Csiszár egyébként szintén párttag volt).

R: Erős, jó rendezői korszaka volt Csiszárnak a miskolci időszak.

Sz: Így van! Hozzáteszem – és ez is egy érdekes dolog –, hogy még mielőtt ez a kinevezésem megtörtént volna, megkeresett Szolnokról Lengyel Boldizsár^[23], és felajánlotta, hogy én, illetve azok a színészek, akiket elvittem Győrbe (a „Szikora bandája”), így együtt menjünk át Szolnokra. Azt éreztük, hogy hurrá, akkor meg vagyunk mentve. A színészek le is szerződtek Szolnokra Azonban amikor az én kinevezésemet jóvá akarta hagyni, a megyei pártbizottságon közölték vele, hogy a Szikora nemhogy a színházba, de a megyébe sem teheti be a lábát.

R: Így aztán maradt Miskolc. De nem sokáig maradtál ott sem.

Sz: Két évig. És onnan sem önszántamból jöttem el, hiszen függetlenül attól, hogy száműzetésnek éltem meg, a társulat erős volt, befogadtak, szerettek. Csiszárról is azt kell mondanom, hogy művészileg szabad kezet adott.

R: Választhattál darabot, díszlettervezőt…

Sz: Díszlettervezőt azt nem. Mert például, amikor Bachmann Gáborral^[24] és Rajk Lászlóval akartam dolgozni, azt leállították. Egy érdekesség ebből az időből: az első bemutatóm Miskolcon a Rómeó és Júlia volt (1984-ben – R. J.). A Szolnokon landolt győri színészeim átjöttek a bemutatóra. A város határában több civil ruhás rendőr, a gépkocsikból kiugrálva, leállította őket, és gyakorlatilag darabokra szedték a két kocsit, amivel utaztak. Valószínűleg abban a meggyőződésben, hogy az a bizonyos titkos nyomda most Szolnokon működik, és onnan hordják át nekem a szamizdatokat.

R: És Miskolctól hogyan búcsúztál?

Sz: A Rómeó és Júlia nagy siker lett. Átjött megnézni az egri tanácstól a Kulturális Osztály vezetője. Ott éppen azt fontolgatták, hogy a befogadó színház helyett önálló színházat alapítanak. Kerestek valakit, aki ennek az új, egyelőre társulat nélküli színháznak megteremti az alapjait. A hölgy, aki megnézte az előadást, bennem látta meg ezt a lehetőséget. Persze azért tisztában volt a politikai kockázattal, az előéletemmel, nyilván informálódtak is. – Azzal az ambícióval mentem át Egerbe, hogy bár társulatom nincs, de minden évben létrehozhatok saját produkciót. Itt készítettem eddigi pályám általam legjelentősebbnek tartott előadását, a Csongor és Tündét (1985) Eszenyi Enikővel, aki akkor éppen elvégezte a főiskolát, meg Zala Márkkal (1949–1985). Bal József volt Csongor, a díszlettervező Jovánovics György^[25], a jelmeztervező El Kazovszkij^[26]. Nagyon bíztam abban, hogy valós lesz az ígéret, lesz társulat, színészlakások stb.

R: Ez sem lett egy hosszú távú projekt az életedben. Pedig jól indult. Azt csináltad, amit szerettél volna.

Sz: Legalábbis elkezdtem. De csak úgy másfél évig tartott. Hogy abbamaradt, annak volt egy egyszerű oka: léteztek az ötéves tervek. A város következő ötéves tervében kellett volna szerepelnie a színészlakásoknak, illetve annak a fejlesztési programnak, hogy státuszba lehessen venni színészeket. A tervtárgyalásokat megelőzte egy beszélgetés a pártbizottságon, ahol azt kérdezték tőlem, hogy maga hány tagdíjat fizet. Mondtam, hogy egyet, a művészeti szakszervezetit. Nem gondolja, hogy ideje lenne két tagdíjat fizetni? – kérdezték. Azt válaszoltam, hogy én továbbra is egy tagdíjat szeretnék fizetni. Aztán a költségvetési tárgyaláson lekerült napirendről a színészlakások és a társulatfejlesztés kérdése. Nekem már semmi kedvem nem volt fiatal, kezdő rendezőként egy üres színház igazgatói irodájában üldögélni, és várni a sült galambot. Ezt a helyzetet megtudta Gothár Pétertől Marton László^[27], aki lecsapott rám, s következett hat év a Vígszínházban.

R: Tehát bekerültél Budapest legnagyobb prózai színházába, konszolidált körülmények közé.

Sz: A pályámon is a konszolidáció időszaka volt ez. Egészen más típusú darabokat kezdtem csinálni, például Az ügynök halálát (1987). Ugyanakkor a Vígszínháznak egy csomó színészbarátságot köszönhettem. A szakmának az a része is elismert, akinek a szemében én csak egy amolyan avantgárd fenegyerek voltam. Elismerték, hogy van érzékem a hagyományos színházhoz is.

R: És mi lett azzal az éneddel, amelyik a Brobót, a happeningeket, a lázadást szellemét hordozta magában?

Sz: Ezt az énemet nem tudtam a Vígszínházban kiélni. Megcsináltam, amit vártak tőlem: a Vágy villamosát (1988), az Éjjeli menedékhelyet (1988). Ezek voltak a nagy vígszínházi előadások. A lényem másik oldalát Szolnokon élhettem ki, ahol időközben Schwajda^[28] lett az igazgató. Azért ez is különös ismeretség volt. Miskolcon kerültem a közelébe. Ő ott dramaturgként ugyanolyan parkoló-pályára volt állítva, mint én. Időnként találkoztunk az Intercityn. De dramaturgként inkább csak a fizetéséért járt le, meg előadásokat nézett, és részt vett a megbeszéléseken. A vonaton jókat beszélgettünk, és elég hamar valami közöset fedeztünk fel egymásban. Amikor nekem felajánlották az egri színházat, Gyurinak felajánlották a szolnokit. Ő arról próbált meggyőzni, hogy nekem nagyon nagy hülyeség Egert elvállalni, ott sose lesz színház. Jöjjek le vele Szolnokra, legyek ott főrendező, csináljunk együtt színházat. De nem, gondoltam, én azért is önálló leszek, majd megmutatom a Schwajdának. Amikor kineveztek igazgatónak, kaptam tőle ajándékba egy lufit, rá volt írva, hogy EGER.

R: Tehát a Vígből eljártál Szolnokra rendezni.

Sz: Schwajdával közösen csináltuk a Táncdalfesztivál ’66-ot (Schwajda – Szikora: Táncdalfesztivál ‘66, avagy puncsszeletek a hatvanas évekből, 1985. – R. J.), ami nagyon nagy siker lett. Ebben az előadásban valahogy mindketten ki tudtul élni a magunk renitens énjét. Innentől kezdve gyakorlatilag minden évben meghívott Szolnokra, hogy csináljak valami különöset, valami érdekeset. Neki köszönhetem például a Dr. Zsivágót (Paszternak: Doktor Zsivago,1988 – R. J.). Fura kétlakiság kezdett jellemezni, rendeztem itt is, ott is. Eljött egy pont, ami a Vígszínházzal való szakítást eredményezte: nagyon beleástam a magam Mozart Varázsfuvolájának a történetébe, írtam belőle egy színdarabot, és a Vígszínház akkori vezetése ezt nem pártolta, nem hitt benne. Ezt nagyon sérelmeztem, azt gondoltam, hogy akkor minek csinálom én ezt az egészet itt, fölbontottam a szerződésemet, és leszerződtem Szolnokra.

R: Senki nem akart elküldeni. A másik rendezői éned mondta neked azt, hogy távoznod kell.

Sz: Igen, ez az én határozott döntésem volt. Azt kell mondanom, hogy azok az erők, melyek zömében politikaiak voltak és kívülről alakították a sorsomat, egy időre békén hagytak. Ez már a rendszerváltás időszaka volt. Ez az az időszak, mikor a Stúdió K-sok is Szolnokra kerültek.

R: Aztán ’93-ban ismét Pécsen találod magad.

Sz: Szolnokon nekem nagyon jó dolgom volt. Eljövetelemnek az volt az oka, hogy Schwajda kirúgta a feleségemet, Sztárek Andreát, aki ott színésznő volt. Én ezen megsértődtem, és elmentem. Hogy szabad lettem, rögtön hívott Pécsre Lengyel György^[29], aki ott lett igazgató és főiskolai tanárom is volt. Egészen addig ott dolgoztam beosztott rendezőként, amíg az ő igazgatósága tartott. Őt Balikó Tamás^[30] váltotta az igazgatói székben, akivel a Radnóti Színházban már dolgoztam együtt, és nagyon jó barátom lett. Együtt pályáztunk Pécsre. Egy olyan felállásban adtuk be a pályázatunkat, hogy ő fogja csinálni a nagyszínházat, én meg a kamarát, önálló művészeti profillal. Ez egy évig működött, aztán Tamás közölte, hogy ezt így ő nem akarja tovább csinálni. Miket csináltam ott? Megcsináltam Weingarten Nyár című darabját (1993), Bódy Gábor forgatókönyve alapján a Tüzes angyalt (1994)^[31], rendezett ott Kamondy Zoltán (A szív bűnei, Pécsi Nemzeti Színház, kísérleti műhely, 1993/94 – R. J.,) Xantus János^[32] egy francia darabot (Sondheim: Orgyilkosok, 1993). Balikó úgy döntött, hogy ezt a vonalat nem akarja továbbvinni.

R: Mint a Kamara művészeti vezetőjének, minden lényeges döntés a kezedben volt.

Sz: Ezért maradtam Pécsen. De végül onnan is eljöttem. Szabadúszó lettem egy évre, majd jött a szegedi lehetőség, és nagyon jókor. Telihay Péterrel és Zsótér Sándorral dolgoztunk együtt. Egy nagyszerű korszaka volt ez a Szegedi Nemzeti Színháznak. Tele volt invencióval, lelkesedéssel. Ott végre sikerült megcsinálnom, amit Győrben nem: elég sok új színészt szerződtettünk Szegedre, ahol a régiek meg az újak elég hamar össze is kovácsolódtak. Itt a háromtagozatos színház prózai tagozatának művészeti vezetője voltam. Ott jött létre egy nagyszerű Bulgakov-előadás (A Mester és Margarita,1997 – R. J.); a fiatal Kovalik Balázs ott csinálta meg első opera rendezéseit; Juronics Tamás a kortárstánc-előadásait; Telihay Péter is nagyon jó formában volt; Zsótér Sándor, aki Szolnokon még dramaturgként dolgozott, ekkor kezdett önálló rendezőként lábra állni.

R: Az eddigiekből az derült ki számomra, hogy te mindig tudtad, meddig és miért maradsz ott valahol, és mikor kell továbbállnod. Igaz, eleinte többnyire mások küldtek el, de később már a magad döntései vezettek. Ez jó szituáció-érzékre vall. Ritka tulajdonság. Sokan túlhordanak egy-egy helyzetet, és aztán már nehezen tudnak kilábalni belőle.

Sz: Sajnos, ezt követően két olyan színházvezetői korszakom volt, ahonnan nem akartam volna elmozdulni, de a hatalom ezt nem így gondolta. Ez történt velem Szegeden és Szolnokon is. Szegedről úgy jöttem el, hogy nem választottak újra, helyettem a Korognai Károlynak^[33] lobbizta ki az igazgatói posztot a saját apósa, aki egyszerre fizette ott az MSZP-nek és a Fidesznek a kampányát, és aztán benyújtotta a számlát. Hírelték, hogy állítólag lefizette a képviselőket, hogy Korognait válasszák meg ellenemben. Hiába volt nagy felháborodás a városban, a szakmában, ennek igazából nem volt jelentősége. Mint ahogy az is nyomtalanul, következmények nélkül múlt el, hogy több száz milliós hátralékot csinált ott egy-két év alatt, és meglehetős mélyrepülésbe vitte a színházat.

R: Tehát egy szokásos helyi politikai játszma vesztese lettél. Utána viszonylag hosszú időre ismét visszatértél Szolnokra.

Sz: Ott öt évet töltöttem, először megbízott igazgatóként. Vass Lajos,^[34] az addigi igazgató, akivel jó barátságban voltunk, hívott oda, mivel közben államtitkárnak nevezték ki. Az ottani önkormányzatot is sikerült meggyőznie, hogy jól járnak, ha engem választanak.

R: Ezekből az évekből az Amadeus (Peter Shaffer: Amadeus, 2001 – R. J.) körüli felhajtás idéződik fel az emlékezetemben. Morgott a kritika, szerette a közönség, megjegyzem, én is.

Sz: Az Amadeus két hatalmas színészegyéniségnek, a Darvas Ivánnak és Alföldi Róbertnek volt az óriási találkozása. S mivel akkoriban a Liszt Ferenc Kamarazenekar a város zenekara volt, anyagilag azt is megtehettem, hogy ezt az előadást világszínvonalú élőzenével mutassam be. Ebből egy egészen különleges produkció született, függetlenül az anyag kommersz voltától. Ezt sosem tagadtam. De ezeknek az embereknek a jóvoltából maga az előadás messze túlmutatott az alapanyag művészi színvonalán. Öt évet húztam le Szolnokon, de igazából művészileg egyetlen egy olyan dolgot tudok felmutatni, amire nagyon büszke vagyok, és ez Az eltűnt idő nyomában (Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában, 2006 – R. J.). Proust regényét Harold Pinter dramatizálta. Ezért megérte a szolnoki öt év! Mert ezt soha nem csinálhattam volna meg, ha nem vagyok ott igazgató és nincs mögöttem az a népszerűséget hozó öt év. Sikerült megteremtenünk egy olyan egyensúlyt, hogy kísérletező műfajokat folyamatosan bemutatva se veszítsük el a közönséget. Egy telt házakkal játszó színházat adtam át az utódomnak, Balázs Péternek.

R: Aztán ott is leszavaztak. Egyáltalán, pályáztál?

Sz: Persze, igen, de alulmaradtam Balázs Péterrel szemben, ami ismét egy politikai játszma eredménye volt. Ez a korszak gyakorlatilag úgy tűnt el az életemből, mintha nem is lett volna. Jött megint a szabadúszás, majd az Új Színház Márta Istvánnal^[35]. Nagyon jókor jött a meghívás. Életemben többször voltak szabadúszó periódusaim, ezek általában nem tartottak hosszú ideig. Nem szerettem őket, úgy éreztem, hogy szétforgácsolnak. Én a szabadúszásban soha nem a szabadságot tapasztaltam meg, hanem hogy zsoldos vagyok.

R: Ez talán azért is lehet nálad így, mert téged nem elégít ki, hogy csak egy-egy előadásra felkért rendező legyél. Színházépítő vagy a szó szellemi-művészi értelmében most is a Székesfehérvári Vörösmarty Színházban. Remélem, ez esetben végre nem marad félbe ez az építkezés…

 

I Decided to Stay a Director”
(János Regős Talks to János Szikora)

János Szikora (b. 1950) has been active at the theatres of several country towns (Győr, Miskolc, Eger, Szolnok, Pécs, Szeged) during his directing career over three and a half decades. The new Nemzeti Színház (National Theatre) opened its gates with his staging of Madách’s Az ember tragédiája (The Tragedy of Man) on 15^th March, 2002. He was the artistic director of Új Színház (New Theatre) between 2009 and 2012, and has been the head of Vörösmarty Színház (Vörösmarty Theatre), Székesfehérvár, since 2012. The calvary of an autonomous artist with a significant oeuvre is revealed by this interview, through which the antagonistic opposition between theatre and political power during the decades prior to the fall of communism as well as after it emerges even more sharply than in the previous interviews of the column Félmúlt (”Recent Past”). The quotation in the title is taken from the paragraph which relates how the director in the first phase of his career was confronted by the former omnipotent leader of cultural politics, György Aczél, with the stark alternatives of martyrdom or emigration.

(2023. január 15.)